 Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet  |
Örök mérték
Szóval se többet,
mint ami van.
Kevés?
Na és!
gyszerűen nem fér az ember fejébe, hogy mi minden belefér az ember fejébe! E kötet anyagának gyűjtése közben többek között felkerestem egy fiatal pszichológusnőt is, az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet munkatársát. Illusztrációkra lett volna szükségem annak bizonyítására, hogy egyazon ember, ha elmebeteg is, micsoda különböző színvonalon képes alkotni úgynevezett rossz, illetve jó állapotban, mondjuk képeket vagy szobrokat, de bármi mást. Az elmebetegség ugyanis nem olyan, mint a tüdőgyulladás, hogy miután megkapja az ember, egyfolytában benne van a gyógyulásig. Itt különböző állapotok váltogatják egymást, s nyilvánvaló: ha jobban van valaki, jobb a teljesítőképessége, és fordítva. A munkaterápiás intézetek számtalan nagy tehetségű, de elmebeteg művész alkotását őrzik, melyek mind kompozíciójukban, megtervezettségükben, mind kivitelezésükben nem csupán egy múló közérzet lenyomatai, hanem a nagyszabású tervhez való folyamatos igazodás, tehát hosszan tartó rendezett elmetevékenység hiteles dokumentumai is. Ha egy ilyen műalkotásra nézünk, és felfedezzük is rajta a betegség élményének nyomait, magát a műalkotást mégsem láthatjuk lázálmos víziónak. Azt is mondhatnánk: egy lázálmos víziót műalkotásban kifejezni csak magas fokon rendezett elmetevékenységgel lehetséges. (A színházi szakma ezt sokkal egyszerűbben érzékelteti. A színész azt mondja: részeget játszani részegen nem lehet.)
Mindennek e könyv szempontjából azért van jelentősége, mert a spiritizmust szőnyeg alá seprők szeretik úgy feltűntetni a dolgot, mintha a médiumi jelenségek és megnyilvánulások azonosak volnának a hiszteroid és skizoid elmebetegek zavaros, torz, kusza vízióival és hallucinációival.
A mai elmekórtan – amennyiben feladatának tekinti, hogy állást foglaljon a parapszichológia valamely kérdésében – ezt a nyilvánvalóan tarthatatlan előítéletet már régen feladta, úgyhogy fölösleges is bizonyítási eljárásokba bocsátkozni. De nem tudok megrendülés nélkül visszagondolni a pszichológusnő áthatóan tiszta tekintetére, mint így fogalmazott: „Én erre az ingoványos talajra semmiképp sem akarok rálépni. Nekem ezekre a jelenségekre bőségesen elegendő magyarázatot ad a metakommunikáció ismerete.” – És aztán, legyűrve ellenérzését, megadott minden tőle telhető segítséget.
Az iránta, az önmagán felülemelkedő ember iránt való mélységes tiszteletem jeléül szánom el magam arra, hogy személyes élményem közreadásával próbáljam meg érzékeltetni a metakommunikáció, az öntudatlanul működő információ-kibocsátás lélektanának ide kívánkozó sajátságait.
Évekkel ezelőtt, mint egy lap munkatársa, tévéfesztiválra voltam hivatalos, de csak egy nappal a megnyitó után érkeztem meg. Kézhez kaptam egy kétágyas szállodai szoba kulcsát, s mikor benyitottam, azonnal láttam, hogy nem leszek egyedül. Szobatársam már ott töltötte az éjszakát. Hogy ki légyen az illető, fogalmam sem volt. Birtokba véve a fennmaradt helyet, s egykettőre megszabadulva motyómtól, pillanatokon belül már a társalgóban voltam, jóízű találkozások és beszélgetések reményében.
A zsúfolt helyiségben egyetlen szék volt, akarva sem tudtam volna mást választani; de miért is akartam volna. Az asztalnál két kedves kolléganőm ült egy teljesen ismeretlen, sosem látott fiatalember társaságában. A hölgyekkel örömmel üdvözöltük egymást, majd bemutatták a fiatalembert, aki annak rendje-módja szerint felállt, és megmondta a nevét. Mire én: – Majd a párnámat add vissza!
Elképzelhető a megütközés, amit ez az oda egyáltalán nem illő és látszólag minden előzmény nélkül való mondat okozott. De elképzelhetetlen az a zavar, amit gonoszkodó kis tüském társaságunk két tagjában, egy férfiban és egy nőben keltett, minthogy mindketten alaposan találva érezték magukat. Arról ugyan fogalmam sem volt, nem is lehetett, hogy távollétemben ők ketten hol töltötték az éjszakát, de amint az ifjú, eladdig sosem látott kollégát megpillantottam, már bemutatása előtt napnál világosabb volt előttem, hogy csakis ő lehet a szobatársam. Nem tarthattam magamban a szellemnek ezt a csöppnyi, gyermeteg játékát.
El tudom mondani, mert hiszen könnyű volt magamban utólag kielemezni, hogy valójában mi is történhetett.
Akár foglalkozik az ember a gondolattal, akár nem, ilyen körülmények között már eleve fejében motoszkál a kérdés: vajon kivel raktak egy szobába. Amikor megérkezik, óhatatlanul is ezzel az érdeklődéssel tekint körül, és a másik által hátrahagyott szoba ezernyi apró részlettel árulkodik. A székre dobott nadrág anyaga, szabása, színe, méretei, az ágy, ahogy kikeltek belőle, a puszta tény, hogy valaki, ha már elvette, nem tartotta fontosnak visszatenni a párnát, (ebben az esetben kisebb gondja is nagyobb volt), ahogyan kiteszi a tisztálkodó kellékeit a fürdőszobapolcra, a márka, amelyet használ, és sorolhatnám a végletekig a semmiségeket, amelyek külön-külön magukban alig mondanak valamit, de együttesen, mint összbenyomás, ha valaki nyitott és elengedett a befogadására és feldolgozására, mérhetetlenül gazdag információval szolgának. Persze a folyamat egyáltalán nem, vagy csak alig tudatos. Ha a helyzetet memóriajátéknak fogom fel, és kíváncsi vagyok, mit voltam képes akaratlanul megfigyelni és megjegyezni az elém táruló képből néhány perc alatt, miközben kezem és eszem máshol járt, biztos, hogy külsőségeken kívül semmit nem tudok elmondani ismeretlen szobatársamról, az emberről, és nincs mit összekapcsolnom a valóságos személy képével, megnyilvánulásaival. Így viszont tudatos szándék nélkül is a lényeget sikerült megéreznem, s mivel ez az érzet tökéletesen egybevágott azzal az érzettel, amelyet később a valóságos személy látványa keltett bennem, hát a felismerés erejével és élményével szólalt meg bennem a hang: ő az!
Korábban is tudtuk, de a klónozási kísérletek rémisztő sikerei láttán végképp nem kételkedhetünk abban, hogy ember vagy állat egyetlen, mégpedig bármely sejtjéből reprodukálható. Biológiailag. Természetesem megfelelő ismeretek és feltételek birtokában. Nos, egyre kevesebb kételyünk lehet abban a tekintetben is, hogy egy ember személyisége szintúgy egyetlen mozdulatából, a legapróbb megnyilvánulásából reprodukálható – megfelelő ismeretek és feltételek – értsd: képességek – birtokában. Mármost ami a személyemet illeti: magamat fizikai és lelki adottságok (szenzitivitás) tekintetében valamivel a középmezőny fölé sorolom. Derékfájdalmaim elbitangodása előtt lihegve elcipeltem vállon úgy egy mázsát, lelki érzékenységem talán ennél valamivel jobb besorolást kaphat az átlagoshoz viszonyítva. Na most tudjuk, hogy a köznapi életben is jócskán akadnak, aki röhögőgörcsöt kapnának, ha kihívnám őket szkanderezni, ha pedig egy súlyemelő világbajnokság nehéz fiúira gondolok, azt mondom, ha nem látom a saját szememmel, mire képesek, nem hiszem el. És ugyanez vonatkozik a mentális képességekre is. Sőt. Ellentétben a versenyteljesítményekkel, itt a felső határ mérhetetlen. Itt a lehetőségeknek csak töredéke jut tudomásunkra, és azt is képtelenek vagyunk felfogni, vagy akár csak létezését elfogadni. Még akkor is, ha a saját szemünkkel látjuk.
Valahogy így működik a metakommunikáció és annak befogadása, legalábbis egy bizonyos területen. Csakhogy van egy bökkenő.
A metakommunikáció és a médiumitás között ugyanis nem mennyiségi, hanem minőségi különbség van. Más a lényege. Régebben úgy fogalmazták, ez az a titok, amelyet az ember sohasem fejthet meg, mert az Úristen megtartotta önmagának. De ha már a személyességnél tartunk, hadd mondjam el, hogy a magam részéről ebben az isteni titokban egyáltalán nem hiszek. A magam részéről úgy gondolom, nemcsak hogy megismerhetők az ember rejtett képességeinek titkai, hanem egyenesen szükséges is megismerni őket.
Lehet azonban, hogy rossz nyomon járunk. Lehet, hogy eleve rossz úton indultunk el, amikor egyre inkább az egzakt természettudomány hatáskörébe utaltuk a világ megismerésének minden mozzanatát.
Camille Flammarion csillagász írja le a következő szemléletes esetet. 1900-ban, Az ismeretlen és a lelki problémák című könyvében:
„Egyszer jelen voltam a Tudományos Akadémia ülésén, azon a napon – mosolygok, ha eszembe jut – amelyen Du Moncel természettudós Edison fonográfját mutatta be a tudós gyülekezetnek. Mikor vége volt a bemutatásnak, a készülék szépen elrecitálta a hengerre felvett szavakat. Ekkor látni lehetett, hogy egy hajlott korú akadémikus, akinek szelleme telve volt, sőt, túlságosan telve volt klasszikus műveltségének hagyományaival, hevesen tiltakozik az újító vakmerősége ellen, rárohan Edison képviselőjére, torkon ragadja, s felkiált: Nyomorult! Nem fog bennünket valami hasbeszélő becsapni! Az Institut e tagját Bouillard úrnak hívták. S ez 1878. március 11-dikén történt. S ami talán még különösebb: hat hónap múlva, szeptember 30-dikán az Akadémia ülésén Bouillard becsületbeli kötelességének tartotta kijelenteni, hogy érett megfontolás és komoly vizsgálat után abban a meggyőződésben van, hogy nem Edison készüléke ad hangot, hanem valami hasbeszélő, s hogy nem lehet igaznak hinni azt, hogy valami hitvány érc helyettesíthetné az emberi hangképzés nemes készülékét. A fonográf ő szerinte nem egyéb volt, mint akusztikai illúzió.”
A csodálatos az egészben az, hogy a tekintélyes párizsi tudósok között 1878. március 11-én lejátszódott tipikus jelenet a legtöményebb tömörítését adja a megismerés évmilliók óta tartó drámájának.
Az egyik oldalon ott vannak az új, tagadhatatlan, kézzel fogható tények, a másik oldalon egy kialakult és bevált erkölcsi rend, a maga igazságaival. S mindkét oldalnak ott a személyes képviselője.
Mi, e dráma nézői, mint már beavatottak, egy szempillantás alatt tudjuk, melyik oldalon állunk, melyik ügy megszemélyesítőjéért rágjuk le a körmünket, miközben pokolra kívánjuk az akadékoskodó másikat. Az aktuális igazságnak olyan elsöprő ereje van az általános igazsággal szemben, hogy az ütközés kimenetele nem lehet kétséges.
És mozog a fonográf, a gép, a húszadik század technikai haladásának szimbóluma. És mégis: tisztesség a legyőzöttnek. Csak egyetlen pillanatig méltassuk figyelemre az ő igazát: „Nem lehet hinni, hogy valami hitvány érc helyettesíthetné az emberi hangképzés nemes készülékét.”
Nem is tudom, valóban csak drámáról, s nem tragédiáról van-e szó. A tragikus hősök sajátja, hogy képtelenek túllátni a maguk igazán, s azt kizárólagos érvénnyel akarják képviselni. Mert egyfelől tény: az emberi és minden más hangot igenis lehet technikai úton rögzíteni és visszaadni, de e tény mellett igazság, hogy semmiféle fejlett machináció nem helyettesítheti az emberi hangot. Keltheti azt az illúziót, hogy helyettesíti, de nekünk, száz évvel tapasztaltabb nézőknek már van némi fogalmunk ennek az illúziónak a veszélyeiről.
Edison képviselőjét tehát eltöltötte a haladás igazsága, Bouillard urat eltöltötte az emberi minőség iránti tisztelet igazsága, de egyiküket sem töltötte el a készség és a hajlandóság, hogy a kétféle, egyáltalán nem szemben álló részigazságot az átfogó bölcsességben összegezze. 1878. március 11-én, a társadalmi-technikai fejlődésnek e kiválasztott fokán ez volt a szereposztás.
A napnál is világosabb, hogy Flammarion melyik szereppel azonosul. Tudós volt, haladó szellemű, telítve az élménnyel, hogy a kor, melyben élt, egyre-másra hozta meg a természettudomány magyarázatait évezredeken át titokzatosnak és megfejthetetlennek tartott természeti jelenségekre. Ez volt az a kor, amelyben a felvilágosult és haladó elme fenntartás nélkül hitte: csupán idő kérdése, hogy a világ megismerésének periódusos rendszerében minden rubrika ki legyen töltve. Hiszen a rejtély kulcsa, az energia megmaradásának elve a kezünkben van. Csak alkalmazni kell tudni. Flammarion abban a korban élt, amikor még igen kevés haladó és felvilágosult elmén suhant át a gyanú szorongató árnyéka: a természetnek létezhet olyan titkosírása is, melynek megfejtéséhez önmagában nem lesz elég az anyagnevek és atomsúlyok kereszthálózata.
Flammarion mégis ezek közé az elmék közé tartozott. Könyve végén – mely egyféle parapszichológiai esettárnak is felfogható – már itt tart: „ … az álmokban és az alvajárásban a lélek ismeretlen képességei szerepelnek … Úgy látszik, az előadott tényekből a következő eredmények ésszerűen következnek: 1. a lélek létezik, mint valóságos, a testtől független lény; 2. A tudomány előtt még ismeretlen lehetőségei vannak; 3. a távolból az érzékek közreműködése nélkül hatásokat gyakorolhat és foghat fel; a jövő már előre elő van készítve és meg van határozva az okok által, amelyek előidézik. A lélek a jövőt néha felfogja.”
Érezzük a hatalmas elrugaszkodást, és ugyanakkor a vele járó elbizonytalanodást, amely a természettudomány bizonyos hadállásainak feladásával elkerülhetetlen.
A természettudós, aki a közvetlen tapasztalás és ellenőrzés alapján növeli ismereteinek halmazát és rendszerét, keresi az archimédeszi biztos pontokat, hogy kimozdíthassa helyéből a Földet. Ki is mozdítja, időről időre áthelyezve világképének központját, a Földből a Napba, a Napból a galaxisokba s tovább. Ezek a biztos pontok adják a természettudományok hitelét és tekintélyét.
Hitel és tekintély nélkül semmiféle tudomány nem foglalhatja el hasznos helyét a társadalmi működésben. Ezért aztán a társadalomtudományok, ha így tetszik: a lélek tudományai keresik a hasonlóságot a természettudományokkal, hogy mondhassák: nekünk is van biztos talppontunk. De hát tudjuk: „ez összevissza kusza szövevénybe, társadalmunkba elme kell, nagy fényben, mely igazodni magára mutat”. A nagy elmének nem kiterjedés nélküli központja van, hanem fényköre, számtalan ponttal.
Aki a lélek búvárlatára adja a fejét, ne kacsintgasson a természettudományok „sziklaszilárd” támpontjai felé. Mindenekelőtt erkölcsi bátorságra van szüksége, hogy elengedhesse a biztos kapaszkodókat, noha szem elől sohasem szabad tévesztenie őket. A természettudós fogódzói a tapasztalati tényekből alkotott tézisek. A társadalomtudós fogódzói a tapasztalati tényekből és a hozzájuk párosuló sejtésekből, megérzésekből alkotott feltételezések, a hipotézisek. Az a társadalomtudós, aki tézisekhez ragaszkodik, minden felfedezését ezekhez fogja igazítani, s nem pedig az ő felfedezései fogják a téziseket újrafogalmazni.
Ha tehát a lélek rejtelmeit fürkészve minden ismeretlen jelenséget a már ismert tényekre akarok visszavezetni, nem teszek többet puszta belemagyarázgatásnál. S ha végképp nem bírok valamivel, még mindig ott van a tekintélymentés legősibb eszköze: letagadom a csillagot az égről.
Király József mindössze ennyit és így tart szükségesnek megjegyezni a spiritizmus aduászáról, Leonóra E. Piperről a Mi a spiritizmus? c. könyve különböző részeiben elszórva:
„Mindamellett azonban beszélnek olyan látnokságról, mint pl. a bostoni médium, Piper asszonyé, aki állítólag olyan tényeket nevezett meg, melyekről természetes úton tudomása nem lehetett. Egyes leírások szerint meglepő tájékozottságot mutatott olyan ember élettörténetében, akit akkor látott először. Bizonyos, hogy a hírek jó része mendemonda, utólagos kitalálás. Ma már nem lehet ellenőrizni azt, hogy egy fél évszázada élő médium egyes közlései mennyire feleltek meg a valóságnak. Aztán ha az ember egy hallomásnak utánajár, sorra kiderül, hogy azok a személyek, akikre az elbeszélő hivatkozik, egészen másképp tudják a történetet. A médiumi megnyilvánulások igazságtartalmának ellenőrzését csak magnetofontechnikával vagy jegyzőkönyvvel lehet pontosan ellenőrizni, amely minden szót pontosan rögzít.” (32. oldal)
„Amikor Amerikában egy gyermekpszichológus, Hall G. Stanley, a híres bostoni médiummal, Piper asszonnyal kísérletezett, egyszer szeánsz előtt hagyományos célzást tett egyik barátjára, és néhány családi adatot is sejtetett róla. Piper asszony ezekre a megjegyzésekre látszólag nem is figyelt. Amikor azonban transza bekövetkezett, az említett barát szellemét megidézte, aki rajta keresztül még köszöntötte is a pszichológust. Hall a szeánsz után megjegyezte, hogy az ülés elején emlegetett barátja még él, tehát annak szelleme semmiképp sem jelenhetett meg. (132. oldal)
„A századforduló tájékán élt Amerikában a bostoni Piper asszony, híres médium. Alig van médium, akiről annyit írtak volna, mint róla; a szeánszain készült jegyzőkönyvek csaknem ötezer oldalt töltenek meg. Nem mindennapi produkcióit és különös képességeit neves és kritikus tudósok vizsgálták. Egy amerikai pszichológus, William James leírta, hogy Pipernén keresztül is megpróbáltak azonossági bizonyítékot szerezni, de sikertelenül. Két nőtestvér megállapodott egymással bizonyos jelben, amelyet szintén pecsétes borítékba tettek és adtak át James-nek, azzal, hogy valamelyikük halála után bízza meg a médiumot az elhunyt megidézésére. Amikor az egyik testvér meghalt, a médium hetekig halasztotta a kérés teljesítését, hogy a bizonyító jelet átvegye a túlvilágról. Végre nyilvánosságra hozott egy szöveget, azonban az éppúgy nem mutatott semmiféle hasonlóságot a borítékba zárt szöveggel, mint Oliver Lodge kísérletében.” (189. oldal)
A harminckettedik oldalon megjegyzi, hogy a mendemondák jegyzőkönyv és magnófelvétel híján ellenőrizhetetlenek, a száznyolcvankilencedik oldalon közli: a Piperné szeánszain készült jegyzőkönyvek csaknem ötezer oldalt töltenek meg. Ennyit a mendemondákról, a médiumi csalásokról és a kritikusi objektivitásról.
| Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet |