Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Fogás

A legnagyobb hal
sneci volt életemben.
Egy deci bortól
mólés vagyok.
Sóderhányáson alpinista lettem,
nyomot csak nyomokban hagyok.

 

 médiumi jelenségek vizsgálata a huszadik század első évtizedeihez érkezve Nyugat-Európában már odáig ment, hogy a metapszichikusok  több ízben nemzetközi kongresszuson cserélték ki tapasztalataikat. 1921 őszén a Nobel-díjas Charles Richet elnöklete alatt tartott koppenhágai kongresszus felhívást intézett a világ minden művelt nemzetének tudományos köreihez, a következő megállapítással:

„A metapszichikai vagy parapszichikai jelenségeket az eddigi vizsgálatok eredményei alapján most már minden országban fel kell venni a hivatalosan elismert tudományok vizsgálódási körébe, hogy ekként azok a legtárgyilagosabb és legalaposabb tudományos kritika alá kerülhessenek. Nem szabad elhárítani e megnyilvánulások tanulmányozását abból a puszta előítéletből kiindulva, hogy az efféle jelenségek lehetetlenek. Minden ellenőrizhetetlen vagy kétséges megállapítást el kell vetni, másrészt azonban a kétségtelenül bizonyított tényeket tényként kell elfogadnia a hivatalos tudománynak is.”

„Ebben a nagy és rendkívül fontos tudományos munkában részt kell vennünk most már nekünk is” – kiált fel Tordai Vilmos igazságügyi főtanácsos. – „Mivel pedig a hivatalos tudomány szervezete konzervatív, és annál sokkal nehézkesebb, semhogy az eddig elfogadott tételekkel többé-kevésbé ellenkező megfigyeléseket máról holnapra be tudja fogadni, nem marad más hátra, mint hogy olyan társaságot alkossunk, amely szabadon, függetlenül mozogva működésével, kutatásaival, ismertetéseivel mintegy elébe siet a hivatalos tudománynak, és részére felderítő szolgálatot teljesít.”

„Ilyen társaság óhajt lenni – jelzi Tordai Okkult elemek a magyarság életében c. könyvében – a Magyar Metapszihikai Társaság. (Az akkori nyelvi divatnak megfelelően magyar kiejtés szerint h-val és nem ch-val írta a „metapszichikai”-t.) Ez a társaság, alapszabályai szerint, a következő hármas célt tűzte maga elé: a) tudományosan, kritikailag foglalkozni azokkal a rendkívüli lelki és egyéb természeti jelenségekkel, amelyek törvényeik felderíthetetlensége folytán eddig „okkult” azaz „rejtett” elnevezés alatt voltak ismeretesek; b) az előbb említett jelenségek iránt tapasztalható érdeklődést helyes irányba terelni, az e téren mutatkozó tévedések, előítéletek és visszaélések ellen küzdeni; c) működésének eredményeit az általános világszemlélet tökéletesítésére felhasználni. E célokat pedig a következő eszközökkel óhajtja elérni: a) elméleti és kísérleti tanulmányokat végez, összegyűjti az idevágó tapasztalatokat, adatokat, képeket stb., b) kísérletező, megbeszélő és beszámoló tagösszejöveteleket tart; c) szakkönyvtárt alapít; d) nyilvános előadásokat tart, szaklapokat és szakkönyveket ad ki. Ennek a társaságnak tagjai lehetnek hivatva arra, hogy külön alosztályokban, a felkutatható legjobb médiumok segítségével tudományosan tanulmányozzák az egyes okkult jelenségeket.”

A nagyszabású terv tehát – körvonalaiban  – a húszas évek legelején már készen állott. De hol van hát a „felkutatható legjobb médium”, kinek áldásos közreműködése révén ország és világ, de legalábbis Európa tudós kiválóságainak tekintetét magunk felé vonzhatnánk?

Börtönben.

Pesti Hírlap, 1921. december 2., péntek:

„Kettős öngyilkosság egy golyóval. A Visegrádi utca 3. számú házában szobát bérelt egy fiatal férfi és egy fiatal nő. Csütörtökön hajnalban a szobából fegyverdörrenés hallatszott. Mikor a házbeliek betörtek, úgy a férfit, mint a nőt vérben fekve találták. A leány már halott volt, a férfi még élt. László László a neve, huszonkét éves. A rendőri nyomozás megállapította, hogy a lány Knéz Emma tizenkilencéves hivatalnoknő, aki régebb idő óta volt ismeretségben a fiatalemberrel. Közösen határozták el, hogy meghalnak, és úgy követték el a kettős öngyilkosságot, hogy a férfi és a nő háttal egymásnak állottak, a nő kezébe vette a fiatalember stájer pisztolyát, annak csövét pontosan a szívének irányította, és a fegyvert elsütötte. A golyó a lány szívét fúrta keresztül, s behatolt a férfi testébe, akinek bal tüdejébe fúródott. A lány azonnal meghalt. László állapota életveszélyes.”

Pesti Hírlap, 1921. december 3., szombat:

„... A rendőrség a nyomozás során megállapította, hogy László László már többször szerepelt a rendőrség előtt, mert hipnotizált és szeánszokat rendezett. A fiatalember a Sziget utca 15. számú házban lakott, s itt is rendezett előadásokat. Sűrűn járt el Horn Teréz és Horn Margit Váci út 12. számú házban levő vendéglőjébe, ahol az ott alkalmazott Ferenczi Kamillát egy-két ízben hipnotizálta. Ezt a Ferenczi Kamillát, amikor a detektívek a tiltott hipnotizálás ügyében nyomoztak, előkeríteni nem lehetett, mert Budapestről eltűnt.”
           

Igaz is: korábban már többen vetetek véget életüknek azok közül, akikkel László szeánsz-szerű összejöveteleket tartott. A szakértői vélemény szerint öngyilkosságra ugyan – már eleve meglévő szándék nélkül  – senkit sem lehet hipnotizálni, de mert dr. Radocsai Jenő rendőrkapitányban az is felvetődik, hogy hátha egyszerű gyilkosságról van szó, dr. Rusztics László rendőrtanácsos elrendeli a letartóztatást.

László tagad: ő nem és nem hipnotizált.

És ekkor megjelenik a színen Nérei Ödön királyi tanácsos, az alakuló Metapszihikai Társaság tagja, és azt javasolja, tartsanak szeánszot a börtöncellában. A szeánszon jelen volt Rusztics és Puskás rendőrtanácsos, természetesen Nérei Ödön, mint spiritiszta körvezető, teljes körével, s a fogoly médium: László László. S az eredmény: László nem bűnös, hanem áldozat. Áldozatul esett egy Ramontán nevű szellemnek, akivel földi életében nagy méltánytalanság történt, s most úgy kíván bosszút állni, hogy öngyilkosságba hajszol mindenkit, akit csak ér. László tehát nem beszámítható állapotban követte el tettét – ezt maga a szellem, Ramontán is állítja László által –, tehát az ügyészség indítványára szabadlábra helyezték.

Persze egy médiumi adottságokkal megáldott vagy megvert fiatalember számára a szabad élet sem fenékig tejfel. Alig telik el néhány nap, hogy László a kapitányságon visszakapta derékszíját és cipőfűzőjét, amikor éjjel fél egykor a Katona József utcában, színházból jövet, rátámad két ismeretlen férfi! Késsel megbökik, kemény tárggyal tarkón vágják, majd estében még a markába nyomnak egy cédulát (romantikusabb verzió szerint a mellére tűzik), hogy „Nemcsak a szellemek tudnak bosszút állni!”. Tudni kell a megértéshez, hogy Knéz Emmának halála előtt gyűrűs vőlegénye volt, de nem László személyében.

László első útja a rendőrségre vezetett, hogy bejelentést tegyen és védelmet kérjen, második útja a Virradat című lap egyik munkatársához, aki megmutatta neki a harmadik utat, a Tordai Vilmos Gülbaba utcai lakásához vezetőt, ahol aztán emberünk a tudományos elfogulatlansággal vizsgálódó tudós urak figyelmébe ajánlva magát elmondotta életének történetét, kérve, hogy foglalkozzanak vele, mert „maga sem tudja, hányadán van önmagával”.

És az alakuló Magyar Metapszihikai Társaságnak megvolt a keresve keresett, kutatva kutatott embere. „Nem volt okunk kételkednünk a jóindulatúnak, őszintének és értelmesnek bizonyult fiatalember őszinteségében” – írja Tordai, hivatkozva arra, hogy az esetről megjelent újságcikkekből is hasonló dolgokat olvashattak ki.

Új Nemzedék, 1921. december 2., péntek:

„Amikor a rendőrkapitány megkérdezte László Lászlótól, hogy mi a foglalkozása, a következőket mondta:

–  Színműíró vagyok.

Megkérdezték tőle, hova ír színműveket, amire azt válaszolta, hogy a Nemzeti Színházban fogják előadni egyik darabját.          

Érdeklődtünk a Nemzeti Színház igazgatóságánál, hogy az öngyilkos fiatalember valóban adott-e be darabot a színházhoz, és azt a felvilágosítást kaptuk, hogy 1920. április 17-én László Antal nevű szerző, aki Esztergomban lakik, küldött be egy történelmi színművet, amelynek a címe a Nápolyi hercegkirály. Ez a László Antal azonban aligha azonos az öngyilkos László Lászlóval. Viszont a múltkor járt a színház igazgatóságánál egy fiatalember, aki László Lászlónak mondta magát és színművet kart benyújtani, de csak akkor, ha előre kifizetik érte a tiszteletdíjat. A színház természetesen erre nem volt hajlandó, amíg a darabot meg nem bírálták, s felszólították, hogy vigye be a darabot. A fiatalember azonban azóta nem jelentkezett.”

Tehát miután Tordaiéknak nem volt okuk kételkedni a jóindulatúnak és értelmesnek bizonyult fiatalember őszinteségében, megkezdődtek vele a nagyszabású metapszichikai kutatások, amelynek első szakaszát Tordai így foglalja össze:

„Lászlóval hosszabb időn át tartottunk kísérleti üléseket. Spontán szomnambul (transz) állapotaiban nemcsak különböző idegen egyéniségek beszéltek általa, de igen szép fénytünemények is mutatkoztak körülötte (elsötétített szobában), még akkor is, midőn előzetesen – negatív eredménnyel – megmotoztuk és a jelenségek alatt kezeit lefogtuk. Később már nemcsak körülötte mutatkoztak borsó-, mogyoró-, majd dió nagyságú fénypontok, hanem négy méternyi magasságban tőle, a szoba mennyezetéről is ereszkedtek alá gyönyörű, tojás nagyságú, kékes és zöldes színű fénybolygók. Majd egy másik alkalommal, a mély transzban, zsöllyében ülő Lászlótól egy méternyi távolságban és két méter magasságban egy szekrény tetejéről nagy zuhanással lerepült egy 5 kg súlyú kő virágedény a szoba közepére, anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna. Ezek a dolgok egy kis, nyolc-tíz tagú társaság keretében történtek, s e társaság minden egyes tagja jegyzőkönyvileg tanúskodik azok megtörténtéről és arról, hogy ő az események alatt csakugyan öntudatlan állapotban aludt, felfelé fordult szemgolyókkal, hideg és gyufa lángja iránt teljesen érzéketlen kezekkel, abnormisan gyors pulzusveréssel és kimaradt térdreflexszel (orvosi megállapítás). Szomnambul állapotában adott felvilágosítása szerint a fénytünemények és a tárgymozgások részint a médium testéből, részint  az idegen egyéniségek-ből eredő magnetikus természetű kiáramlások segítségével jöttek létre.”

1922 júliusában apró közjáték szakítja félbe a kísérletezést: Lászlót korábbi, köztörvényes bűncselekmények vádjával fél évre leültették. Ám szabadulása után vett csak igazán lendületet a vele folytatott metapszichikai kísérlet.

A Freud által is használt metapszichika kifejezést valójában a párizsi Sorbonne egyetem professzora, Charles Richet vezette be a köztudatba és engedte át a spiritizmus szótárába. Meghatározása szerint akkor sorolhatunk ide egy jelenséget, ha az nem magyarázható a klasszikus pszichológia, mechanika, fiziológia ismert, rendszerezett tényeivel. Richet volt az, aki elindította a franciák médiumkutató intézetének, az Institut Métapsychikque Internacional-nak a munkáját, többek között őrá utalt Tordai a magyar intézmény szorgalmazása során. Később a spiritizmus terminológiájában a metapszichika kifejezést egyre jobban háttérbe szorította a parapszichológia használata, annak a felfogásnak az érzékeltetésére, hogy az általa kutatott jelenségek nem az akadémiák által is elismert tényeken túl, hanem azok mellett léteznek, tehát nem külön, hanem velük együtt kell a kutatómunka tárgyát képezniük.

De térjünk vissza László László szeánszaihoz, a Gülbaba utca 21-be.

1923. február 28. Tökéletesen ellenőrzött ülés. Lászlónak megelőzően ádámkosztümre kellet vetkőznie, szappannal megmosakodnia, de nem higiéniai okokból, s miután valamennyi testnyílásába bepillantást illetve betapintást nyertek, és Tordai felöltöztette Lászlót a saját ruhatárából, némi várakozás után a helyiséget uraló sötétségben tizennégy tüneményes jelenséget konstatáltak. A médium közelében, egy méterrel a feje fölött kékeszölden, zöldeskéken foszforeszkáló, borsónyi és egykoronás nagyságú fénygömböcskék röpködtek, hogy nézni is gyönyörűség volt. De ez még semmi!

1923. március 17. Képzeljük el, hogy sötétvörös félhomályban ülünk, velünk szemben a médium kabinetje: ruhásszekrény tárt ajtókkal, melyet ötletesen elfüggönyöztek. Szétnyílik a függöny, ott ül előttünk a médium személyesen, transzban, kissé félrehajtott fejjel, szembogara a felső pilla eresze alá fordult, csak a fehérje világít, teste aléltan ernyedett, apró rángások jelzik csupán az élet jelenlétét, ám a tudományos kontroll kedvéért, biztos, ami biztos alapon, két komoly, várakozásba merült úriember fogja a két csuklóját kétfelől. Mi velük együtt várakozunk, s nem hiába. Lassan-lassan szürkésfehér massza kezd szivárogni a médium szájából, növekedve csüng, terebélyesedik egyre lejjebb, egészen az övéig, majd ugyanúgy vissza, szépen felszívódik, mintha nem is lett volna. Aztán mielőtt még felocsúdnánk, valóságos kis tűzijáték következik az imént leírtak szerint. De ez még mindig semmi! A továbbiak során az az anyagszerű valami, amely azonban mégis anyagtalan módra jelenik meg, majd tűnik el, káprázatos dolgokat produkál. Hol egy kéz formáját, hol egy férfi, hol egy nő képmását ölti fel, arcok rajzolódnak ki rajta, mintha csak a túlvilágra távozott lények akarnák jelenlétüket érzékeltetni általa. Európa más országaiból kaptunk már híreket hasonló jelenségekről, de magyar médium efféle plazmatikus jelenségeket még nem produkált. S lám, a respektált nyugati példákat ezentúl sajátunkként is említhetjük.

Hogy az ügy jelentősége egyértelmű legyen, tisztázzuk a plazma kifejezés spiritiszta jelentését. Induljunk el onnan, hogy vannak bizonyos médiumi jelenségek, melyeknek okát és magyarázatát nem sikerült megtalálni. Ezek között a jelenségek között az úgynevezett fizikai tünemények hatnak a legrejtélyesebben, ezek váltják ki a hitetlenekből a legélesebb megütközést és legádázabb ellenállást, tehát a spiritiszták számára szép fokozatosan, szinte észrevétlen nyomulással, ezek igazolása vált a legfontosabb feladattá.

A spiritiszta magyarázat: létezik olyan szellemi erő, amely szellemi mivoltában örökös és változatlan, de megvan az a képessége, hogy az anyagi világban is megjelenjék és tevékenykedjék. A megjelenés folyamata a materializáció, melynek során a kivételes adottságú médium közreműködésével, titkos erőinek felszabadításával és felhasználásával létrejön az anyagtalan köztes anyag, az érzékelés számára is felfogható plazma.

Nyilvánvaló, hogy azok a médiumok teszik a spiritiszta kutatások számára a legbecsesebb szolgálatot, akik a bizonyítási hajszában a leglátványosabb fogódzót: materializációt, plazmatikus jelenségeket tudnak produkálni. Így érthető igazán Tordai Vilmos örömittas felkiáltása: „Ezek a jelenségek bizonyítják László kivételes médiumitását és Schrenck-Notzing kutatási eredményeit. A harctól nem félünk, mert az igazság a mi részünkön van.” Schrenck-Notzing báróról pedig azt kell tudnunk, hogy a müncheni orvos számított ezidőtájt a materializációs kutatások legnagyobb európai szaktekintélyének, aki ugyan magának a spiritizmusnak a megítélésében és elfogadásában óvatos álláspontra helyezkedett, de az említett médiumi jelenségek elfogadtatásáért hihetetlen intenzitással fejtette ki tevékenységét. És most gondoljunk bele: úgy állnak a dolgok, hogy ez a mi kis viharvert országunk, melyet annyian és annyiszor készültek elsodorni a történelem színpadáról, talán még magát Schrenck-Notzing bárót is méltó fogadtatásban részesítheti. Egy magyar médiumon végezhető megfigyeléseket ajánlhatunk fel, Európa, s az egész világ tudományos haladása érdekében!

No de most már tényleg csak biztosra szabad menni, ki kell dolgozni a legtökéletesebb elővigyázatosság módszereit.

A biztonsági előírások megszigorításához talán hozzájárulhatott az is, hogy különböző, magukat jóindulatúnak nevező egyének egyre sűrűbben jártak Tordai nyakára, hogy figyelmeztessék: László erkölcsileg megbízhatatlan, kétes egzisztenciájú senkiházi, akivel jó lesz vigyázni, mert talán még a csalástól sem riad vissza. Sőt! Egyesek feltételezése szerint egyenesen az ellenség kezére dolgozik, legalábbis egy idő óta. Tordai persze nem hagyja magát megingatni az efféle gyerekes csacskaságoktól, noha a tudományos óvintézkedéseket sem mulasztja el meghozni. Mindenekelőtt távozásra szólítja fel laboratóriumából azokat, akik hitetlenkedéseikkel és kétkedéseikkel zavarhatják a médiumot áldozatos és nehéz tevékenységében. Elsősorban dr. Stark Jenő orvost és dr. Jannovich Tibor kir. törvényszéki bírót. Sassy Attila festőművész is hamarosan az ő sorsukra jutott, de ő egészen más okból. Ő komolytalanul viselkedett. Egyszer, amikor László éppen egy csodálatos plazmajelenséget produkált, Sassy odakapott, hogy megkaparintsa, holott a spiritizmusban csak valamennyire jártas embernek tudnia kell, hogy ez életveszélyes a médiumra. Ezt pedig a médiumoktól tudjuk.

Sassy később azzal molesztálta levelekben Tordait, hogy ő így is, távollétében is tudja, mi történik a Gülbaba utcai összejöveteleken. Mégpedig előre. Van őneki ugyanis nyolc-tíz olyan viaszfigurája – barátok és ismerősök másai –, amelyek előre eljátsszák neki a Tordaiéknál bekövetkező eseményeket: mikor fog kéz- vagy lábformát materializálni László, sőt azt is, hogy ezek a fejek kit fognak ábrázolni. Sassy ezt mind rendre megírta Tordainak, s mind rendre így is lett. Hátborzongató! Nem?

Be kell tehát fogni a kétkedők és akadékoskodók száját. A legteljesebb bizonyosságra van szükség. A legtökéletesebben ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy itt valamiféle bűvésztrükkről van szó, s az úgynevezett médium valójában előre elkészített rekvizitumokat csempész be a szeánsz színhelyére. Ez most már a magyar metapszichikai kutatások legfőbb és legszentebb ügye.

1923. április 23., 18 óra: Lászlót őrizetbe veszi – ezúttal nem a rendőrség, hanem a Magyar Metapszihikai Társaság. Bevezetik egy külön a számára kiürített, egyetlen vasággyal és mosdóállvánnyal berendezett cselédszobába. Ezt megelőzően egy másik szobában már levetkőztették és elvégezték a testtájak átvizsgálását, minden zegzugra kiterjedő figyelemmel, külön átvizsgált fürdőtrikót adtak rá. A vaságyba szépen lefektetik, a cselédszoba ablakát lepecsételik, ajtajába páros őrséget állítanak a társaság soraiból. Belépés a továbbiakban csak kettesben, egymást is ellenőrizve. És most tessék megkapaszkodni! Odaáll László ágyához egy úriember, és megkínálja őt huszonöt gramm ricinusolajjal. Hogy a tudományos ellenőrzés alapos legyen! Természetesen az illemhelyre is őrök kísérik Lászlót szapora útjain, s amikor végre már megnyugodni látszanak belsejében a háborgó mozgások, újabb tudományos óvintézkedés következik. Ezúttal langyos vizes gyomormosás formájában, hogy ami alfelől nem talált szabad utat, öklendezve távozhassék fölül.

Másnap, április huszonnegyedikén, csak rutinból, elvégezték még a szokásos vizsgálatokat, melyeket a médium bámulatos odaadással tűrt, csupán a szeánsz révületében panaszkodott valami apró kellemetlenségre: kérte Tordait, gombolná le a fürdőtrikó pántját a jobb válláról, mert úgy érzi, akadályozza a fluidum szabad áramlását. Miután Tordai ezt készséggel megtette, a szeánsz fenomenális eredményt hozott.

Az ellenőrzés gondos előkészítéséhez tartozott, hogy László szája elé finom szövésű fátylat kötöttek. Így okoskodtak ugyanis: ha valóban plazma, tehát anyagtalan valami az, ami megjelenik a médium szájában, akkor a fátylon is át kell hatolnia, ha viszont másról van szó, az fennakad az elővigyázatosság e befogóhálóján. Hát uramfia, megjelent a plazma és áthatolt.

A diadal után Tordaiék alig várták a napot, amikor Schrenck-Notzingnak is bemutathatják a világraszóló tüneményeket. Ez a nap október nyolcadikán következett el, miután a tudós báró hetedikén megérkezett Budapestre. A várakozást csalódás követte: ezen a napon Lászlónak semmi sem akart sikerülni. A reményt azonban nem adták fel, hiszen a negatív eredmény jó okkal magyarázható: a médium héthónapos kiesés után képtelen olyan transzba révülni, mely alkalmassá tette volna őt materializációs jelenségek előidézésére. Majd holnap.

Úgy is lett. És a következő három alkalommal beteljesedett metapszichikusaink legvérmesebb álma: fantasztikus materializált fejformák kerekedtek elő László szájából, kissé stilizált, kissé esetlen alakban ugyan, de mégiscsak fejek, meg kezek is, sőt, az utolsó napon még gáláns gesztussal is szolgáltak a szellemek. Az ekkor megjelenő plazmafej ugyanis csinos kis kecskeszakállt viselt, amit László úgy magyarázott, hogy vele magát a nagynevű vendéget, Schrenck-Notzingot kívánták üdvözölni odaátról.

Schrenck-Notzingnak még egy programja volt Budapesten: október 11-én a Pázmány Péter Tudományegyetem Trefort-kerti nagytermében előadást tartott megfigyeléseinek eredményeiről. Hazaérkezte után hamarosan levelet írt Tordainak budapesti tapasztalatait illetően, melynek tartalma azonban csak hónapok múlva látott nyilvánosságot. Ismertetésével tartsunk mi is időrendet, jó okunk van rá!

Egyelőre 1923. december huszonhetedikét írunk. Este van. Az utolsó este, amelyet László László médiumi minőségében Tordai Vilmos metapszichikai kutatólaboratóriummá kinevezett lakásán töltött. Sőt, talán az utolsó perc.

Túl vagyunk egy balul sikerült szeánszon.

László ez alkalomra is materializációs jelenségeket ígért, amelyek ezernyi zavaró körülmény folytán nem akartak bekövetkezni. Mindenki feszült, csalódott, mindenkinek keserű a szájíze. Nem az elmaradt csodák miatt, mi az egy próbált spiritisztának! De mindenki érzi, bekövetkezett az, amitől legbelül rettegtek, s amivel most már elodázhatatlanul szembe kell nézniük. Nem László, a médium, hanem László, a szemfényvesztő vallott itt most kudarcot. Most itt őnekik az volna a becsületes dolguk, hogy kimondják, amit gondolnak, hogy elszánják magukat, nekiessenek Lászlónak, szálakra szedjék ruháit, ég alól és föld alól előkotorják a rekvizitumait, hogy szemébe vághassák: becsaptál bennünket, íme a bizonyíték.

Tétlenül állnak és némán várnak, hogy a médium mögött becsapódjék az ajtó.

László megtorpan, visszafordul. „Most veszem észre: elvesztettem a gyűrűmet. Valahova a kanapé alá gurulhatott.” – mondja kimérten.

Rövid matatás után elégedett kifejezés jelzi László arcán, hogy megvan, amit keresett. Zsebre vágja. Ebben a pillanatban valaki elszánja magát. Megragadja László csuklóját, előrántja kezét, melyben még ott a keresett tárgy – egy pöttömre összegyűrt gézdarab. A plazmatikus jelenség előre elkészített, de ezúttal felhasználni nem tudott matériája.

László felegyenesedik. Önérzetesen vizsgálói szemébe néz, úgy mondja nyugodt hangon.

–  Én távozom. De higgyék el az urak, én csak egy áldozat vagyok.
          

Megadatott tehát e szerencsétlen csillagzat alatt született kísérletsorozat kezdeményezőinek, hogy megszégyenítő kudarcukat, de egyszersmind az igazságot is vállalva, maguk vessenek véget előfutári vállalásuk visszájára fordult kalandjának. A baj csak az, hogy László már korábban több újságot felkeresve megíratta azt a cikket, mely arról tanúskodik, hogy ő, az álmédium, szándékosan leplezte le saját magát, s az egész kalandba csak azért ment bele, mert így akarta szolgálni a valódi tudományt az áltudományosság akarnokságával szemben. S az eset után néhány órával, amikor Tordaiék még támolyogtak a kábulattól, napvilágot látott az 1923-as év spiritiszta szenzációja, a csaló szemszögéből nézve.

A különböző lapok természetesen különbözőképpen színezik az eseményeket. László „vallomásának” lényegét a következőképpen lehetne összefoglalni:

Öt éve foglalkozom az okkultizmussal és a spiritizmussal, minden könyvet elolvastam, ami ebben a témában a kezembe került. A Visegrád utcai tragédiát egyes spiritiszták összefüggésbe hozták a szellemekkel, én rájuk hagytam, sőt, meg is toldottam a sztorit. A rendőrség is tévedett, Ramontánt én találtam ki, s a Virradatban megjelent cikket is én mondtam tollba, egy szó sem igaz belőle. Miután dr. Völgyesi Ferenc és más orvosok megállapították rólam, hogy médium vagyok, a Virradat munkatársa felvitt Tordai úrhoz. A szerep megtetszett, elvállaltam. A materializáció dolgaival Schrenck-Notzing könyvéből ismerkedtem meg, melyet Tordai adott a kezembe.

Az első fényjelenségekhez elektrotechnikusi múltamból szedtem az ötletet, korábban ugyanis volt alkalmam megfigyelni, hogy a szigetelőszalag zöldesen foszforeszkál a sötétben. apró golyócskákat gyúrtam, melyeket elrejtettem a gallérom mögé, alkalmas pillanatban pedig a saját fotelomba. A „plazmát” libazsírba áztatott gézdarabokból állítottam elő. A K. Emíliát ábrázoló szellemfej megrajzolásához Sassy Attila festőművésztől kaptam pasztellt, a finom gézre készített portrét előre elhelyeztem egy fotelba, majd a kabinet fekete függönyének sarkát gombostűvel felhajtva kis bugyrot készítettem és oda rejtettem el. Ekkor csaknem lebuktam, mert Stark Jenő doktor rájött a trükkömre, és felszólított, hogy fedjem föl magam, de Sassy Attila bíztatott, hogy nyugodtan csináljam tovább.”

Álljunk meg egy pillanatra. Az történt, hogy miután Sassy Attilát, dr. Stark Jenőt és dr. Jannovch Tibort Tordai eltanácsolta az összejövetelekről, elhatározták, hogy hárman tovább folytatják a kísérleteket. Magukhoz csalogatták Lászlót azzal, hogy mint pszichiáterek segítenek rajta. A manővert Sassy vállalta. Céljuk az volt, hogy mellőzésük után adatokat gyűjtsenek a munkáját szerintük önhittséggel végző Magyar Metapszihikai Társaság áltudományosságának bizonyítására. Lászlót sarokba szorították, mondván, hogy rájöttek csalásaira, és ha nem engedelmeskedik nekik, könyörtelenül leleplezik. Ezután már Sassy diktálta a tempót. Az ő műtermében készült fel László a szeánszokra, így könnyűszerrel szerezhetett tudomást minden apró mozzanatról. Stark doktor ugyan javasolta, hogy vessenek véget az egész szánalmas színjátéknak, ám meggyőzték őt Sassynak könnyekig megható humánus érvei: ezeket az érzékeny lelkű naiv embereket nem lehet ilyen megrázkódásnak kitenni, hadd jöjjenek maguk rá mindenre. Valójában a végsőkig akarta feszíteni a húrt, hogy annál nagyobb legyen a káröröm, amikor ország-világ elé tárja a tényeket. Ezt a számítását azonban keresztülhúzta László önleleplezése a lapokban.

Ami pedig a Sassyék által oly igen kárhoztatott áltudomány nemzetközi szaktekintélyét, Schrenck-Notzingot legmélyebben érintette önérzetében: egy ilyen alacsony társadalmi állású, kétes erkölcsű és kétségtelenül egzisztencia nélkül tengő, gátlástalan senkiházi nemcsak hogy rászedte őket, de csalásaikhoz – tudtukon kívül – személyüket is felhasználta. László határozottan állította, hogy amikor már oly igen megszigorították az ellenőrzést, nem volt mit tennie, a különböző eszközöket (kalapgumi, gombostű, gyufaszálak, libazsírral átitatott gézlapok stb.) érdemes megfigyelőinek zsebében rejtette el, közöttük éppen Schrenck-Notzingéba is. (Emlékezzünk a fürdőtrikó vállpántjának legomboltatására. Tordait ezzel a trükkel csalta magához elérhető közelségbe.) Nem csoda, ha a müncheni báró oly méltatlankodva fakadt ki a botrány kirobbanása után kelt levelében: „Ez az egész történet – én úgy látom – az ellenfelek diktandójára készült, és nekem egyáltalán nem imponál. Ha csalt, akkor az más módon történt.” Hanem a hitelesség kedvéért itt idéznünk kell a már korábban említett, hazaérkezése után, még október 1-n küldött leveléből is.

„Ami a László-féle kísérleteket illeti – írja Tordainak –, fönntartás nélkül el kell ismernem az Ön metodikus eljárását, tudományos komolyságát és önzetlenségét. De határozottan lebeszélem arról, hogy a legközelebbi időben a nyilvánosság elé lépjen, mert ahhoz még nem elég érett az eredmény s bizonyos részletek homályosak. Nem lehet felfogni, hogyan támadnak ezek a fehér teleplazmaképek. Az ellenségek még joggal hangoztatnak némi kifogásokat. Ha szigorúan szkeptikus álláspontra helyezkedem, még mindig találok vitás pontokat és bizonyos ellentmondásokat más médiumoknál szerzett hasonló tapasztalatokkal szemben. Az anyag, melyet én érintetlenül láttam, száraz, kemény, rendkívül fényálló és egyáltalán semmiben sem különbözik a rendes kereskedelmi produktumoktól. Sajátosságaiból, amennyire én meg tudtam  figyelni,  lehetetlen a szupranormális eredetre következtetni, és hiányzik a többi ismertetőjel is, ami más médiumoknál mutatkozik. A fejek sem élethű, sem képszerű benyomást nem keltettek. Megfigyeltem dr. Benczúrral, hogy a legutóbbi ülésen a fej, a médium erős fúvása következtében, mint valami gumilabda, dagadt. Ezek a kísérletek még nem elég meggyőzőek. Szükségesnek vélem tehát, hogy a legközelebbi alkalommal egy olyan fejet gyorsan és váratlanul, szelíd kényszerrel elvegyenek tőle. Meg kell vizsgálni, mert hiszen nem lehet mindent vakon szupranormálisnak elfogadni, a beigazolódott valódi jelenségek ellenére sem.”

Természetesen mindezt tudta már Schrenck-Notzing akkor is, amikor előadást tartott a budapesti Trefort-kert nagytermében, de úgy látszik, bölcsebbnek tartotta ott ilyesmiről szót nem ejteni. Mint ahogyan nyilvánvalóan azt is a bölcs előrelátás sugallta, hogy kétségeiről Tordainak ne szóban, hanem, írásban adjon számot. Levelének másolatát ugyanis kiválóan felhasználhatta odahaza a sajtóban ellene irányuló támadásokkal szemben. Kétségtelenül állta a sarat, s védekezésül néhány olyan érvet is felhozott, melyek egyike-másika legalábbis elgondolkoztató. Például az, hogy mitől nő meg Lászlónak, ennek a társadalmon kívüli, embert és törvényt nem tisztelő, hiszteroid hazudozó senkiházinak az ázsiója abban a pillanatban, mihelyt a spiritizmus ellen vall? Mitől lett hirtelen szavahihető egy olyan ember – kérdezhetjük Schrenck-Notzing nyomán –, akinek nyaka körül szorul a hurok a köztörvényes bűnök vádja miatt, s a kiutat esetleg éppen abban látja, hogy szorongatóinak szájíze szerint formálja az igazságot? Bizonyítékok-e az ilyen körülmények között elkövetet csalások a kísérlet első, önként vállalt szakaszában elért eredmények ellen? Nem lehet-e, hogy miután elveszíti valaki a képességét, csaláshoz folyamodik, hogy eleget tehessen a szinte kényszerítő várakozásnak? A másik oldalon pedig: ha valóban igaz, hogy László a tudomány szolgálatában követte el szemfényvesztéseit, mit érhet annak a tudománynak a hitele és tisztessége, amely elfogadja az ilyen aljadék módszerrel kreált bizonyítékokat az általa áltudománynak minősített, de tagadhatatlanul tisztességes szándékú erőfeszítésekkel szemben?

A legjózanabb, legelfogulatlanabb, leghumánusabb, legtárgyilagosabb bírálat, amelyet a spiritizmusról valaha is sikerült kézhez kapnom, dr. Richard Baerwald berlini főiskolai tanár Okkultizmus és spiritizmus a természettudomány megvilágításában című, mélységesen materialista meggyőződésre pillérezett, átfogó tanulmánya. Ebben írja:

„A spiritizmusról nem lehet azt mondani, hogy csupán korlátolt emberek bolondsága. Inkább mondjuk azt, hogy kikerülhetetlen tévedés az emberi megismerésnek bizonyos fokán. Mint ahogyan a szervezetünknek át kell mennie bizonyos fejlődési zavarokon, például a fogzás, az ivarérés, a változás idején, úgy az egész emberi tudás kibontakozásában is vannak ilyen tévutak és zsákutcák, amelyekbe szükségképpen minden földi népnek bele kell tévednie, amelyik újból és függetlenül kezdené tudását felépíteni. A filozófiának, sőt a természettudománynak a története is egész sor példával szolgál erre, de keveset találunk olyat, amelyiknél a tévútra vezetés ilyen tervszerű lenne, ahol a tévedést oly sok, egymásnak kezet nyújtó tapasztalat támogatná.  ...  Arra azonban rá kell mutatnunk, hogy aki a spiritisztákat egyszerűen kigúnyolja és lesajnálja, az nem gondolkozik történetileg, és nem számol az emberi tudásszerzés fokozataival. Azonban azt is el kell ismerni, hogy az okkultista területen a küzdelem oly szenvedélyes, hogy nehéz igazságosnak lenni az ellenféllel szemben.” (Anno 1926.)

Baerwald doktor ez utóbbi kitételének igazát húzza alá, amikor László Lászlóval kapcsolatban megjegyzi: őszinte vallomásához csak azt kell hozzáfűznünk, hogy egy nagyon különös élmény alapította meg médiumosságának hírét. Itt a Visegrád utcai események, illetve egy sokadik változatának leírása következik, a zugszállodát a Népszínház utcába helyezve át, majd visszatér az önleleplezéshez: László viselt dolgait elmondja a Pesti Hírlapban közölt önvallomása alapján. Tehát még ő is készpénznek veszi egy szélhámos hazugságait a hazugságokról, mihelyt a maga nézeteinek alátámasztására használhatja fel őket. Hiába, emberek vagyunk ...

És akkor próbáljuk most beleélni magunkat  Tordai lelkiállapotába. Becsületére legyen mondva, egy pillanatig sem kísérelte meg felelőségét vagy kudarcát kisebbíteni.

Így nyilatkozott az események után:
          

„Csalódottságot és undort érzek László és Sassy miatt, de optimizmus él bennem az emberiség jövendő sorsát illetőleg! László egy ideig csak beszélő médiumot játszott, majd fényjelenségeket produkált. Fél év után korábbi dolgai miatt vizsgálati fogságba helyezték, ahol – állítólag védekezésből – leleplezte magát. Kiszabadulása után bizonyítani akart nálunk, ekkor kezdődött az ellenőrzések szigorítása. Rekvizitumait zsonglőri ügyességgel rejtette el és vette elő ... csalásai, sajnos, minden kétségen felül állnak. Kétségtelen az is, hogy mi áldozatul estünk csalásainak. Ördögi ügyességgel, színészi tehetséggel csalt ... Schrenck-Notzing már hazatérte után, levélben hívta fel figyelmemet gyanúira. Felszólított a leleplezésre, nem mertem megtenni. De csalódnak azok is, akik úgy vélik, hogy most már kétségtelenül ugyanilyen csalások útján jöhetett létre minden hasonló jelenség. Hiszek Schrenck-Notzing médiumának, Ohorowitz megfigyeléseinek, Geley Gusztávnak és másoknak. A mi csalódásaink és László csalásai nem állíthatnak gátat a metapszhikai jelenségek további kutatása elé ... ennek realitásával számolnia kell a hivatalos tudománynak is.”

Azért azt meg kell vallani, van ebben a kiállásban valami tiszteletre méltó. Megmosolyoghatjuk Tordai Vilmos naivitását, túlvállalását és könnyen hívő optimizmusát, de ettől még tiszteleghetünk emberi tartása előtt, melynek értéke olykor felérhet egy-egy cáfolhatatlan kutatási eredménnyel. Ismerjük el, kétségtelenül maga kereste magának a bajt, de az is tény, hogy a lórúgás egy molylepke libbenése ahhoz képest, amit ez a férfi a legteljesebb méltósággal volt képes elviselni. Mi lehet az efféle minden erőszaktól mentes, szinte kikezdhetetlen lelkierő mögött? Számomra ez a kérdés legalább annyira izgalmas, mint hogy ki kopog, mi kopog. Jó volna az egész spiritizmus ügyet itt lezárni, beletörődve abba, hogy íme bizonyság Isten előtt: humbug az egész. De valahogy érzi az ember: valami még mindig nem tiszta. Itt még nem lehet feladni.

 

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet