Egy tányér paprikás krumpli a terített vacsoraasztalon

 

Csakis abból az axiómából tudok kiindulni, hogy élet van. Persze játszhatunk a szavakkal, belső értesülésekre hivatkozva kinyilatkoztathatjuk, hogy amit mi életnek hiszünk, az valójában nem több, mint káprázat, mondhatjuk azt, hogy az élet álom, de akkor is van, aki képes álmodni, van, aki kimondja, vannak, akik elfogadják, hogy az élet álom, de ez nem változtat azon a puszta tényen, hogy élet van, legfeljebb csak mások a fogalmaink az életről.

 

Minden eddig ránk tukmált spekulációt az életről, az élet keletkezéséről és alakulásáról a magam nevében hajlandó vagyok megadással elfogadni őslevestől, anaerob sejt előtti képződményektől kezdve az evolúcióelméletek valamennyi változatán át a genetikai és memetikai determinációkig, ha választ kapok arra a kérdésre, hogy milyen törvényszerűség (hangsúlyozom: törvényszerűség és nem spekulatív elvi esély) határozza meg, hogy az élet azért van, mert lennie kell? Mert ha elfogadom azt, hogy – mint bármely tudománynak – a természettudományoknak sem a jelenségek leíró rögzítése, hanem a törvényszerűségek felismerése az elsődleges és legfőbb feladatuk, akkor az élettan sem lehet ez alól kivétel. Ahol nincs törvényszerűség, ott megáll a tudomány, megáll az ész. Az élettan valamennyi ágának és ágazatának mindenekelőtt az élet létezésének törvényszerűségét kellene tisztáznia. Enélkül minden csak merő fikció, hogy ne mondjam: a tudás illúziója.

 

A tudománynak, amelynek – finanszírozza bár közvetlenül politikai és/vagy gazdasági és/vagy vallási apparátus – valódi megrendelője a fogalmakat követelő fogalmi tudat, így hát elemi követelménye önmaga iránt is, hogy fogalmait meghatározza. (Miként azt Kant egyik magyar fordítója oly elmésen megjegyzi: „A tiszta fogalmak létében való hit egyik alapfeltétele a kritikának.”) Mindezt csupán annyival kell megtoldanom, hogy kritika nélkül elfogadni, elfogadtatni alapelveket, az nem tudás, nem is ész, hanem hit kérdése. Ám hogyan alapozzam a tudományokba vetett hitemet tisztázott fogalmak nélküli kinyilatkoztatásokra? Így hát – kizárólag csak a magam nevében – mindössze annyit várok el, de annyit elvárok az élettan valamennyi szakágának művelőjétől, hogy nyílt, egyértelmű, egyenes választ adjon erre a primitív kérdésre: Mi az élet? Keletkezzék bárhogy, végződjék be bárhogy, történjék vele bármi, én csupán arra szeretnék választ kapni, hogy mi az, ami keletkezik, mi az, ami bevégződik, mi az, amivel történik, ami történik.

 

Gonosz vagyok, mert tudom, hogy nem létezik válasz, csak körülíró, ködösítő, jobb híján koholt teóriák léteznek. Én pedig nem vagyok hajlandó odaadni magamat körülíró, ködösítő, jobb híján koholt teóriáknak. Számomra a tételes tudás ezen a ponton csődöt mond, és ha itt becsődöl, akkor ez azt jelenti, hogy az akadémiai tudás teljes jelenlegi rendszerét is csődtömegnek kell tekintenem. Az ezer éveken át befektetett munka és energia mérhetetlen mennyiségét és a részletkérdésekben elért mérhetetlen jelentőségű eredményeket elismerve és tiszteletben tartva bár, kénytelen vagyok elfogadni – némi kiegészítéssel – Nietzsche igazát, hogy tudniillik a tudomány talajáról a tudomány problémáját felismerni nem lehet. S a kiegészítés (minden külön levezetést most mellőzve, csupán a nyilvánvalóan kínálkozó szillogizmusra hivatkozva): A tudományok tudományának, a filozófiának a problémáját sem lehet felismerni a filozófia talajáról.

 

Azonban ha ad abszurdum viszem Nietzsche gondolatát – és erre minden okom megvan –, akkor oda kell jutnom, hogy nem csupán a tudomány és a filozófia képtelen a saját problémájára rálátni a saját talajáról, hanem maga az ember sem lehet képes felismerni az emberi probléma lényegét emberi talppontról. Hát még megoldani! Hacsak nem leszünk képesek önmagunk vállára állva kilátni a gödörből, amelybe beleszülettünk.

 

Akkor hát marad mégis Isten, mint az egyetlen lény, akinek felkínálhatjuk, odaadhatjuk, kiszolgáltathatjuk magunkat a megoldás, a megváltás reményében? Isten, aki kijelenti és megnevezi magát számunkra? A kiválasztottak által, kiknek – lássunk csodát, higgyünk a csodákban – még csillagporos a sarujuk? Isten, ha létezik, minden bizonnyal képes felismerni a maga problémáját, ha van ilyen, a maga talajáról, ha van talaj a lába alatt, s nem pedig a mi vállunkon áll, hogy fölénk magasodva szemlélje önmagát. Ha nem mi állítottuk magunk helyett a magunk vállára, hogy általa lássunk ki a gödörből. Vagy legalábbis átéljük a kilátás illúzióját. És a maga isteni talajáról nyilván képes felismerni a mi emberi problémáinkat is. Akkor pedig valóban érdemes hallgatni az ő szavára, az ő igéjére az ő igézetében. Ha van ilyen. De vajon képes-e felismerni az emberi problémákat az ember talajáról? Nem válnak-e az emberi problémák isteni problémákká az ő szemszögéből? Ha van ilyen. Vagy megfordítva: nem válnak-e emberi problémákká az isteni problémák, emberi közvetítéssel, emberi szemmel nézve? Vagy még tovább forgatva, míg bele nem gárgyulunk. Mi kell ahhoz, hogy ne váljék előbb-utóbb skizofréniává az egész tudomány, az egész filozófia, az egész teológia?”

 

A Nietzsche-i idézet A tragédia születése c. fiatal kori művének későbbi kiadásához érett fejjel írt előszavából való. Szintén Nietzschét idézve ugyanonnan: „…ez a vakmerő könyv első ízben merészelt nekirugaszkodni, hogy a tudományt a művész szemszögéből nézze, a művészetet viszont az életéből”. Ennek a megközelítésmódnak a metaforája kíván lenni a tányér paprikás krumpli a terített vacsoraasztalon.

R. J.