A valódi demokrácia az a harmónia, ahol a teljes egység valamennyi részesalkotója megtalálhatja és betöltheti a maga helyét, együtt szólaltatva meg a létezésünk és működésünk által együtt komponált totális zeneművet. Hogy a valódi demokráciának létezik-e, létezhet-e valódi karmestere? – Talán igen talán nem. De ahhoz nem fér kétség, hogy ha létezik is, zenekar és összhangzás nélkül semmit sem kezdhet karmesteri mivoltával. Ha van ilyen.

 

 

Mindannyian együtt vagyunk a cselekvő isten

 

Az évmilliárdokon át öntudatlanságra ítélt evolúciónak a törzsfejlődés emberi szakaszában fokozatosan, de egyre gyorsuló ütemben át kell adnia meghatározó szerepét a belátással, tudatos tervezéssel operáló kultúrának. De ezzel párhuzamosan nekünk pedig alkalmassá kell válnunk ennek az evolúciót meghaladó szerepnek a betöltésére. Ezt a köztes állapotként ránk kényszerült, egyre gyorsuló folyamatot éljük meg emberi mivoltunkban, ellentmondásos sorsunkban, ambivalens kultúránkban, aberrált civilizációnkban, mert a kőben ott van a szobor, keresi önmagát, keresi a formát, hogy megalkossa önmagát, készül a feltámadásra, de fáj a kőnek, amikor vésik és faragják. A kőben a szobor: spirituális jelenlét. Spirituális önérvényesítés, spirituális inspiráció, spirituális kényszer. A spirituális jelenlét az evolúciós folyamatok, csendes hömpölygések és drámai nekilódulások egyetlen értelmes és összefüggő magyarázata. Számomra. Spirituális jelenlét hite nélkül számomra ugyanúgy értelmezhetetlen, értelmetlen, irracionális az élet, mint a hardver szoftver nélkül. Az élet él, mert élni akar: a tobzoska tobzoskává, a mamutfenyő mamutfenyővé, az ember pedig emberré akar válni. Ebben ugyan kételkedhetünk, látva, hogy még nem vagyunk azok, akiknek hinni szeretnénk magunkat, a kételyeink azonban mit sem változtatnak a lényegen.

Hitem szerint nem igaz, hogy egyetlen őssejtből lettünk valamennyien, mint ahogy nem csupán egyetlen bolygón foganhatott meg az élet. Hitem szerint az élet nem szerencsejáték, nem ruletten nyertük magunkat, az élet nagyon is biztosra akar menni: hitem szerint kialakulandó faj-sorsok milliárdjai kaptak esélyt a fogantatással. A sok milliárd ősből csak néhány növesztett törzset, azok hol burjánozni, hol pedig sorvadozni kényszerültek, megszámlálhatatlan faj alakult ki és tűnt el a süllyesztőben: számítások szerint a ma élő harmincmillió faj mindössze egy százalékát teszi ki azoknak, amelyek valaha a legszebb reményekkel virultak a Földön. A többi elhullott, telítette a televényt a túlélők javára.

Mi a kevesek közé tartozunk, de a miénk sem lefutott verseny. Nekünk még alkalmassá kell válnunk sorsunk beteljesítésére, nekünk még fel kell nőnünk, nekünk még készre kell válnunk, mert nincs más választásunk, vége az evolúció gyámságának, vége minden mindenható gyámságának, Isten halott, és mi nem árválkodhatunk egy pillanatra sem szerencsétlenül. El kell hinnünk, hinnünk kell benne, hogy isten vagyunk, hinnünk kell, hogy isten mi vagyunk, isteni eséllyel és gerincroppantó felelősséggel, mi mindannyian együtt vagyunk a cselekvő isten, részei a totalitásnak, részesalkotói a magunk által teremtett világnak.

A totális projekt felfoghatatlan volumene

 

Klasszikus kreacionista példázat: sétálgat egy ember az erdőben, egyszer csak talál egy zsebórát. Fölveszi, felnyitja, és látja benne a csodálatos szerkezetet. Nyilvánvaló bárki számára: egy ilyen szerkezet nem jöhetett létre csak úgy önmagától, valakinek meg kellett terveznie, meg kellett alkotnia, hogy működhessék. És akkor hirtelen megvilágosodik: a kozmosz és benne az élet, akár csak egy fűszál is, hány milliárdszor bonyolultabb szerkezet, mint egy zsebóra; hát nem logikus-e feltételeznünk, hogy a világmindenségnek is szükségszerűen kell lennie tervezőjének, alkotójának és működtetőjének?! Csak hát az a kérdés, hogy vajon a tervezőnek volt-e tervezője? Micsoda tervező lehetett az, aki a tervezőt megtervezte, arról nem is beszélve, aki a tervező tervezőjének a tervezőjének a tervezőjének a tervezőjének a …!

Egy ponton fel kell adni a firtatást. Egy ponton a praktikum érdekében axiómának kell elfogadnunk, hogy létezik valami, ami öröktől fogva létezőként épül be tudatunkba. Ha kultúránk, amelybe beleszülettünk, azt sugallja, hogy az öröktől fogva való egyben személy szerint való is, ebben fogunk hinni, és amíg tartható, jól is van ez így, mert ezzel kapunk kapaszkodót. De számba vette-e már valaki, hogy hány millió leleménynek, hány millió találmánynak, hány millió felfedezésnek, hány millió életnek, hány millió halálnak, hány millió éves gyötrelemnek, történelemnek, kultúrának, emberi sorsnak kellett ahhoz beérnie, hogy akár csak a legprimitívebb óraszerkezet, sőt, akár csak a legprimitívebb kerékmegoldás is megszülessék? Hány millió elme, hány millió sors hozzáadása volt szükséges ahhoz, hogy pusztán csak az időfogalmunk kialakulhasson, hogy egyáltalán legyen mit mérni bármilyen szerkezettel, mivelhogy az idő önmagában nem létezik: „Nem az idő múlik, mi változunk”!

Hány millió évre volna szükségünk, hogy megvilágosodjék: a kozmosz és benne az élet, akár csak egy fűszál is, hány milliárdszor bonyolultabb szerkezet, mint egy zsebóra; hát nem logikus-e feltételeznünk, hogy a világmindenség létrejöttében és működésében olyan csapatmunkára, a szuverén elméknek olyan összegző együttműködésére, az összehangolt részfeladatoknak olyan együttes megoldására volt szükség, amelyet jelenlegi állapotunkban elképzelni is merő képtelenség! Talán megsejthetünk valamit ennek a totális projektnek a felfoghatatlan volumenéről, ha megpróbáljuk végiggondolni: milyen programot lehetett futtatni úgy négymilliárd évvel ezelőtt egy prokariotaszerű képződményen, aztán mire lett képes hardverként Platón, Arisztotelész, Mózes, Buddha, Mohamed, Koprenikusz, Darwin, Einstein, vagy Ludwig von Beethoven központi idegrendszere, és milyen esélye lehetett egy jövőjét firtató prokariotának megérteni az Örömóda üzenetét!

Élete során az ember csupán elsajátít bizonyos veleszületett képességeket. Mai szürkeállományunkkal nem lehet nekünk fogalmunk arról, hogy miféle szellemi potenciál van sejtjeinkbe belesűrítve, mi az, aminek felszabadításáért évmilliárdok óta hántjuk le magunkról a hagymahéjakat, véssük le magunkról a fölösleget, hogy a csökkenéssel egyre többé váljunk. Logikus a feltételezés, ha arra gondolunk, hogy ennek a potenciálnak ab ovo léteznie kellett, már az ősrobbanás előtt is, ha volt ilyen, de realizálásához, rendeltetésszerű használatához szükséges a megfelelő hardver kifejlesztése. Ki a megmondhatója, hogy miféle fejlesztéseknek nézünk még elébe. És talán közben még maga a szoftver is változik.

Morális deficitünk

 

 

Darwin univerzuma másfél évszázad alatt szűk lett számunkra. Fejlődéselméletének újragondolása elkerülhetetlen, mert elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már revízió nélkül képtelenség továbblépni. Egy olyan elmélet, amelynek tengelyében a történeti folyamatosság áll, nem engedheti meg magának az előzmény nélküli minőségi ugrások, kvázi deus ex machina hipotéziseit. Darwin tanításaiban, pontosítok: a belőlük következésképpen származó tanításokban legalább három olyan elementáris sorsforduló bukkan elő, amely a legteljesebb mértékben nélkülöz mindenféle szukcesszivitást. Mindenekelőtt ilyen az élettelen anyag élővé válása, amelyre a magyarázat, a kínkeservesen kiagyalt prebiotikus evolúció elmélete nem más, mint gombhoz a kabát, skolasztikus hittitok, az élő anyag szeplőtelen fogantatásának misztériuma. Ilyen hittitok azután a puszta túlélésre kiképzett, önző módon önmásoló életanyag átminősülése önzetlen együttműködővé, ami nélkül nem jöhettek volna létre a legprimitívebb szervezetek sem. És itt van a minket legközelebbről érintő nagy bűvészmutatvány, a legmisztikusabb hittitok: átminősülés állatból emberré, miközben a bennünket megkülönböztető emberi erények (moralitás, belátás, előrelátás, felelősség, vallás, művészet stb.) minden lehetséges előformáit elvitatjuk minden feltételezett állatelőzményünktől. Ezekre a kérdésekre mindenképpen elfogadható és megnyugtató választ kellene adnia a darwinizmusnak – nem teszi. Nekem személy szerint azonban korántsem ez a legnagyobb gondom Darwin tanaival.

Darwin evolúcióelméletével nekem ennél sokkal-sokkal nagyobb bajom az, hogy egész rendszerét az emberi praxisban bevált céltenyésztés analógiájára elképzelt, a Teremtő által vezérelt természetes kiválasztás (nem kiválasztódás!) koncepciójára építette, isteni akarat forgatókönyveként felfogva a törzsfejlődés alakulását, márpedig ezt a forgatókönyvet, a természetes kiválasztás koncepcióját követve, mely szerint a természet gondoskodik arról, hogy a valamilyen szempontból kiválóak, a kiválasztottak legyenek a túlélők, és hadd hulljon a férgese, mindenképpen csak oda tudok kilyukadni, ahova maga Darwin is kilyukadt: a fajelmélethez. Tévedés ne essék: a fajelmélettel sem az a legfőbb bajom, hogy csúnya dolog, bár persze az is, hanem hogy a történelem egyértelműen bebizonyította: emberi felhasználásra alkalmatlan, emberi társadalmakban hosszú távon nem működik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a történelem a természetes szelekció elvét természetes úton kiszelektálta. Mást kell találnunk helyette, de annyi nem elég, hogy légy jó mindhalálig. Azonban még mindig nem ez a legeslegnagyobb bajom a természetes szelekció doktrínájával.

A legeslegnagyobb bajom a természetes szelekció doktrínájával az, hogy nem tudok vele mit kezdeni, maga Darwin sem tudott vele mit kezdeni, ha morális problémákhoz érkezett. Módosítgatott változataival sem tudnak mit kezdeni az utánfutó darwinisták sem, mert a monoteista szekularizáció ideájára alapozott piramiselvű darwinizmus morálisan nem fejleszthető, morálisan nem továbbgondolható. A természetes szelekció logikájából az égvilágon semmiféle moralitás nem következik, csak amoralitás. Természetes szelekció és moralitás egymással egyszerűen nem kompatibilis. A moralitás spirituális érték, és a természetes szelekció darwini doktrínája nem hagy teret a spirituális jelenlét számára. Ha mégis megjelenik benne – mert rendre-sorra megjelenik –, akkor az vaj a kabáton.

Az egyszerűen nem megy, hogy Darwin szívós munkával és kitartó következetességgel köteteken keresztül felépíti evolúcióelméletét, kőkemény logika mentén kifejti, hogy közvetlen elődeinket nagy valószínűséggel Afrikában, az ott őshonos emberszabású majmokéval közös ősben kell keresnünk, majd elborzadva egy másik földrész legtávolabbi csücskén, a Tűzföldön megismert, ugyanakkor tagadhatatlanul emberi előképünktől kijelenti, hogy ő mégis inkább a hős páviántól szeretne származni, mert az neki morálisan jobban konveniál. Miként Richard Webster oly találóan megjegyzi Miben tévedett Freud? című könyvében a „szokatlan és különös kis tények valóságos milliomosa”-ként megidézett természettudósról: „Ki kell jelentenünk, hogy Darwinnak a bizonyítékok és az alapos érvelés iránti tisztelete nem jellemezte az emberi természetről és az emberi társadalomról szóló írásait, s hogy ennek következtében ezek hanyag és teljességgel tudománytalan jelleget öltöttek.”^[1] (Szerintem ugyan a tudománytalanság éppen nem tartozna a fő bűnök közé, még egy amúgy iskolateremtő tudós részéről sem, ha morális ihletettsége hasznos következtetésekhez vezetne, a lehető legteljesebb végiggondolás, a következetes végigvezetés azonban mindenkitől szigorúan elvárható és elvárandó, aki felelősen akar gondolkodni emberről, erkölcsről, társadalomról.)

Mondhatnám, ugyanez a gondom Arisztotelésszel, ugyanez a gondom az Ószövetséggel, az Újszövetséggel, ugyanez a gondom mindennel, ami monoteizmus, ideértve Platón ideatanát is, már amennyit megsejthetünk ránk maradt írásai által a valódi, a rejtőzködő Platónból. Olvashatom én a Mindenható Természetben egyistenhívő Arisztotelészt könyvről könyvre, a sok ma is használható és kevésbé használható bölcsesség között mégiscsak az marad a lényeg, hogy a háború a jó gazda vagyongyarapító foglalatossága, rabszolgára mindig is szükség lesz, amíg a szövőgép vetélője nem mozog magától (vagy a déli államok gyapotültetvényei nem ápolják és nem takarítják be önmagukat), a háborúkban pedig örök időkig a legrátermettebb gazdák fognak gyarapodni, s közöttük erre mindenkoron a leghivatottabbak a Természet által kiválasztott és megkülönböztetett görög városállamok polgárai, akiket egy centralizált hatalom tud majd hivatása magaslatára emelve igazán sikeressé, igazán túlélővé tenni. Ha valóban komolyan vállaljuk, hogy a múlt megismerése egyben a morális deficitünkkel való szembenézést is jelentheti, akkor sok más egyéb között azt is tisztán kell látnunk, hogy Arisztotelészt méltán tarthatjuk ugyan a modern tudományok atyjának, moralitása azonban nem állja az európai közfelfogással hitelesített mai mércét, moralitása ma már maximum egy nacionalista diktátoréhoz mérhető, nincs az a körmönfont, skolasztikus emlőkön nevelkedett fiskális, aki az emberiesség ellen elkövetett bűnöket számon kérő hágai bíróságon Arisztotelészt tisztára mosná a bűnrészesség, a bűnre való felbujtás vádjában, legfeljebb két és fél évezredes hátrányt jelentő, morálisan ingerszegény, nehéz gyerekkorát hozhatná fel mentségéül.

Olvashatom a Tórát is elölről hátulra, hátulról előre, a magva akkor is csak az marad sok szép és igaz részlet között, hogy az arra kiválasztott, vérkötelékében megerősített népnek vallásháborúiban hódítania kell, győznie kell a hitben hódolatlan világon, a közvetlenül szomszéd ellenséget (minden közvetlen szomszéd: ellenség) pedig, isteni számonkérés terhe mellett, mindenképpen köteles gyökérig kaszabolni férfiastul, anyástul, csecsemőstül, hogy írmagja se maradjon. Mózes a hágai ítélőszék előtt – ezt még elképzelni is iszonyat.

Olvashatom én az evangélistákat is alulról fölfelé, fölülről lefelé, az evangéliumok magva akkor is csak az marad, hogy térjetek meg még ma, mert közel a vég, és mások nem kerülhetik el a pokoli büntetést, csak a kevés kiválasztottak, s az üdvösségért semmi sem drága. Olvashatom én Pál apostolt is, horizontálisan vagy vertikálisan, ő, aki a Biblia szerzői közül tényleg a legtöbbet tudott és írt a szeretetről, sem adhatott mást, csak mi hitének lényege: Talán nincs annyira közel a vég, mint azt korábban mások hirdették, talán, sőt bizonyosan más népek, s nem csupán a zsidók kiválasztottjai reménykedhetnek kegyelemben, de kizárólag csak a behódolt kiválasztottaké a kegyelem, a bűneiktől vér által megtisztultaké, a virtuális istenevőké, akik eszik Jézus testét és isszák Jézus vérét, mert a törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat, és bizony nála is sok a hivatalos, de kevés a kiválasztott, még az istenevő behódoltak között is.

Valódi demokrácia

 

Az egyistenhit: szekularizáció, elkülönítés, lefoglalás, kirekesztés.^[2] A jövő a demokráciáé. A jövő feladatait csak valódi, de mindenesetre a létezőnél valódibb demokráciában lehetünk képesek teljesíteni. Olyan demokráciában, amelyben nem csupán a technikai fejlettség teszi lehetővé, hogy a szövőgépek vetélőjét szabad választópolgárok automatizálják, nem csupán paragrafusok tiltják a rasszizmusnak minden lehetséges köztéri megnyilvánulását, hanem a közmegegyezéssel elfogadott általános normák rendszere, a kollektív önbecsülés is elutasít minden hierarchikus hatalomkoncentrációt, amely a kiszolgáltatottság intézményesítésére irányul. Igazi demokrácia monoteista ideológiával, monoteista politikával, monoteista tudománnyal, monoteista művészettel, monoteista kultúrával – az fából vaskarika. A valódi demokrácia az a harmónia, ahol a teljes egység valamennyi részesalkotója megtalálhatja és betöltheti a maga helyét, együtt szólaltatva meg a létezésünk és működésünk által együtt komponált totális zeneművet. Hogy a valódi demokráciának létezik-e, létezhet-e valódi karmestere? – Talán igen talán nem. De ahhoz nem fér kétség, hogy ha létezik is, zenekar és összhangzás nélkül semmit sem kezdhet karmesteri mivoltával. Ha van ilyen.

Ha részekre oszlik a totalitás (ám legyen), ha mi vagyunk a Zenekar és ő az Isten (ám legyen), csakis általunk teljesedhet be isteni mivolta.Ám ha felteszem, sőt elhiszem, hogy a karmester nem csupán dirigens, hanem önmagában maga a tökéletesség, ha felteszem, hogy maga a teremtő nem csupán együttható, hanem mindenható, akkor azt is feltételeznem és hinnem kell, hogy a teremtés pillanatában önként lemondott a tökéletességről, úgy döntött, hogy a teremtéssel önként megosztja önmagát, és úgy akar ismét szert tenni önuralomra, hogy most rajtunk, a teremtett világon uralkodik. Hacsak nem teszem fel és hiszem inkább azt, hogy a bennünket irányító karmester nem személy, hanem maga a zene, pontosabban annak esélye és törvényei, amelyeket mi, zenészek kelthetünk életre, a fogantatás, az önérvényesítés, a szocializáció, az evolúció, a kultúra törvényei szerint alakulva, egymást és önmagunkat tanulva képezve ki magunkat szerepünkre.

Morális deficitünk

 

Spencer Wells, a manapság legdivatosabb népességgenetikus interkontinentális mozgalmat indított abból a célból, hogy világméretű bázist építsen tudományos meggyőződésének, mely szerint a földkerekséget napjainkban benépesítő emberi faj valamennyi egyedének származási vonala egyetlen férfiősre vezethető vissza 50-60 ezer év távolában, minélfogva valamennyien testvérek, vagy legalábbis unokatestvérek vagyunk, maximum kétezredik rokonsági fokon, és ehhez kell tartanunk magunkat, minden konzekvenciájával együtt.

 

Richard Dawkins a neodarwinizmus manapság legdivatosabb genetikus-zoológusa több évtizede áldozatos felvilágosító munkát végez abból a célból, hogy világméretű tömegbázist építsen annak a tudományos meggyőződésének, mely szerint a földkerekséget napjainkban benépesítő emberi faj valamennyi egyede, csakúgy mint minden létező és valaha létezett ember-, állat- és növényegyed létezésének oka egyetlen spontán mozzanatra vezethető vissza három- három és fél milliárd év távolában: az első, véletlenszerűen szerveződött replikátor kialakulására, amely önmásoló túlélőgépek további láncreakcióját indította el, minélfogva valamennyien, egytől-egyig, kivétel nélkül, magunk is túlélőgépek vagyunk, ehhez kell tartanunk magunkat, minden konzekvenciájával együtt.

 

Wells szándékát félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul a tisztesség és a felelősség irányítja, a tudós tisztessége és felelőssége, aki a birtokába jutott igazság letéteményeseként nem kerülheti meg a feladatát: túllépve a múlton bizonyságot adni az embereket elválasztó és egymás ellen fordító előítéletek, kivált a rasszista előítéletek tarthatatlanságáról és a rokoni összetartozás, a testvéri szeretet, a bibliai felebarátiság eszményének őseredeti igazságáról.

 

Dawkins szándékát félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul a tisztesség és a felelősség irányítja, a tudós tisztessége és felelőssége, aki a birtokába jutott igazság letéteményeseként nem kerülheti meg feladatát: biztonságot, kézzel fogható, szemmel látható bizonyságot, ellenanyagot adni az embereket megtévesztő, álságos, álszent, képmutató, messianisztikus igehirdetők kábítószerével szemben, amely a nem létező lélek felsőbbrendűségének hallucinogén dózisaival alkalmatlanná teszik a jámbor követőket a világ realitásainak megismerésére, megfejtésére, megértésére és elfogadására, márpedig ha képtelenek leszünk magunkat elfogadni túlélőgépeknek, annak, akik, amik vagyunk, ha képtelenek vagyunk megismerni saját természetünk eredetét és lényegét, akkor arra is képtelenek leszünk, hogy kellő önkorlátozással megelőzzük azt a katasztrófát, amelyet egyedül győztes csúcsragadozókként a bolygónkon, vagy azon is túl, az univerzumban készülünk előidézni.

 

Jó hírem van azok számára, akiket nem elégít ki sem Wells kreacionista indíttatású, könnyen hívő bibliai optimizmusa, sem Dawkinsnek az önző gén elméletéhez szervetlenül applikált materialista moralitása, akik úgy érzik, hogy valami egyik oldalon sincs teljesen rendjén, csak éppen nem tudunk érvelni ellene.

 

Az önző gén mítosza igaz. Valamennyien az önérvényesítés megbízólevelével érkeztünk, amelyet széttépni, érvényteleníteni, félredobni képtelenség. Erről szól az életünk egyik fele. De csak az egyik fele. Az akkreditáció hátoldalán, parallel a diktátummal azonban egy sugallat áll, semmivel sem kevésbé ősi, semmivel sem kevésbé maghatározó erejű, és ugyanúgy sejtbiológiailag kódolt, mint az önző géné: az áldozatos együttműködésre termett mitokondriumok angyali üzenete. Eredetük ugyanúgy az évmilliárdokban mérhető materiális múlt misztikus őstengerében lebeg, mint a géneké, és egysejtűnél fejlettebb földi élet ugyanúgy elképzelhetetlen nélkülük.