Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Közhely

Csak az ember képes
csodálkozni azon, hogy
mire képes az ember.

 

 még mindig nincs meg az erő, amelyet kerestünk. A mozdíthatatlan kőlappal fedett kútfő nem adja ki feltétel nélkül titkait, márpedig mi, európaiak igencsak úgy vagyunk, hogy szeretjük magunk diktálni a feltételeket. Vagy legalábbis ennek illúzióját fenntartani. Van nekünk saját földrészünk, saját földrajzunk, saját történelmünk, saját civilizációnk saját örömökkel és kínkeservekkel, saját hőseink, saját diadalíveink, saját máglyáink és mágiáink, majd csak elboldogulunk valahogy. Ha létezik titok, felfedjük annak forrásait a magunk hatáskörében. Megvannak hozzá a mindenkori mindenféle varázsvesszős embereink, csak hagyni kell őket, hogy munkához lássanak. Némelykor egész tisztességesen beletalálnak, hol kell, hol érdemes mélyebbre hatolni. Hogy hallgatunk-e rájuk, természetesen mindenekelőtt bizalom kérdése.

Rendkívül bizalomkeltők például azok a kísérletek, amelyeket Karl Ludwig Friedrich Reichenbach báró a Bécs melletti Schloss-Reisenbergben végzett el a múlt század negyvenes éveiben, s melyeket az Augsburger Allgemeine Zeitungban tett közzé először, Levelek az od-mágnesességről címmel.

Reichenbach arra lett figyelmes, hogy némely ember nem úgy reagál az élet természetes dolgaira, mint ahogyan a többségtől megszoktuk. Feltűnő ellenszenvet érez például a sárga szín iránt, miközben a kék valóságos felüdülés számára; a tükör – legyen bár szerelmes önmagába – szorongást kelt benne, valamiféle langyos érzettel, kínos benyomással; érthetetlen rosszullét fogja el az arccal egyfelé forduló tömegben, mondjuk templomban, noha egyébként teljesen egészséges; szeretett hitvesének csak a jobb oldalán tud aludni; bizonyos evőeszközökkel képtelen elfogyasztani még a legfinomabb falatokat is, miközben mások egyáltalán nem zavarják; sárgaréz kannából nem iszik kávét, kakaót; utálja a meleg, zsíros ételeket, inkább a hidegkonyha van ínyére, főleg a saláták; megérzi és frászt kap, ha valaki a háta mögött hosszasan figyeli; undorodik, ha a kezét szorongatják, képes kirántani és akár el is szaladni; kocsiban nincs tekintettel ara, hogy esetleg mások megfázhatnak, a legnagyobb hidegben is követeli, hogy nyissanak ablakot; színházban szeret a sor szélén ülni; s az sem ritka, hogy egy életerős, kimondottan férfias, temperamentumos fiatalember képtelen megszeretni az elementáris élményt adó lovaglást.

Közös vonásuk, vagyis a fokozott érzékenység alapján Reichenbach szenzitívnek nevezte el ezeket az embereket, hozzáfűzve, hogy természetesen nem valamennyi érzékenység jellemző minden szenzitívre. Vannak azonban bizonyos tulajdonságok, amelyek feltétlenül együtt mutatkoznak. Tapasztalata szerint a sárgagyűlölő bizonyosan a tükör előtt is feszeng, aki szeret a sor szélén ülni, a kocsiban követeli az ablaknyitást, a jobb oldali alvónak tömegiszonya is van, kiben a sárgaréz utálatot kelt, az kedveli a hideg, savanyú ételt, ellentétben a zsíros falatokkal és az édességgel, és így tovább. Ha egy sajátosság valahol fellelhető, az bizonyosan nem áll magában.

Reichenbach olyan típusú ember volt, aki nehezen jön ki a sodrából, viszont ami érdekli, annak szívósan utánanéz.

Így történt az említett jelenségekkel kapcsolatban is. Megfigyelései rövidesen összekapcsolódtak egy másik, merőben fizikai jelenséggel. Azt vette ugyanis észre, hogy ha az asztal sarkán az oldalára helyez egy nagyobb darab kúp alakú hegyi kristályt, úgy, hogy a kristály talpa az asztal egyik, a csúcsa a másik oldalon kilógjon, és megkér egy ilyen szenzitív egyént, hogy bal tenyerét felváltva közelítse hol a csúcshoz, hol a talphoz, körülbelül nyolc-tíz centi távolságban, akkor fél perc sem fog elmúlni, s a kísérleti alany a csúcsról enyhe, hűs leheletet érez, a talp felől pedig langyos, kellemetlen érzete támad. Több országban száz és száz személlyel elvégezte ezt e kísérletet, s valamennyiszer ugyanaz volt az eredmény. Kisebb mértékben érezhető a hűvös—langyos fuvallat a kristály más szemközti pontjaihoz közelítve is, de a legerősebb hatást mindig a csúcson—talpon kapjuk. Ám ha olyan egyénekkel próbálkozott, akik a szenzitivitás semmilyen korábban ismertetett lélektani jelét nem mutatták, e fizikai jelenséget sem tudták érzékelni.

Reichenbach a következő feltételezésre jutott: Létezik egy ismeretlen energiaáramlat, mely élő és élettelen testekből egyaránt kiindulhat és beléjük megtérhet, érzékelni azonban csak a különlegesen érzékeny egyének képesek. Ezt a feltételezett energiát Reichenbach od-nak nevezte el.

Reichenbach tovább ment. Arra volt most már kíváncsi, kíséri-e közönséges ember számára érzékelhetetlen fényérzet is a hőérzetet. A kísérletre 1844 májusában került sor egy Angelika Sturmann nevű hölgy és annak idegorvosa, Lippick tanár jelenlétében.

Két szobát teljesen elsötétített, az egyikben elrejtette a kristályt és behívta a leányt. Angelika pillanatokon belül rátalált a keresett tárgyra a vaksötét szobában. Úgy látta, hogy az egész kristály finom fényben csillog, csúcsa fölött tenyérnyi kék, szüntelenül hullámzó, tulipán alakú nyaláb lebeg, mely fölül párába vész. Ha megfordították a kristályt, a tompa feléről sárga színű füstöt látott felgomolyogni a lány.

Mivelhogy semmiféle méréssel nem tudott sem hőt, sem fényt kimutatni, Reichenbach most már csaknem biztosra vette, hogy új, pontosabban eddig ismeretlen energia nyomára bukkant, amely sajátos módon hat az érzékekre: nincs fény, de van fényérzet, nincs hő, de van hőérzet. Sőt, későbbi kísérletei azt is igazolták, hogy ez az energia az ízlelésre is hat: ugyanolyan hőmérsékleten kék od-fényben tartott víz kellemes, hűs érzetet kelt a szenzitív személyekben, a vöröses-sárga fény viszont undorító, kesernyés, fanyar ízűvé teszi az éltető italt számukra, olyannyira, hogy gyakran ki is hányják.

További kísérletezés. Mágnesrúddal – az asztal sarkára helyezve – ugyanaz az eredmény, mint a kristállyal: észak–hűs, dél–meleg. Sötét szobában az északi vég kéken, a déli sárgán világít a szenzitívek szemében. Sőt! Igen erős mágnespatkó két szárát a mennyezet felé fordítva oly erős a hatás, hogy nem szenzitívek is láthatják a mennyezetig feltörő két od-fényoszlopot. Ezek különös sajátossága az, hogy nem közelítenek egymáshoz, ahogyan a mágnesesség törvénye szerint tenniük kellene. Tehát nem delejes jelenség.

További következtetés: az úgynevezett állati delejesség valójában od-hatás. Ebben az irányban 1845 augusztusában végezte Reichenbach az első kísérletet egy Bollmann nevű ötvenéves asztalossal, akit ő közepesen szenzitívnek ismert. Megkért embereket, tartsák ki jobb és bal kezük ujját kétfelé, a mágnesrúd két végeként, aztán Bollmannak a bal tenyerével közelítenie kellett felváltva a két „pólushoz”. Az eredmény ugyanaz lett, mint a kristály-kísérleteknél: a bal kéz ujja északi sarok, hűs, kellemes, a jobb pedig déli, langyos, kellemetlen.

Minden ellenőrző kísérlet ugyanezt az eredményt hozta, egy nagyon fontos újabb tanulsággal: a jobb kéz ujjával kellemes, hűs érzést  keltünk a másik ember bal oldalán, de a vele megegyező oldal érintése langyos, kellemetlen, utálatos, undorral teli, a szenzitivitás arányában.

Ez a megfigyelés egy egész sor további következtetésre adott alkalmat Reichenbachanak. Úgy érezte, megvan egy titok kulcsa: miért lehet az, hogy olyan asszonyok, akik bár telítve vannak annyi érzésekkel, egyszerűen képtelenek hátukra venni gyermeküket. (Valamikor ez igen elterjedt szokás, bizonyos rétegekben szinte társadalmi norma volt.) Ugyanez a hatás érvényesül a szenzitív emberekben lovaglás közben, s teszi viszolyogtatóvá ezt a valóban markáns élményt adó sportot. Reichenbach meggyőződése nyomán itt lehetne keresnünk a társadalmi beilleszkedés számos zavarának eredetét, kezdve attól, hogy a gyerek az istennek sem akar pacsit adni. A kétpólusú odforrásként működő emberi test elutasítóan viselkedik, ha azonos pólusok hatnak egymásra, de vonzóan a különneműség iránt. Ha például egy szenzitív ember mögött állunk és figyelni kezdjük őt, a jobb oldal a jobb oldalra hat, a bal a balra, viszolyogtató érzést keltve. Nem a tekintetünk szúrja ki a háta közepét, hanem az erőhatások kereszteződése izgatja. De mert figyelni hátulról csak ilyen helyzetben tudjuk, hát teljesen az a dolgok látszata, mintha megérezné a tekintetünket.

Meggondolásra érdemes az a következtetés is, amelyre Richenbach a mesmerizmus, a delejes gyógyítás terén jutott. Főként az akupunktúra és akupresszúra hívei fogadhatják érdeklődéssel, mintegy újabb bizonyítékát véve annak, hogy az ősi keleti kultúráknak ide vágó tapasztalatai – ha nem totális érvényűek is – egyáltalán nem a levegőben lógnak.

Reichenbach abból az általa ténynek elfogadott tapasztalásból indul ki, hogy az ujjból kiáradó odhatást a szenzitívek megérzik. A jobb ujj a bal oldalon, a bal ujj a jobb oldalon hideg pontok láncolatát hozza létre. –  „Az emberi test mindegyik pontján, ahova kézzel értünk vagy közeledtünk, a különnemű odikus párosulás folytán az életműködés fokozódása volt észlelhető, mégpedig nem felületes fokozódás, hanem olyan, amely a legbensőbb organizmusra is hatott. Ahol tehát helyi elernyedés áll be, ott könnyen lehet fokozottabb életműködést elérni” – írja, de sürgősen hozzáteszi, hogy ez a gyógymód csak az esetek igen szűk körében hozhat eredményt, főként a megfelelően érzékeny pácienseknél, s az sem mindegy, hogy az a „helyi elernyedés” mitől következett be.

Általában rendkívül imponáló Reichenbach egész elméletében és okfejtésében az a mértéktartás, amellyel eredményeit a közönség tudomására hozza. A profetikus túlfűtöttségnek még csak az árnyéka sem vetődik fel. Mondja a magáét, aztán hogy elfogadják vagy sem, az már nem az ő dolga.

Nem is tudott mit kezdeni a világ ezzel a látszólag se hideg, se meleg kiállással. Egyenlőség, szabadság, testvériség! A demokrácia avatott és elkötelezett híveinek azon tábora, amely ezt az átfogó és igen-igen összetett igazságot jelekké, mondatokká, jelmondatokká degradálta, éppúgy idegenül nézett rá, mint a szárny nélkül vakon szárnyaló vulgáridealisták. A következő idézetből egyértelműen kiviláglik, miért. (A közvetlen előzmény: Reichenbach rájött, hogy a biokémiai folyamatoknak, közöttük az erjedésnek és rothadásnak, más szóval az elmúlásnak is törvényszerű kísérőjelensége az od-hatás.)

„Kövessen egy pillanatra a holtak birodalmába” – írja egyik levelében – „Ön jól tudja, hogy a meghaltak lelke egy ideig a síron bolyong, amíg minden földi salakot le nem vetkőz, amíg meg nem bűnhődik, és amíg az örök nyugalmat meg nem találta. Ön kételkedőn néz rám? Én pedig komolyan mondom ezt, mert hiszen ezeket a szellemeket elegen látták, amiről sok-sok tanú kezeskedik. De valószínűleg hallotta Ön azt is dajkájától, hogy nem mindenkinek adatott meg ezeket a szellemeket meglátnia, csak kiválasztottak pillanthatják meg őket. Mindez eszembe jutott, amikor néhány szenzitívvel rothadó halakon végeztem kísérleteket. Szerettem volna tudni, vajon nem lehet-e a bolygó tűzképeken járó megholtakkal ismeretséget kötni. Leopoldine Richel kisasszony beleegyezett, hogy nagyon sötét éjszaka kijön velem a grönzingi temetőbe, amely lakásomtól nem volt nagyon távol. Egynémely síron csakugyan látott tüzes jelenségeket (1844. november). Utóbb Bécs óriási temetőiben is temérdek sírdombon látott bolygó fényt. Egyforma mozdulatokkal ide-oda lengtek, mintha sorban táncoltak volna. Egyesek csaknem férfi magasságúak voltak, mások kicsinyek, mint földön csúszó törpe koboldok. Mind azonban a friss sírokon táncoltak, a régi sírokon nem állottak tüzes őrök. Reichel kisasszony félénken és lassan feléjük tartott. Közeledtére széjjelfutottak az emberi alakok, meggyőződött, hogy csak világító ködfoltok voltak, amilyeneket az én sötétkamrámban számtalanszor látott. Most közelebb merészkedett hozzájuk; csak fénylő ködöt talált, az egyikbe bátran belelépett, az nyakig ért, ruhája lebbenésével szét tudta rebbenteni. A tánc és a gyakorlatozás a szél mozdulataiba olvadt bele, amely mindezekkel a lángjelenségekkel egyformán játszott. Egy másik alkalommal négy szenzitív személyt küldtem a sievringi temetőbe. Akkora sötétség volt, hogy egyikük-másikuk több ízben orra bukott. A sírokhoz érve többé-kevésbé világosan, mindnyájan látták a tűzkísérteteket, érzékenységük különböző mértéke szerint. Olyannak látták, mintha a levegő világítana a friss sírokon. Egyikük ernyője botjával ábrákat rajzolt ilyen sírdombokra; a vonások fokozottabb világításban fénylettek a feltépett földön. Vajon mi is volt ez tulajdonképpen? Semmi más, csak a rothadás miazmái, amelyek sírokból felszállnak, és a levegőbe áramlanak, ahol a szél  játszik velük; a félénk sejtelem pedig a szélben való imbolygásukat élő szellemek táncának véli, ez az egész nem egyéb, mint szénsavas ammóniák és más ismert és ismeretlen rothadási termékek, amelyek az elpárolgásnál odfényt fejlesztenek. Amint a rothadás véget ér, a világító fényesség is megszűnik – a holtak megvezekeltek.

De, barátom, a vénasszonyokkal szemben egy igazságtalanságot jóvá kell tennünk. A tüzes szellemek a valóságban mégis léteznek; létük tagadásba nem vehető; akár akarjuk, akár nem, igazat kell látóiknak adnunk. Még abban is igazuk van ezeknek, hogy a szellemeket nem mindenki láthatja, hanem csak a kiválasztottak (a szenzitívek).”

Egyenlőség, szabadság, testvériség! Egyenlő szabad jogot a különbözéshez, vagyonra és születésre való tekintet nélkül! Ugyanez a konyhafilozófia logikájával: nincs köztünk különbség, mindannyian egyenlőnek születtünk, nem léteznek, nem létezhetnek kiváltságosak, sem kiválasztottak! Nincs olyan, hogy valaki láthassa, amit mi nem látunk, hallhassa, amit mi nem hallunk, ízlelje, tapintsa, amit mi nem ízlelünk, nem tapintunk. Akik mást állítanak, hazudnak, s a hazugságot az igazság nevében tűzzel-vassal irtani kell. Máglyára a hazugsággal, az emberiség szebb jövőjének nevében!

Százötven esztendőn át nem futotta az energiánkból végiggondolni azt a végiggondolásra mindenképpen érdemes feltételezést, hogy a természet minden működése, legyen az kémiai, fizikai, biológiai vagy mindezek kombinációja, legyen bár kozmikus vagy mikrokozmikus, eposzírás vagy kazánkovácsolás, az ismert energiákon túl még valamiféle ismeretlen energia felszabadulásával is együtt járhat. Ez az ismeretlen energia fényérzetet kelthet, noha nem fény, hőérzetet kelthet, noha nem hő, íz- és szagérzetet kelthet kémhatás nélkül, delejes hatást kelthet, noha nem mágnesesség, valamennyi érzékszervünkre képes hatni, egy felderíthetetlen – vagy legalábbis felderítetlen – érzéktartományban. Létezése úgy jut tudomásunkra, hogy kölcsönveszi a különböző energiák felfogására rendeltetett érzékszerveinket, illúziót kelt bennünk, de mégsem illuzórikusan, hiszen – bár hatása függ a befogadó érzékenységétől – törvényszerűen ismétlődő, és kísérleti úton előidézhető. Az embernek teljesen az a benyomása, mintha valami elfelejtett, régen kinőtt, tán még az állatvilágból fennmaradt, atavisztikus képességünk lenne egy ismeretlenné vált természeti közlésmód felfogására, mely egyesekben az érzékszervi csalódások látszatával jut kifejezésre, mint belső érzékelés, s amely képességünk – félő – egyre inkább áldozatul esik gondolkodóképességünk térhódításának.

De hát mondom: mindez csupán feltételezés.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet