Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Sírvers

Komoly volt, komor lett, kérlelt:
meg ne fojtaná pár szó  –
De költő és isten ne kérjen.

                                 (Szárszó)

 a bemégy arra a földre,amelyet Istened, az ÚR ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. Ne legyen köztetek olyan, aki a fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző. Ne legyen átokmondó vagy szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik. Ezek miatt az utálatos dolgok miatt űzi ki előled ezeket is Istened, az ÚR. Mert ezek a nemzetek, amelyeket elűzöl, jelmagyarázókra és varázslókra hallgatnak, de neked nem engedi azt meg Istened, az ÚR. Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az ÚR, olyat, mint én, őreá hallgassatok!” (Mózes V. könyve, 18. rész)

Ameddig csak a társadalmi emlékezés önnön múltjában ellát, mindenütt azt tapasztalja, hogy a törvény közvetlen megvilágosodásának belső útja az avatatlanok előtt hatóságilag elzáratott, s az kizárólag a beavatottak előtt nyittatott meg. Az afrikai törzseknek vagy az észak-amerikai indiánoknak csakúgy, mint a mi uráli őseinknek kizárólag varázslóik, sámánjaik szent révülete által adatott engedély ilyen-olyan formában bepillantani a szellem világába.

De hát végül is mi lehet a lényegi különbség Mózes kőtáblái és Piperné médiumi írásai között? Élettanilag mindkét esetben az agyműködést regulázó feltételes gátlás időszakos módosulásáról van szó: a határ- és vámőri feladatot ellátó piramissejtek nem parancsolják vissza az archék felszínre törekvő megnyilvánulásait, amelyek a révület, a transz, az ihlet állapotában a valóságos élmény illúzióját keltik. Ám hiába azonos vagy hasonló az élettani folyamat, ha merőben más a két elme mentalitása, moralitása, formátuma, ha merőben más a két elme minősége.

Megint csak Jung archetípusaihoz kell folyamodnunk. Azok az örökletes tényezők, amelyek meghatározzák, hogy a halak miért halak és nem tengeri csillagok módjára alakulnak és reagálnak, amelyek elkülönítik az oroszlánt a zebrától és a molnárfecskétől, végső soron nem csupán a fajokat különítik el egymástól, hanem az egyedeket is. Tudjuk, az élővilágban semmi sem tökéletes, hiszen éppen ez a tökéletlenség tette lehetővé az élet kialakulását és fennmaradását. De azt is tudjuk, hogy a mi emberi fajunk hiába képviseli (szemünkben) az evolúció csúcsát, önmagához képest valamennyi faj között a legkialakulatlanabb, legváltozékonyabb, legtökéletlenebb, mely folyamatos krízisállapotokban küszködik a túlélésért, magas pozíciójában. Genetikai programunk (viszonylag) kialakulatlan elemei összehangolatlanok, működésük (viszonylag) esetleges. Ennek megfelelően az együttműködés öröklött erőközpontjai is a legteljesebb változatosságot és változékonyságot mutatják, az egyedi karakterjegyek megszámlálhatatlan sokféleségét állítva elő.

A nagyon erős karakterű ember jellemét éppen az adja, hogy öröklött lelki programjai (viszonylag) világosak, rendezettek, összehangoltak, a világból nyert információi nagy biztonsággal kötődnek jól működő erőközpontokhoz, így meggyőződése egyértelművé, moralitása erőteljessé válik, ami kivételezett szerepre és feladatra minősítheti.

Ha egy ilyen erőteljesen öntörvényű személyiség ráadásul szenzitív alkatú is, miként Mózes, és formátuma is mózesi, megszerezheti azt a képességet, hogy fogalmi tudata az ihletve látással együtt, egyidejűleg is működjék, mintegy meginterjúvolva önnön belső énjét, archetípusainak szózatából kihallva a törvényt, amely esetleg nem csupán személyének, de egész népének, fajának boldogulását segítheti egy adott korban, korszakban.

Érthető tehát, hogy egy olyan nép, mint a zsidóság, amely idegen földön, több évszázados elnyomás alatt is képes volt megőrizni nemzeti karakterét, a túlélést jelentő szabadulás esélyét csakis egy Mózes formátumú személyiségben láthatta. De egy Mózes formátumú személyiség vezéreszméje – karakterénél fogva – az egységes rend, alapvető normája pedig a rendhez való igazodás. Ha egy Mózes benső énje megszólal, karizmatikus élményében olyan mitikus személyiség képviseli a létezés törvényeit, aki egyetlen személyben a mindenség szimbólumaként jelenik meg, a részigazságokat korábban külön-külön képviselő istenségek fölé helyezkedve.

Jahve Mózes egyistene, s az ő hitére és törvényeire való áttérés a reménytelen bolyongások során teljes széthullással fenyegetett zsidóságnak a túlélés egyetlen esélyét adta. Ez volt a minden korábbit meghaladó, végső nagy lépés az ígéret földje felé, miközben ez volt a meghatározó, döntő nagy lépés az önmagától való elidegenedés útján is, hogy a szellemvilágból kirekesztett, civillé vált ember végképp feladja öntörvényűségét, önmagát teljesen átadva és kiszolgáltatva törvényes irányítóinak.

Mózes Kánaánt ígérő igazságos és büntető egyistene a legteljesebb megadást követelte, cserében egy nép boldogulásáért. A hozzá való igazodás a társadalmi lelki erők összegezésének addig soha nem ismert lehetőségeit adta népének, de ennek feltétele a feltétel nélküli megadás volt hitének istene és földi képviselői előtt, a kinyilatkoztatás szerint. Az írásbeliség, a civilizáció, a civillé válás folyamatának őseredete Mózes kőtábláin öltött először olyan rögzített formát, amely – feladva a természetes képlékenység és rugalmasság lehetőségét – sírkőkemény voltában holtbiztos támpontot kínált, de egyszersmind a legteljesebben alkalmatlanná vált arra, hogy a tökéletlenség követelte fejlődéssel együtt folyamatosan átalakulhasson.

A szemet szemért igazságát hirdető, igazságosan büntető isten törvénye úgy fél évszázadon át volt követhető a zsidóság számára különösebb konfliktusok nélkül. I. e. 721: az asszírok legyőzik Izraelt, a tíz törzs elvész – Ninive bukása – egyiptomi uralom – babiloni uralom – Jeruzsálem pusztulása – négyszáz év perzsa, majd görög uralom – Nagy Sándor – i. e. 63: római uralom – 1. sz. 66-70: zsidó felkelés Róma ellen – 70: Titus lerombolja Jeruzsálemet, s a zsidókat szanaszét hurcolják. Hol itt a szemet szemért igazsága?! Ki szerez érvényt Mózes törvényének?! Mi ad hitelt Mózes Törvényének?! Hogyan szentesíti az élő történelem az írott malasztot? Miféle feladat hárul azokra a szerencsétlenekre, akiknek meg kell magyarázniuk a megmagyarázhatatlan írást?! A törvény, amely egykor egy nép felemelkedését és önmagán való felülemelkedését adta, már soha nem lehetett érvényes a kőbe vésett formák szerint. Ki lehetne elég bátor kinyilatkoztatni, hogy semmiféle emberi törvényt nem lehet minden időkre kőbe vésni, csak szívünkbe zárni, hogy velünk együtt, élő részünkként alakuljon, s alakítson bennünket?!

Ha egy nép elnyomása alatt, erejét vesztve, elnyomóival szemben is dogmatikusan ragaszkodik a szemet szemért dogmatikus igazságához, egészen biztos, hogy kiverik a szemét, de elégtételt nem kap érte. (Bár ha kapna is, mit ér vele, attól ő még nem fog látni.) Márpedig ha a kinyilatkoztatott igazságot évszázadokon át kompromittálja a történelem, még egy olyan törvénytisztelő nép hite is megrendül, mint az ókori zsidóságé. Ha egy népet elhagyja a kinyilatkoztatott igazság, felbomlik a szerződés, és ki-ki joggal veszi a bátorságot személyesen találkozni a maga személyes igazával, a személyes megvilágosodás útján.

Szaporodnak a próféták Izraelben, de mert istenigazában egyikük sem képes kiutat találni, sokasodnak a Messiás eljövetelében hívők gyülekezetei.

Ami megváltás lehetne Izrael népének: a feloldás a kegyetlenül büntető igazságos isten kegyetlenül igazságos törvénye alól, a „szeresd felebarátodat” eszményével. Mert e szereteteszmény mellé ellentmondás nélkül odaállítható: „Add meg Istennek, ami Istené, a császárnak, ami a császáré”.

           

„Krisztus, Mózes és Mária egymás mellett állottak, s mindeniknek fehér könyv volt a kezében, melyet nyitva a médium felé tartottak; a lapokon homályos, olvashatatlan írás. E könyveket egymás fölé rakták egy ládikába, amelyen három nyers fából való kereszt és három tollszár is volt. Becsukták, majd egy kis idő múlva ismét kinyitották a ládikát, és a három könyvből egy nagy fehér könyv, a három keresztből egy nagy fehér kereszt, a három tollszárból pedig egy nagy fehér tollszár lett. E három fehér tárgyat egy zsámolyra tették és eltűntek. Ekkor két angyal jelent meg, kik a könyvet – amely fölött a tollszár és a tollszáron a kereszt feküdt – együttesen magasra emelték.” (Dr. Grünhut Adolf, a Szellemi Búvárok Pesti Egyletének néhai elnöke, egy tizenegy éves beszélő médium útján.)

Az igehirdető Jézus – csakúgy, mint annak idején a törvényhirdető Mózes – a totális és ezért összetett igazságnak egy-egy olyan sarkpontját ragadta meg, amely történelmi helyzetében a leghasznosabb felismeréshez vezethette volna népét. Egyikük az öncélú és önpusztító anarchizmussal, másikuk az öncélúvá és önpusztítóvá vált, rugalmatlan, töredezett igazságtörvénnyel szemben, a túlélés érdekében. A környező természet és az emberi pszichikum kölcsönös viszonyának archetipikus törvényeiből merített részigazságaik egy teljesebb összefüggési rendszer tájékozódási pontjaiként a legáltalánosabb érvénnyel alkalmazhatók – a szükséges változtatásokkal.

Mózes igazságtörvényén és Jézus szereteteszméjén az európai civilizáció számára szükséges változtatásokat a középkor kezdetén végezte el a teológia, megvetve a skolasztika alapjait, a hatalom gyakorlásával és kiszolgálásával összhangban. Az individuális civilizáció önpusztító fokára jutott római birodalom polgárában, csakúgy, mint a népvándorlás során egymás kölcsönös pusztításával territóriumot, hazát szerző barbár törzsek közösségeiben iszonyatos mennyiségű agresszivitás halmozódott föl. Ezt a féktelenül mohó pusztító energiát féken tartani, külön-külön, sem Mózes, sem Krisztus törvénye nem lehetett volna képes kordában tartani. Ám egy olyan hatalom, amely – bár hamis ideológiával – egyesíti a két eszmevilágot, s így egyszerre jut megfélemlítő eszközhöz, és a jövőbe mutató erkölcsi rend távlataihoz, ideig-óráig valóban képviselheti a túlélés esélyét az önpusztítással szemben.

A nagy lelemény: az addig tűzzel-vassal irtott, helyenként éppen megtűrt keresztény tanítások államvallássá emelése és formálása.

Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ez a lélektisztító eszmény, amíg követendő és közelítendő normaként hatott, valóban a lélek megtisztulását szolgálta, kinek-kinek meggyőződése, képessége, lehetősége szerint. Törvényerőre emelkedve azonban egycsapásra számonkérhetővé vált, s mint teljesíthetetlen norma a legrafináltabb, legsötétebb, legkegyetlenebb, leghatásosabb lélektani eszközt játszotta a központi hatalom kezére. Mert hiszen ki mondhatja el őszinte szívvel magáról, hogy akárki embertársát képes volna úgy szeretni, mint önmagát?! Ez a nem kinyilatkoztatásos dogma, hanem költői túlzással megfogalmazott eszmény, amint dogmává merevítik, a legteljesebb kudarcra van ítélve. Mint végső célt és normát szemünk előtt tarthatjuk, de úgy természetes, ha kudarcunkkal saját lelkiismeretünknek tartozunk elszámolni.

Egy eszme- és normarendszert, amely az ókori kelet habitusában gyökeredzik, kiszakítani természetes környezetéből, és erőszakkal belekényszeríteni merőben más múltú népcsoportok és nemzetek kollektív tudatába anélkül, hogy ebben a kollektív tudatban történetileg kialakultak volna a befogadáshoz és beépítéshez szükséges vonzások – nos, ez az erőszak a legsötétebb és legszennyesebb elfojtásos társadalmi tudatalatti kialakulását jelenti, ami azután, ördögi módon, megint csak a hatalom pozícióit erősíti. Ideig-óráig.

Azt hihetnénk, hogy nincs teljesebb kiszolgáltatottság, mint a rabszolgáé a fáraóval szemben, holott ez korántsem így van. Mert a rabszolga csak életével tartozott és adózott uralkodójának, de lelke üdvössége hozzáférhetetlen volt földi urai számára. Az újjászületés, a többé válás folyamatos esélyét senki és semmi nem vehette el tőle. A keresztény királyi alattvaló helyzete azonban egészen más. A keresztény központi hatalom legnagyobb pszichológiai leleménye: lélekben is klienssé nyomorítani az alattvalót, beleoltani a lelkébe, hogy üdvősséget csak az ő kegyes közbenjárásával nyerhet, mert a feltételeket saját erkölcsi erejéből teljesíteni képtelen. A kinyilatkoztatott isteni törvények számonkérése egyedül a földi helytartó joga és feladata, s ő minden lehetséges és lehetetlen eszközt igénybe is vesz, hogy minduntalan emlékeztessen rá: ember vagy, tehát gyarló vagy. Méltatlan az isteni terv beteljesítésére. És szerencsétlen hívő, ha kezét imára kulcsolva feltekint az égre, a fénylő csillagok sem suttognak mást, mint gyarlóságának törölhetetlen szégyenét, a lelkébe oltott bűntudatot, mely annál nagyobb, mennél mélyebb a lelkiismerete. Régen kiszakították már a szívéből a reményt, hogy az üdvösség kapuján való bebocsáttatásért bármit is tehet önmagában, csakis a kegyelemben bízhat az Úr ítélőszéke előtt. Igaz, Jézusa megváltotta őt az eredendő bűntől, de nem az ő egyéni bűneitől. Az ő egyéni lelkén csak a feloldozás segíthet. Talán. Ha rászolgál. Ellenkező esetben Jézus megbocsátó Istenében felkél Mózes igazságosztó Istenének szigorú haragja, és kegyetlenül lesújt. És lesz sírás és fogaknak csikorgatása. És az erő, melynek hivatása és rendeltetése a démoni agresszió megfékezése volna, így válik maga is démonivá, hatalmába kerítve mindazt, ami belőlünk tiszta, szelíd és jó szándékú.

A rettegés az elkárhozástól, az örök szenvedésre ítéltetéstől mindennél, minden félelemnél erősebb és lélekpusztítóbb. E rettegés – nevezzük bár istenfélelemnek – valóban megfelelően kemény eszköz a hatalom kezében, a barbár hordák leszármazottainak archetipikus agresszivitását annyira féken tartani, hogy legalább ellene ne merészeljen fordulni. Pusztító indulatait inkább ajánlja fel a nemzetvirágoztató hódítás szolgálatára.

A hatalom megragadásának és megtartásának folyamatos előfeltétele: a kiváltságos helyzet. A keresztény vallás bűnre született híveinek a legkisebb jog és lehetőség sem adatik meg, hogy a szellemvilág igazságairól bármiféle személyes kapcsolatban közvetlen bizonyosságot szerezzenek. Minden ilyen kísérlet súlyos bűnnek, az ördöggel való cimborálásnak minősül, s ennek megfelelően a legszigorúbb rendreutasítást vonja maga után. Az egyház a legteljesebb és legkegyesebb gondoskodásban részesíti nyáját, miért azonban gyámolítottjai a legteljesebb alázatossággal tartoznak, a kikezdhetetlen írás feltétlen és mindenkori betartásával. Jaj annak, aki a maga számára érvénytelennek érzi a pásztor—birka viszony hasonlatát! Jaj annak az eltévelygőnek, aki az ördög csábítását követve külön útra lép, hogy bár magára utalva, de a maga meggyőződése szerint keresse az igazság örökösen rejtett kulcsát!

A belső, egyéni megismerésnek, vagy inkább felismerésnek és meggyőződésnek ez a kérlelhetetlen száműzése sajátos utat határozott meg a természettudományos gondolkodás számára is. Mindaz, amit az okkult keleti miszticizmus a természettudomány számára felismert az évezredek folyamán, az európai civilizációból száműzetett, leszámítva azt a csekély töredéket, melyet a klasszikusnak elfogadott görög-római kultúra közvetve átmentett számunkra. A szükség által diktált hallgatólagos egyezség egyház és tudományok között csupán az érzéki, külső tapasztaláson alapuló egzakt megismerés számára hagyott egy szűk ösvényt, az ily módon szerzett tudományos eredményeket és következtetéseket is az egyház skolasztikus szempontjainak alárendelve. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy az európai típusú tudományos gondolkodásmódban és oktatási rendszerünkben oly mély, szinte kitörölhetetlen nyomokat hagyott az egyházi dogmatika és skolasztika szelleme.

Az egzakt módszerességen, méréseken és kísérleti ellenőrzéseken alapuló, az ember belső, föltáratlan, ismeretlen és ellenőrizhetetlen szellemi energiáit érvényesülni nem tűrő, a nevek és elnevezések tiszteletén csiszolt fogalmi gondolkodás könyörtelen fennhatóságának alárendelt megismerési mód és értékrendszer – éppen viszonylagos megbízhatósága és ellenőrizhetősége folytán – szűk sávban igencsak hatékony lehet, amíg dogmái önmaga korlátaivá nem válnak. Az örökös, szinte már az eszelősségig fajuló bizonyítási kényszer, a rettegés a tévedéstől és annak leleplezésétől, a mindent, mindenképp, mindenáron való ellenőrzés kényszertevékenysége egyre nehézkesebbé teszi a módszert, beszűkíti a vizsgálhatóság körét, megtizedeli az eszközöket, kóros aránytalansággal nehezíti meg az új vállalkozások és eredmények számbavételét. Nem kell prófétának lenni, hogy megjövendöljük: ha képtelenek leszünk korlátai közül kiszabadítani a kívülről tapasztalható tények bálványimádatában egyoldalúvá nyomorodott európai gondolkodásmódot, ha nem leszünk képesek rehabilitálni a szimbólumokban élő, intuitív szabad gondolkodás polgárjogait, problémamegoldó képességünk a legrövidebb idő alatt csődöt jelent.

Elmeorvos ismerősöm mesélte a következő esetet, mely osztályán játszódott le az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben.

           

„Behoztuk a gombát, melyet a kiránduláson szedtünk. Kiborítottuk az asztalra, és betegeim szépen kezdték egyenként szétválogatni: melyik ehető, melyik nem. Előttük a katalógus, színes képekkel, könnyen felismerhették: ez csiperke, ez vargánya, ez kucsmagomba. De azért mégsem bíztak magukban. Mi lesz, ha véletlenül mégis mérges gomba keveredik az ehetők közé. Mire egyikük teljes komolysággal megszólal:  – Meg kellene röntgenezni őket!”

Eddig a sztori.

Persze azonnal felébredt bennem a mindig mindenben valami menthetőt keresők elfogultsága; máris alakult a hevenyészett elmélet: Lám milyen bölcsesség rejlik egy ilyen kiszólásban! Valóban: természetes tájékozódó képességünket és biztonságérzetünket odahagyva hányszor kételkedünk a bizonyosságban! A vérünkké vált félelemtől, a túlzó óvatosságtól hajtva hányszor követünk el esztelenséget csak azért, mert képtelenek vagyunk az egyszerű igazságokat a maguk természetes egyszerűségében elfogadni! Lám, ez a tudathasadásban szenvedő ember szabad képzettársítással és elvonatkoztatással micsoda tömör képben tudta megjeleníteni civilizációnk egyik legalapvetőbb belső ellentmondását …

… Csak éppen az a baj, hogy a skizofrén elméje nem absztrahál, hanem konkretizál. Ez a beteg  valóban a lehető legkonkrétabban gondolta, amit mondott.

Hideg hasítás az ember halántéka táján: nem lehet, hogy amit mi, európaiak néhány száz éve véghez viszünk agyonellenőrzésben, agyonbizonyításban, agyonmagyarázásban, az már egy beszűkült életműködésű civilizáció össztársadalmi tudathasadásának előjele?! Nem lehet, hogy ha ez így megy tovább, saját eszünkbe fogunk belebolondulni?! Nem lehet, hogy korunkban már kezd a kóros elváltozásig fokozódni a tudatos bal agyfélteke túlvállalása, miután az intuitív jobb oldalt oly méltánytalanul mellőzte funkciójában?! Mi lesz velünk, ha egyszer véglegesen elveszítjük a totalitás belső megismeréséhez való érzékünket, ha teljesen elveszítjük belső látásunkat, kapcsolatunkat a mindenség számunkra egyetlen hozzáférhető modelljével: benső énünkkel?! S ráadásul ezt társadalmi, sőt történelmi méretekben tesszük, évezredes hagyományozással, ősi, eredendő képességünket a kollektív tudat tartományából törölve a kollektív felejtés által?! Mi lesz velünk természetes érzelmi frissesség és erkölcsi biztonságérzet nélkül?!

Isten szabad ege alatt, valahol Európában egy hindu költő felsóhajt:

„Úgy látszik mintha a nyugati tudósok számára India nagy vallásos könyvei csak történeti és régiségtani értékűek volnának, ránk nézve azonban életbevágó fontosságúak. Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy veszítenek jelentőségükből, mihelyt fölcédulázott szekrényekben közszemlére állítják ki őket, mint az emberi gondolkodás és törekvés bebalzsamozott ritkaságait, melyeket minden idők számára a tudományosság csomagolásában őriztek meg … Egyetlen rendszer logikai magyarázgatásával sem lehet valaha is kimeríteni az eleven szó jelentését, mely nagy szívek tapasztalatából keletkezett.”

A költő, Rabindranath Tagore gondolkodását és törekvését az európai gondolkodás és törekvés Nobel-díjjal ismerte el. Úgy látszik, a szível való tapasztalás ősi készsége, mely a történelem előtti keleti civilizációk szellemi tevékenységét oly igen jellemezte, bennünk, európaiakban is mélyebben gyökeredzik, semhogy egy-két ezredév alatt kiirtható lenne.

Torokszorító az élmény, amikor az ember először találkozik a ténnyel, hogy Földünk más tájain tízezer esztendővel ezelőtt, sőt, az ellenőrizhetetlenül régi időkben már éltek népek, népcsoportok, amelyekben képes volt az ember kozmikus léptékben érezni és gondolkodni, fogalma volt naprendszerekről és bolygók közötti valós távolságokról; az ember útját nem századokban, hanem évmilliókban mérték, s az egyén helyét a világmindenséghez való viszonyában keresték, annak méltó, mert a totalitáshoz nélkülözhetetlen részeként. Helena Petrovna Blavatsky bizonyára nem meghatározó egyénisége a 19-20. század európai kultúrtörténetének. A titkos tanítás című könyve, melyet tibeti tanítómestereinek útmutatásával írt és a teozófiai mozgalom világnézeti alapművének szánt, bizonyára kevés közvetlenül markolható hasznot kínál az európai akadémiák által szentesített tudományoknak. De mint hiteles jelentés és jellemzés egy számunkra sok ezer éve letűnt kultúra világlátásáról és gondolkodásmódjáról: a világ egyik lehetséges, noha fenntartás és kritika nélkül aligha követhető módjáról, azt hiszem, páratlan értékű forrás. Persze félelem, begubódzás, borzongás és előítéletek nélkül kell olvasni: örömmel felfedezni benne, amit valóban ad, és nem számon kérni azt, amit nem képes nyújtani, de nem is hivatása.

A miszticizmusra való hajlamot, a csak önmagunkban megsejthető, önmagunkból belső szabad asszociációkkal vagy mitologikus képekben elővillantható felismerés katarzisa utáni vágyódást – tapasztalnunk kell – lehet a tudat alá nyomorítani, de képtelenség megsemmisíteni, az emberi pszichikumból kitörölni. És – mint az európai keresztény kultúra és civilizáció újkori történetében szintén tapasztalnunk kell – a tudat alá nyomorítás természetrajza szerint előbb-utóbb a felszínre is tör. Társadalmi méretű elnyomása esetén társadalmi méretekben. Elkerülhetetlen, hogy előbukkanásáról tudomást ne vegyünk, mégpedig lehetőség szerint a maga valóságában. Miként az egyén tudatalattijába száműzött tudattartalmak pótolhatatlan információkkal szolgálnak a neurotikus bántalmak eredetét illetően, a spiritizmus múlt századi előburjánzása is olyan jelenségcsoportokkal szolgál a kollektív tudat torzulásainak megismeréséhez, amelyeket a legnagyobb és legjóvátehetetlenebb felelőtlenség alapos és előítélet-mentes vizsgálódás nélkül visszautasítani oda, ahonnan jött.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet