Az önző gén mítosza igaz. Valamennyien az önérvényesítés megbízólevelével érkeztünk, amelyet széttépni, érvényteleníteni, félredobni képtelenség. Erről szól az életünk egyik fele. De csak az egyik fele. Az akkreditáció hátoldalán, parallel a diktátummal azonban egy sugallat áll, semmivel sem kevésbé ősi, semmivel sem kevésbé maghatározó erejű, és ugyanúgy sejtbiológiailag kódolt, mint az önző géné: az áldozatos együttműködésre termett mitokondriumok angyali üzenete. Eredetük ugyanúgy az évmilliárdokban mérhető materiális múlt misztikus őstengerében lebeg, mint a géneké, és egysejtűnél fejlettebb földi élet ugyanúgy elképzelhetetlen nélkülük.

 

A szolidaritás négymilliárd éves kódja

 

A mitokondriumok oly módon kerültek a genetikai érdeklődés homlokterébe, hogy a bennük öröklődő elváltozások elvezették kutatóikat Afrikában ahhoz az egyetlen feltételezett asszonyőshöz, akit hitük szerint a genetikai Ádám (időben ugyan mintegy százezer évet elcsúszott) oldalbordájának kell tekintenünk és így a mitokondriális Éva tiszteletteljes elnevezést illesztették virtuális személyéhez. Lényeg az, hogy sejtbiológiai szemmel nézve a mai sejtekben már ezerszám előforduló mitokondrium valósággal állam az államban: önálló egység a sejtben, létfontosságú, önálló szerepkörrel, és szaporodásáról is saját maga gondoskodik saját sejtalkotókkal. Igen ám, de hiába létfontosságú, mégis csupán anyai ágon öröklődik, a női ivarsejtek X kromoszómáiban, mivel az ondósejteknek csak a csapkodó ostorába jut belőlük, az pedig dolga végeztével leválik, nem vesz részt az egybeolvadásban. A kromoszómaszakaszain keletkező, örök nyomot hagyó változások viszont ugyanúgy kiválóan alkalmasak arra, hogy fontos információkkal szolgálhassanak a családfakutatáshoz, mint férfiágon az Y kromoszómák markerei. Természetesen az ősök anyakönyvi és mitológiai beazonosítása rendkívüli jelentőséggel bír valamennyiünk számára, a mitokondriumok tanúságtételének hordereje egy másik területen azonban ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb.

 

A sejtbiológia őslénykutatói egységesen elfogadják azt a hipotézist, hogy a földi élet feltételeinek kialakulásakor nem lehetett jelentős mennyiségű oxigén a légkörben, az első élőlények előzményeinek, a körülhatárolt sejtmaggal még nem rendelkező prokariotáknak olyan képződményeknek kellett lenniük, amelyeknek anyagcseréje nemhogy oxigénmentesen ment végbe, de az oxigén megjelenése a légkörben valóságos végzetet jelentett legtöbbjük számára. A krízist csak azok az anaerob prokariota organizmusok lehettek képesek átvészelni, amelyek szimbiózisba kerültek bizonyos oxigénbaráttá vált baktériumokkal, magyarán hagyták magukat bekebelezni, ám úgy, hogy mégis megőrizték önálló voltukat és öntörvényűségüket, magukra vállalva a biológiai duó energiagazdálkodásának felelősségteljes feladatát, amelynek betöltése nélkül a továbbiakban már egyikük sem maradhatott volna életképes. Ezek az önfeláldozva túlélő prokarioták lettek azok, akiket ma mitokondriumoknak nevezünk, és akik a befogadójukkal (vagy bekebelezőjükkel) endoszimbiózisban a valódi sejtmagvas, eukariota sejteket alkotják, bizonyságául annak, hogy a már legtávolabbi időkig visszamenő őseink sem álmodhattak semmiféle sikerességről kényszerű, de kölcsönös szolidaritás nélkül. És dolgaink így mennek immár több mint hárommilliárd éve.

 

Sőt! A biomérnök hallgatók számára írt egyetemi jegyzetben azt is olvasom, hogy: „3,5–4 milliárd évvel ezelőtt a Földön valószínűleg önreprodukáló RNS-molekulák és különféle polipeptidek lehettek jelen. A makromolekulák között ugyanolyan verseny folyt a prekurzorokért, akárcsak a mai élőlények között a táplálékért. De ki nyerte a végső versenyt? Hosszú távon semmiképp sem azok az RNS-ek, akik maximalizálták a katalitikus aktivitásukat. Az RNS-ek katalitikus aktivitása ugyanis korlátozott! Hosszú távon az az autokatalitikus rendszer nyerte a versenyt, amelyben a katalitikus RNS-ek önzetlen alapon segítették olyan RNS-ek másolását, amelyeknek nem volt katalitikus funkciója az RNS-ek másolásában. Ezek az RNS-ek így más funkcióra specializálódhattak, és ez a más funkció a polipeptidek szintézisének irányítása volt.”^[1] A bonyolultnak látszó szakmai szöveg kibogozásával itt most nem érdemes túl sokat bíbelődni, a lényeg azon a felismerésen (beismerésen?) van, hogy már az élet előtti élet, a feltételezett prebiotikus evolúció megfoghatatlanul távoli múltjában sem tudjuk elképzelni még a legkezdetlegesebb óriásmolekulák virulenciáját sem együttműködés és szociális egymásra utaltság nélkül.

 

És még valami az RNS kapcsán. Ezt a létfontosságúalapképződményt a molekuláris sejtbiológia úgy tartja számon, mint a DNS evolúciós előzményét, amely elsőként rendelkezett az önmásolás képességével, majd különböző környezeti nyomásokra, egy más fejlettségi fokon megváltozott a szerepe: az RNS feladata, hogy a genom DNS-be kódolt üzenetét kitömörítve továbbítsa a készülő sejtek számára, vagyis gondoskodik róla, hogy a másolás a tervnek megfelelően menjen végbe. Mivel a genetika szemében teljes genomunk nem más, mint egy több mint hárommilliárd betűből álló szöveg, amelyben a betűk szerves bázisok, magát az információt pedig ezeknek a bázisoknak (nevük kezdőbetűje szerint A, C, G és T) a sorrendje rögzíti, az ekként rendezett szekvenciákat kell az RNS-nek leolvasnia, nyilvánvalóan olyan módon, ahogyan az írva vagyon.

A gén gyártási fehérjereceptjének szövege ugyanúgy lineárisan van elrendezve, mint a könyv soraiban a betűk, ezért használja a genetika tobzódva a könyvtár-hasonlatot. Maga az RNS is lineárisan olvassa az üzenetet, ezzel a szisztémával készíti el átiratait a genom DNS-szekvenciáiról a sejtek fehérjegyártó komplexei, a riboszómák számára, amelyek szintén csak így képesek dekódolni az utasítást. És mivel civilizációnk a metaforáló agy és elme rovására rászoktatott bennünket, hogy korábbi örökségünket, állati múltunkat háttérbe szorítva egyre kevésbé képekben és érzetekben, sokkal inkább sorokba rendezett fogalmi jelekben gondolkodjunk, lineárisan, betűről betűre, kézenfekvő, hogy azt fogjuk felfedezni elsőként ebből a rejtjelezett gyártási dokumentációból, ami észjárásunkkal legkönnyebben összeegyeztethető: a DNS-szekvenciák lineáris nyelvezetét. Ami értelmes szöveg így adódik, arra azt mondjuk, hasznos, ami pedig értelmezhetetlen, arra azt mondjuk: hulladék. (Mi a gyom? Olyan potenciális kultúrnövény, amelynek hasznosítási lehetőségeit még nem ismertük fel.)

A „hulladékállomány” működési logikája

 

1987 kimagaslóan jelentős dátum a genetika kultúrtörténetében: ekkor vált gyanússá Malcolm J. Simons ausztráliai immunológus kutatóorvosnak, hogy miközben oly odaadóan hiszünk az evolúció mindenhatóságában, feltételezzük, hogy a hulladékot – amely pedig a teljes genomnak nem kevesebb mint 98,7 százaléka – hagyja évmilliárdokon át haszontalanul örökíteni irdatlan anyag- és energiaráfordítással. Következetes evolucionista mentalitással nézve ez nyilvánvaló képtelenség. Az első elfogadhatónak látszó elméletek szerint ez a hulladék valójában amolyan beágyazó szerepet töltene be, mint kényes alkatrészek csomagolásában a hungarocell támaszték, megakadályozva, hogy a hasznosként ismert szakaszok összezutyálódjanak. Amikor azonban felfedezték azokat a részleteket, az úgynevezett konzervatív szekvenciákat, amelyek egymástól távol álló fajoknál is szembetűnően hasonlóak, adódott egy újabb hipotézis, mely szerint az addig hulladéknak vélt gének hasznos szerepe az embrionális fejlődés szabályozásában keresendő. De továbbra is keresendő.

 

Az rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos rövid RNS-molekulák, amelyeknek meghatározó szerepük van a génműködés szabályozásában, a hulladék DNS-ben vannak kódolva, a szerepük valódi megismeréséhez viszont dekódolni kellett volna a hulladékállomány működési logikáját, és ennek titkosírását csak nem sikerült megfejteni. Egészen addig, amíg valakinek be nem villant, hogy talán nem is titkosírásról, értsd: egyáltalán nem írásról, nem lineáris logikáról van szó, hanem valami másról.

 

Dr. Pellionisz András Kaliforniában élő magyar biofizikus, „a biológia geometrizálására specializálódott szakember” egy teljesen új szemléletet követő modern tudományág, a fraktálgeometria matematikai módszeréhez folyamodott segítségért. Korábbi munkássága során ugyanis kialakult az a meggyőződése, hogy a fraktálok, ezek a különleges geometriai alakzatok, amelyeknek jellemző tulajdonossága az önhasonlóság, vagyis hogy egy apróbb részletüket felnagyítva az egész alakzatot mintázó struktúrát kapjuk meg, matematikai analógiául szolgálhatnak a hulladékgének ismeretlen tartományának feltérképezéséhez. A természet legnagyobbrészt fraktállogika szerint konstruálja önmagát, élve az információtömörítéshez benne rejlő kiváló lehetőségekkel. Joggal feltételezhető tehát, hogy a genom, amelynek feladata az öröklődő információ tárolása, szintén fraktálszerű elrendeződésben, fraktállogikával működik.

 

Az eredmény döbbenetes: a korábban csupán lineáris nyomkövetéssel vizslatott adathalmazban egyszer csak rejtett geometriai mintázatok kezdtek kirajzolódni, amelyek egy egészen más dimenzióba vezettek át a molekuláris biológia világában, és segítségükkel a kutatóknak rövidesen „mintegy 24-25 millió olyan szakaszt sikerült azonosítaniuk, amelyek – Dr. Falus András, a Semmelweis Egyetem Genetikai-, Sejt- és Immunológiai Intézetének igazgatója szavai szerint – alapvető szerepet játszhatnak a gének kifejeződésének szabályozásában. Egy teljesen új világ tárult fel előttünk. Ilyen érzésük lehetett a csillagászoknak, amikor kiderült, hogy a Tejútrendszer nem azonos a Világegyetemmel. Mára egyértelművé vált, amit józan paraszti ésszel is sejteni lehetett: a genom nem egyenlő a génekkel. Az elmúlt száz évben a genom vizsgálata egy szűk, látványos tartományra, a génekre koncentrálódott. Most, hogy felismertük a kirakójáték nagyobb részének óriási jelentőségét, ideje, hogy összerakjuk végre a képet. Ebben pedig nekünk, magyaroknak juthat az egyik főszerep, 2006. október 12-én, az új távlatokat nyitó kutatások egyik központjában, Budapesten, a világ első ’hulladék’ DNS-konferenciáján jelentették be, hogy új tudomány született: a posztgenetika, a génen túli tartomány vizsgálata”, és egyben megalakult a Nemzetközi Posztgenetikai Társaság.^[2]

 

A nagylelkűség jó befektetés

 

Sok furcsa meglepetésre számíthatunk záros határidőn belül is a résztudományok csípéssorrendjének alakulásában, de annyit tiszta lélekkel merek állítani, hogy tudományosan legalább olyan hitellel alátámasztható a szolidaritás és a nagylelkűség ideája, mint az önzés, az önérvényesítés rögeszméje, tehát te csak nyugodt szívvel, a naivitás, a lúzer palimadárság önvádja nélkül légy jó mindhalálig, mert jó befektetés, mert senki sem önálló sziget, a harang pedig mindenkiért szól, ám én azért magamnak inkább úgy fogalmazok, hogy légy erre a földre született életrevaló mindhalálig, ami annyit tesz, hogy légy képes, válj képessé összehangolva egyesíteni magadban az odaadás és az önérvényesítés követelményét, még akkor is, ha látszólag a hardver és a környezet egyelőre kevéssé alkalmas egy ilyen komplex program futtatására.

 

Genetikai analógián alapuló magánszámításaim szerint az akadémiák által levert cölöpök határolta területen felhalmozott, szekvenciákba rendeződött tudás, a komplex ismeretállomány fogalmilag rögzített elemei, melyeket Dawkins mémeknek nevez, a teljes tudásunknak nem több, mint egy egész háromtized százalékát teheti ki. A fennmaradó kilencvennyolc egész héttized százalék az akadémiai tudás számára hulladék. Kell-e hozzá különösebb jóstehetség, hogy megjövendöljük: a beláthatatlan térségek, vagy legalábbis azoknak soron következő, de az eddigieknél mindenképpen tágabb köre előbb-utóbb beláthatóvá és leírhatóvá válik, teszem azt a még ezután születendő posztpszichológia, posztneurológia és sok más együttműködő posztdiszciplína által, és esetleg a szintén ezután születendő posztfilozófia képes is lesz megfelelő posztösszefüggéseket felfedezni a poszttudományos posztrészeredmények között.

 

Forrás: Rátai János : Úrvacsora – A kannibalizmus kultúrtörténete napjainkig