Fogalmi tudat

Szerkesztés alatt

 

Agócs Tamás

 Buddhista ismeretelmélet

Az 1996. évi kézirat javított változata

 

Természetesen a logikai iskola sem állítja, hogy pusztán fogalmi megismerés útján el lehet érni a megvilágosodást, de nem tartja ellentmondásosnak, hogy bizonyos szavak és gondolatok közelebb vihetnek bennünket a célhoz. A fogalmiságon alapuló értelmet szerintük nem kell, de nem is lehetséges kiküszöbölni, hanem a végső, fogalmakon túli tapasztalat szolgálatába lehet – és kell is – állítani, hogy az készítse fel a tudatot a valóság közvetlen tapasztalatára. A valóság végső szintjéről először fogalmilag következtetés útján szerezhetünk tudomást, és  csak ezt követően tudjuk meditáció útján, közvetlenül tapasztalni.

            A fogalmi tudatot és a fogalmaktól mentes, végső tapasztalatot tehát nem választja el egymástól olyan áthághatatlan szakadék, mint ahogy például a zen állítja. Ennek pedig  legfőbb biztosítéka éppen a tudat természetében rejlik. A tudat buddhista definíciója: "világos (vagy megvilágító) tiszta megismerő (avagy megismerés)." Ez a meghatározás a fogalmi és a fogalmaktól mentes tudatosságra egyaránt vonatkozik. A kérdés csupán az, hogy mely esetben milyen tárgyra irányul a tudat, mennyire valós az a tárgy, és hogy miféle kapcsolat áll fenn gondolataink és a valóság között.

Az érzékelés definíciója két feltételt tartalmaz: az érzékelésnek fogalmiságtól mentesnek (kalpanā-apoḍha) és hibátlannak (abhrānta) kell lennie. Az első feltétel azért is messzemenően lényeges, mivel az egész episztemológiai rendszer a fogalmi és nem-fogalmi jellegű ismeret szigorú megkülönböztetésén nyugszik. Lehetséges-e egyáltalán megkülönböztetnünk egymástól nem-fogalmi jellegű érzékleteinket és fogalmi ismereteinket? Létezik-e ilyesmi egyáltalán?

            A nem-fogalmi természetű érzékelés létezését Dharmakíri olyan tapasztalati érvekkel támasztja alá, amelyek meditációban figyelhetők meg. Ha egyszerre csak egy tárgyra összpontosítunk, és kizárunk a tudatunkból minden azzal kapcsolatos asszociációt, akkor egy idő után csak a puszta tárgy képe marad meg a tudatunkban, amely fogalmaktól mentes. A hétköznapi tapasztalás folyamán azonban a tárgy tiszta érzéklete általában nem tudatosul bennünk, mert a fogalmi tudat túl gyorsan beárnyékolja, "felülbírálja" azt. A jelenlevő dolgokat azonban ettől függetlenül mindig élénkebben érzékeljük, mint azokat, amelyeket pusztán a képzeletünkben idézünk fel.

Dharmakíri egyik legnevesebb kommentátora, a 9. századi Dharmottara szerint az érzékszervi érzékelés érvényességét csakis az szavatolja, hogy az értelmünkben meghatározott érzékelést, ítéletet (adhyavasaya) képes előidézni. Más szóval: arról, hogy az elsőrendű mérvadó megismerés, az érzékelés által felfogott önjegyű tárgy képes-e betölteni a szerepét, csak a fogalmi tudat képes meggyőződni azáltal, hogy – mintegy visszamenőlegesen – megítéli az adott tárgyat. Az ítélet azonban sohasem teljesen tárgyilagos, mert kialakulásában objektív és szubjektív elemek egyformán közrejátszanak.

 

A fogalmi gondolkodás tehát lényegében negatív alapon működik: kizárásos műveleteken alapszik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tapasztalatban ez a negatív mozzanat megfigyelhető: az apoha-elmélet nem annyira pszichológiai, mint inkább episztemológiai folyamatot ábrázol. Az tehát, hogy a "tehén" fogalmát kizárásos alapon állapítjuk meg, introspekció útján nem belátható.

 

Ennek a negatív műveletnek a megértése fontos ahhoz, hogy megértsük, mi a buddhista filozófia álláspontja a fogalmi gondolkodással és a nyelvvel kapcsolatban. Azt, hogy a nyelv és a fogalmak összefüggnek, a buddhista filozófusok magától értetődőnek tartják. Ahogyan Dharmakírti mondja: "A gondolat ugyanúgy ragadja meg a tárgyát, ahogy a szó jelöli meg az általános fogalmat." A gondolat közvetlenül nem képes tárgya megragadására, csak egy képzeletbeli egyetemes kategória révén, amely a fogalmi tudat számára közvetít. Ehhez hasonlóan, a nyelv is képzeletbeli kategóriák segítségével utal rá tárgyára. Szavaink mögött szándék húzódik meg: az a szándék, hogy mondjunk valamit. Szándékunk végrehajtásához általános kategóriákat veszünk igénybe, amelyek az elménkben felbukkannak: az mondjuk, ami "az eszünkbe jut". A hallgató felfogja a szavak jelentését, amelyek a beszélő szándékából erednek, és a beszélőéhez hasonló képzetek támadnak benne. A kommunikáció akkor tölti be szerepét, ha a beszélő és a hallgató képzetei sikeresen társulnak egymással.

 

Szemrebbenés nélkül állíthatjuk, mert minden ezt igazolja, hogy az emberi, sőt talán állati mivoltunk kezdetéig visszamenő tapasztalás belső élménye mitológiai képekbe sűrűsödve vetítődik vissza, s válik a kifejezés folytán kollektív élménnyé, és hogy ez a mitologizáló készség és késztetés a kollektivitásban megvalósuló emberi minőség legősibb, legáltalánosabb, természetadta sajátságaihoz tartozik.

            Carl Gustav Jung, a gyakorlati elmeorvos, a tapasztalás tényeire építő természettudós és elméleti szakember, a legbelsőbb körökből kimerészkedve a tudomány határterületeire azt látta, hogy Afrikától Dél- és Észak-Amerikáig, Távol-Keleten és Európában minden nép minden kultúrájában fellelhető a mitológiának néhány közös eleme  -  mindenekelőtt maga az istenképzet: a nagy öreg, a teremtésképzet és a teremtéstörténetek, a világfa, a nagy éjszakai utazás, az éden és annak elvesztése és még sok más őseredeti motívum, mint ősidőktől hagyományozódott, kollektív tudatalatti tudattartalom. Jung felfogása szerint a közösségi mélytudat tényleges tartalmát ezek az archetípusok képezik, melyek száma viszonylag korlátozott, egyezően az emberiség jellegzetes és alapvető közös élményeinek számával. Hozzáteszi, hogy „az archetípusi tartalom elsősorban metaforákban jut kifejeződésre. Ha a Napról beszél és azt az oroszlánnal, a királlyal, a sárkány által őrzött aranykinccsel, az ember életével azonosítja, akkor ez valójában sem ezzel, sem azzal, hanem egy ismeretlen ötödikkel lesz azonos, amely az említett hasonlatokban is kifejeződik, ám az emberi ész minden nógatása ellenére is megfoghatatlan, képletbe nem gyömöszölhető marad. Egy pillanatra se adjuk át magunkat az illúziónak, hogy az archetípust valaha is meg fogjuk magyarázni, vagy bármikor is megszabadulhatunk tőle.”

            Magunk is tapasztalhatjuk, mégpedig hétköznapjainkban bármikor, hogy gondolataink, melyek végül is szótestet öltenek, s mondatokká állnak össze, valamiféle kép és forma nélküli ingermasszaként sűrűsödnek bennünk, mielőtt meg tudnánk fogalmazni őket. Bennünk van, régesrégen tudjuk már, mit akarunk mondani, csak azt nem tudjuk, hogyan. Nem találjuk a meglévő tartalomhoz a formát: a szavakat. Elménk mélyén megszámlálhatatlan sokaságú tájékozódási pont szelektálja és vonzza maga köré  -  mindegyik minősége szerint  -   a külső, a fogalmi tudat számára még megfoghatatlan, feldolgozatlan, átformálatlan ingereket és tapasztalásokat, amelyek aztán innen kiindulva már feldolgozottan, átformáltan, mint fogalmi tudattartalmak végzik áldásos tevékenységüket felszínen és felszín alatt.

            Képletesen úgy fogalmazhatunk, hogy ezeknek a tájékozódási pontoknak van egy külső köre, ez az egyéné, az egyéniségé. E kör nagy számú tényezőinek változatos minőségétől függ, hogy az egyén miként reagál a külvilágra, s ezáltal hogyan alakítja önnön típusát, karakterét. Kicsit beljebb haladva már távolabbról örökölt, az előbbiekhez képest inkább meghatározó, kevésbé alakítható tényezőket is találhatunk, de még mindig nem túl erőteljeseket, szintén elég nagy számban. Ezek már az egyes családokra, nemzetségekre jellemző tulajdonságokat és készségeket hordozzák, természetesen az egyéni archékkal  - nevezzük így Jung nyomán e mentális csomópontokat  -  színesítve és árnyalva. A népet, nemzetet alkotó nemzetségek örökletes tulajdonságainak közös gyűjtőhelye nyilvánvalóan egy korábbi időzónában található, a mi virtuális képünkben ezt egy belsőbb kör képviseli. Mennél beljebb haladunk, annál kevesebb a közös eredet közös emléke, de egyszersmind annál tipikusabb, erőteljesebb a hatásuk, hiszen úgy őriztük meg őket, hogy generációról generációra megerősítést nyertek az ismétlődő közös élmények által. A kör belseje felé sorra érinthetjük a nemzetcsoportok, az etnikai csoportok, a rasszok, a primitív emberi ősök, az állati ősök fokozatainak köreit, egészen az őssejtig, tapasztalva, hogy a belső, örökletes törvényeknek minél régebbi, a központhoz minél közelebb húzódó köréhez érünk, a törvények annál időt állóbb érvényűek, annál erőteljesebbek - megsértésük pedig annál súlyosabb konfliktusokkal és következményekkel jár. És hát azt tudjuk, hogy az őssejt előtt is, a földi  élet kialakulása előtt is megvoltak a létezés törvényei, működött valamiféle erő, amely mint őseredeti arché minden létező közös archetípusaként fogható fel.

            Jung, a lélektudós, elérkezve tehát a közvetlen megismerés lehetőségeinek határsávjához, úgy találta, hogy az emberi pszichikum legrejtettebb tartománya gondosan és ezerszeresen el van zárva a felelőtlen betolakodás elől, s bár létezéséről és működéséről kaphatunk közvetett tudósítást, maga a lényeg sohasem fedetik fel a kívülről közelítő avatatlan szem előtt. Legfeljebb, hogy hiúságunkon csorba ne essék, elhitetjük magunkkal, hogy a kiküldött követben magát az uralkodót ismertük meg. Jung felhívta a figyelmet a hasonlóságra, a hasonlatokra alapozó fogalmi gondolkozás korlátaira és veszélyeire, ugyanakkor a legjámborabb önmérsékletre int a teljes megismerés vérmes reményeit illetően. Ám mindezek tetejében arra is felhívja figyelmünket, hogy „az archetípusok élő pszichikai erők, amelyek megkövetelik, hogy komolyan vegyék őket, és jelentőségüket furcsa módon bizonyítani is tudják. Mindig védelmet és megváltást adtak azoknak, akik sugallatait követni tudták, de megsértésükből veszély támad, mint ahogy testünket is veszély fenyegeti a higiéniai követelmények megsértésével. Elhanyagolásuk idegbetegségeket, lelki rendellenességeket idéz elő.” Tegyük hozzá: akár társadalmi méretekben is.

 

A szennyes tudatalatti freudi felfogása egy rendkívül érzékletes példában válik megfoghatóvá, melyet az iskolateremtő lélektudós maga szolgáltatott 1909-es amerikai előadássorozata alkalmával. Így szólt a worcesteri Clark Universityn egybegyűlt hallgatóságához:

 

            „Tegyük fel, hogy ebben a teremben a hallgatóság között  -  amelynek példaszerű nyugalmát és figyelmét nem győzöm eléggé dicsérni  -  akad olyan egyén, akinek a viselkedése zavarólag hat, s aki neveletlen vihogásával, fecsegésével, csoszogásával eltereli a figyelmet a kitűzött feladattól. Erre én kijelentem, hogy így nem folytathatom tovább előadásomat, mire Önök közül néhány erőteljes férfi felemelkedik, és a csendzavarót rövid küzdelem után kituszkolja az ajtón. A zavart ezzel elfojtottuk. Hogy pedig meg ne ismétlődhessék és a kidobott ember ne tudjon újra a terembe tolakodni, azok az urak, akik akaratomat tetté változtatták, az ajtó elé tolják széküket és odatelepedve az ellenállást képviselik, miután így az elfojtást« végrehajtották. Ha Önök méghozzá ezt a termet megteszik »tudatnak«, az ajtón kívüli helyiséget pedig »tudattalannak«, elég találó képét alkotják az elfojtás folyamatának.”

 

            Világos a képlet: a személyiséget képviselő pszichének van egy tartománya, amelyben a tudatelemek legális, társadalmilag jóváhagyott tevékenysége folyik, és van egy tartománya, amolyan gyűjtőfogház szereppel, ahova a tudat  -  melyet a példában Freud képviselt  -  a nem kívánt elemeket elzáratja, és egyben jóváhagyólag gondoskodik a végleges kiközösítésről. Szögezzük le: a külső helyiségnek már eleve adottnak kell lennie, a kitoloncolás csak így mehet végbe ilyen egyszerűséggel, különben az előadást, a tudat zavartalan működését, végzetes veszély fenyegetné. Ha a Freud által említett néhány markos legénynek nem lett volna hova kitoloncolni a rendbontót, gyorsan nekilátnak a már meglevő helyiségből, az előadóteremből elkülöníteni egy alkalmas területet, ami meglehetősen kilátástalan és kivárhatatlan vállalkozás az adott esetben. Persze lehetne találni lényegesen gyorsabb, noha kevésbé humánus megoldást is: lefogni a fickót, megkötözni, betömni a száját, esetleg kőbaltával fejbe kólintani és félredobni a sarokba az előadás végéig, ami  -  ha elfogadjuk a példát  -  életünk végéig tart, hiszen tudatunk addig működik  -  több-kevesebb megszakítással. Így azonban a nem kívánt elem jelen marad a tudat tartományában, és el lehet képzelni, az efféle jelenlét hogyan hatna mind a hallgatóság figyelmére és kedélyállapotára, mind pedig az előadás színvonalára. El kell fogadnunk, mint a példából adódó logikus feltevést, hogy ha létezik tudatalatti tartomány, akkor az már korábban létezett, semhogy a tudatnak a társadalmi konfliktusok következtében szemétlerakó helyre lett volna szüksége. Ha pedig korábban létezett, akkor történetileg kellett kialakulnia, a törzsfejlődés folyamán.

            De játsszunk még egy kicsit a példával.

            Freud nem győzte eléggé dicsérni a hallgatóság példaszerű nyugalmát és figyelmét, azaz odaadó részvételét a tudattevékenységben. Teljesen érthető, hiszen előadását jó előre meghirdették, s azok jöttek el rá, akiket valamilyen okból érdekeltek a nézetei a tudatalattiról és a pszichoanalízisről. Tehát előre válogatott társaság dicséretes együttműködéséről van szó: a válogatást a vonzerő végezte el. Úgy is mondhatnánk, már az előadás előtt létezett egy eszmei erő, amely eleve garantálta a rendet, s melyet csak kivételes esetben (a gyakorlatban itt nem volt ilyen) bonthatott volna meg valami rendkívüli körülmény. Ám ha mindezek ellenére elhisszük Freudnak, hogy hasonlata elég találó képét adja az elfojtásos tudattalannak, és megtesszük a termet tudatnak, az ajtón kívüli helyiséget pedig tudattalannak, akkor fel kell tennünk a kérdést: honnan jött össze az a válogatott társaság irányított érdeklődésével?

            Freud messze túl járt Crookes formákhoz kötött, letapogatásos megismerési és fogalomalkotási módszerén. Ő már pontosan érezte, hogy bármilyen kiragadott jelenségről legyen is szó, mögötte a lényeg csak összefüggéseiben ragadható meg, s mivel az összefüggés szétágazó szálai mindig a végtelenségbe vezetnek, a lényeget még hozzávetőlegesen is csak képekben, jelentésátvitellel lehet kifejezni. Az elfojtásos tudatalattinak nem a formáját, hanem a lényegét akarta érzékeltetni a terem-hasonlattal, ám éppen az érzékeltetés kedvéért olyan egyszerű hasonlatot választott, amely mint kép alkalmatlan volt a lényeg kifejezésére.

            A baj csak az, hogy Freudot kielégítette ez az elégtelen hasonlat, mert neki valóban meggyőződése volt, pontosabban hinni akarta, hogy a tudatalatti a tudat terméke, nem pedig fordítva. Egy teljes világnézeti rendet kellett volna felforgatnia ahhoz, hogy hinni tudja: valamiféle tudatállapotnak és tudattartománynak léteznie kellett már az emberre jellemző fogalmi tudat, a külső megismerés emlékeit rendezgető racionális elme kialakulása előtt is. Meg kellett volna barátkoznia azzal a gondolattal, hogy az ember, s általában az élőlények nem csupán kívülről szerezhetnek tudást, érzékszerveik által, hanem valamilyen formában magunkban hordozunk öröklött ismereteket, mint vonzalmakat és programokat. Hasonlóképpen, miként hallgatói őt vonzották Amerikába, ő pedig hallgatóit az előadásra.

            Freud a végsőkig tartózkodott világképének ilyenfajta korrigálásától, mely valójában azt jelentette volna számára, hogy rendszerének felépítését kezdheti a legelejéről. Inkább meggyőződését igazította világnézeti előképéhez, és az így kialakult meggyőződést ki is elégíthette egy icipici továbbgondolással elégtelennek bizonyuló hasonlattal.

            Az a behatárolt gondolkodásmód, amely előre kitűzött célokat követve feláldozza a legalapvetőbb logikai sarkigazságot, hogy minden dolog azonos önmagával, de csakis önmagával azonos, a hasonlóság csábításának engedve látszólag gyorsan célhoz érhet, de viharos igyekezetének tragédiája az örökös kielégületlenség, mert felismerései helyi érvényűek, igazságai gyorsan hervadók.

            Freudnak ördögi célirányossággal sikerült az orvosi gyakorlat vitorlájába fogni a lélekkutatás új fejezeteinek tizenkilencedik századi előszelét, de a lényeghez: egyén és világmindenség viszonyának feltárásához ilyen egyszerűen nem lehet eljutni. Ha az egyént, a világ élő részes-alkotóját kiragadjuk a totalitáshoz való viszonyából, a világot képező és képző alany tárggyá egyszerűsödik szemünkben, elfedve előlünk mind a világot, mind önmagát.

            Alighanem úgy lehet, hogy ha igazán magunkba akarunk látni, mindenekelőtt a tárgyiasult embert kell elmozdítanunk szemünk elől.

 

Konrad Lorenz – mesterét, Julian Huxleyt idézve – az ösztönök működését egy olyan hajóhoz hasonlítja, amelyet sok kapitány vezényel.^[1] Az állatoknál – mondja Lorenz és Huxley – egyszerre csak egy kapitány beszél a parancsnoki hídon, a többi addig háttérbe vonul, az állat pedig teszi, amire az éppen szóhoz jutott kapitány utasítja, egyszerűen nem tehet mást. A mi vezéreink viszont – akik persze szintén bensőnkből vezérelnek – tülekednek a parancsnoki hídon, egymást lökdösve, egymás szavába vágva mondják a magukét, és ha nem tudnak végül is megegyezni, „a hajót igazából nem vezérli senki.” Az etológusok szerint az állatoknál, ha két késztetés nagy ritkán viszályba kerül is egymással, az egyik vagy elnyomja, vagy kiiktatja a másikat, s így nem jöhet létre ambivalens tudatállapot. Például olyan, hogy ha kell, fegyverrel is megvédjük a békét. Az állatnak nincs választása, és ez a lényeges különbség. Lehetséges, hogy a mi aberrált humánagressziónk épp azért alakulhatott ki, azért kellet kialakulnia, mert kultúránk, amelytől kollektív moralitásunkat számon kérjük, sohasem volt, nem is lehetett képes önmaga fölé magasodni, meghaladni önmagát.

 

Amikor Konrad Lorenz arra utal, hogy az állati elme működésében mindig csak egy kapitány állhat és osztogathat utasításokat a parancsnoki hídon, ellentétben az emberi elme működésével, amelyben olykor valóságos tülekedés alakul ki a parancsnokok között, valójában két eltérő agyszerkezetet és mentális struktúrát ír le. Az evolúció során bekövetkezett legnagyobb krízisek az agy fejlődésében is választóvonalat jelentettek: a krízisben érintett fennmaradó fajok számára merőben új élet kezdődött, életbe vágó külső-belső változásokkal.

 

A három alapvető agytípus hierarchikus felépítésének rajza MacLean nyomán. (MacLean: The Brain in Relatio to Empathy and Medical Education. Journal of Nervous and Mental Disease. 144. 1967. 374-82.        (Bencze Lóránt: A metaforáló agy és elme, Valóság, 1985/6)

 

Agyunk szerkezetének tanúsága szerint tehát a hüllői múltunk után még két ilyen krízis következett be az emberré válás folyamatában: az ősemlősök és az újemlősök kialakulásának kora. Ezeket a történetileg behatárolható időtájakat az agy belső rétegezettsége egyértelműen jelzi: a három réteg kémiailag is más felépítésű, kísérleti úton is elkülöníthető.

Ha mai emlős agyunkat, kellő stilizálással, egy szabályos gömbnek képzeljük el (miért ne tehetnénk, hiszen állandóan tekéről, féltekékről beszélünk), és ezt a gömböt képzeletben kettévágjuk, akkor a következő stilizált metszetet kapjuk:

 

A körökből, körgyűrűkből épített ábra egyaránt szimbolizálhatja agyunkat és egész valónkat. A sötét és világos tartományok váltakozásából adódó spirális szerkezet képszerűvé teszi a törzsfejlődésnek azokat a kríziskorszakait, ahol fajunk állati jellegű előtörténetében a világ a fejetetejére állt, s a túléléshez elkerülhetetlen volt az önmegtagadó minőségi változás.   Forrás: Rátai János: A szellem kalandjai, Minerva, 1988

 

Virtuális ábránk koncentrikus körei jelenthetik akár a világmindenség totalitását is, melyet véges mivoltunk ellenére magunk is modellezünk a magunkban hordozott törvények által, és azt, hogy belső törvényeink teszik teljessé számunkra azokat az ideiglenesen bezáruló köröket, amelyekben a (viszonylagos) harmónia, a kiegyensúlyozottabb, konzerválásra alkalmas állapot a krízisek után helyreáll, éppen e törvények áldásos hatása által. Ugyanakkor agyunkban a körök közötti határok el is különítik egymástól a különböző rendeltetésű törvényeket, és azoknak működési birodalmát. Ez így, még a végletekig leegyszerűsítve is igencsak bonyolultnak tűnik, viszont eleve érzékletesen szimbolizálja azt az igazságot, hogy bármennyire szeretnénk is, hamisítás és önbecsapás veszélye nélkül nem lehet semmit sem pusztán fehérre és feketére, jinre és jangra leegyszerűsíteni, az élet ennél sokkal-sokkal bonyolultabb.

Az ábra közepén a két egymásba kapaszkodó csepp: az ősmasszából kivált s az ellentétek vonzása által összekapcsolódott két elemi életcseppből alakult összekapaszkodás: közös híd, férfi és nő, igen és nem, világos és sötét őseredeti kettősségben mindkettőt egybekötve, miképpen egy hídszerű szerv köti össze a valóságban a két agyféltekét is. Ami e kettős mag körül látható, az a hüllőagy alakulata, az R-komplexum, gyűrűjének egyik fele tehát sötét, a másik világos. A kör közepétől kifelé haladva következik az ősemlős agy, a limbikus rendszer gyűrűsávja, szintén sötét és világos részekkel, de száznyolcvan fokos elfordulással úgy illeszkedve a hüllőagyéhoz, hogy világos a sötéttel, sötét a világossal legyen szomszéd, a természet vonzástörvényét követve, majd hasonló módon az ősemlős és az újemlős agy képződménye, ugyancsak elfordított kettősségben.

A gömbgyűrű-tartományok határait lefedő kettős rétegalakulatok valójában a szervezett határőrség láncolatának szerepét töltik be, ezek tartják kordában az információk, az ingerek s a belső tudattartalmak áramlását. Sejtegységei vagy felnyitják a sorompókat, vagy lezárják. Valószínűleg törvény által előírt listájuk is van a szabad és a tiltott áruféleségekről. Az ősi törvények erőközpontjai – nevezzük őket Jung nyomán típusos archéknek – így hagyományos erőfölényük ellenére sem működhetnek önkényesen, „anarchék” módjára, viszont nálunk, embereknél a civilizáció ezekbe a törvényekbe, visszaélve újonnan szerzett hatalmával, kőkeményen beleszól. Sőt. Sajnos belekavar.

A világos és sötét területek váltakozó elrendeződéséből az is előtűnik, hogy a spirális alakulás következtében mindkét agyféltekének jutott mindkét alapminőségből. A két félteke közötti minőségi különbséget tehát az idők folyamán bekövetkezett arányeltolódások okozzák, de valamennyire mindkét fél képes a másik alapfeladatait ellátni. Az emberi törzsfejlődés jelenlegi fokozatában a bal oldalnak jutott a több világos, itt halmozódott jobban föl a fogalmi gondolkodás képessége, míg a másik oldal inkább az intuitív agytevékenységnek kedvez. Ugyanakkor a mag, a legbelső csepp a világos uralmú mezőben sötét, és fordítva: a sötét uralmú mezőben világos. Ez a séma talán eléggé valószínűsíti Jungnak azt a megfigyeléseken alapuló következtetését, hogy a férfi legbensőbb énje tulajdonképpen nő: anima, a nőé pedig hímnemű: animus. És ha arra gondolunk, hogy a valóságban semmi sem olyan szép kerek, mint egy végletekig leegyszerűsített szemléltető ábrán, hát elképzelhetjük, a természet ennek az alapképletnek a variálásával a sokféleségnek micsoda kimeríthetetlen lehetőségét hordozza magában. A természetellenes torzulásokról nem is beszélve. Márpedig minél bonyolultabb egy képződmény, másoláskor annál jobban ki van téve a torzulás veszélyének, és annál nagyobb szüksége van az önkorrekció képességére. Az emberi agy és a belőle adódó emberi kultúra nagyon bonyolult. Számunkra mindenképpen. Nekünk aztán végképp szükségünk van a tudatos önkorrekció mindenféle képességére.

Feltételezhetően a kettős őrség a két központi őscsepp egybefonódott nyúlványából alakult hídon teljesíti a legszigorúbb szolgálatot, noha ez a legfontosabb határátkelőhely, mivel ez a híd jelenti a kapcsolatot jobb és bal félteke között. És ha mindez igaz, akkor nemcsak a gondolkodás színteréül szolgáló legkülső tartománynak lehet „elfojtott tudatalattija”: az újemlős agy által átbocsátott, ám az ősemlős agynak nem kívánatos, feldolgozhatatlan ingerek a belsőbb határokon is megrekedhetnek, mindkét irányban. A feltételezést azok a torz démoni ősállatformák igazolhatják, amelyek öröklött élményekként vetítődnek ki a révült állapotú tudatba, s amelyek egyes népek vallási kultúrájában oly jelentős szerepet viselnek. Ugyanakkor a hipnózis, az álmok és a parapszichológia területén végzett tapogatódzások azt is sejteni engedik, hogy nincs az a szervezett határőrség, amely kellő eszközökkel ne volna kijátszható.

Alvás közben eleve szünetel a neocortex és a limbikus rendszer között a szolgálat, a tudattartalmak határforgalma, elrendezése, feldolgozása, tömörítése, raktározása teljesen a fogalmi tudat okvetetlenkedő kontrollja nélkül bonyolódik, és biztosak lehetünk benne, hogy nem is a fogalmi tudat játékszabályai szerint. A külső részekben közvetlen ingerként frissiben felhalmozódott információk ekkor tudnak eljutni a mélyebb raktárakba és feldolgozó üzemekbe, olyan formában, hogy az ősibb, tehát konzervatívabb, a fogalmi tudat nyelvét nem beszélő tartományok is befogadhassák, és tudjanak vele mit kezdeni. Visszafejtésük, dekódolásuk a mélytudatból is hasonló módon történik, így aztán hányszor ébredünk arra, hogy megfejtettünk valamit, amellyel elalvás előtt még reménytelenül gyötörtük az agyunkat. Éber állapotunkban már ismét fogalmak formájában birtokolhatjuk azt a kevés markolhatót, amit legbensőbb énünk engedélyezett elővezetni teljes kincstárából, s az újgazdag szerepében pompázó fogalmi tudat ringathatja magát az illúzióban, hogy övé a kulcs, övé a hatalom, övé a dicsőség, övé a béke.

Persze tudjuk jól, hogy az életben semmi sem tökéletes, a határőr sejtek sem mindig úgy végzik a dolgukat, ahogy azt a parancsnokok elképzelik. Képesek elaludni a strázsán anélkül, hogy teljes valónkkal mi magunk is aludnánk, és ilyenkor ebben a köztes tudatállapotban aztán csoda dolgok történnek velünk. Tudjuk, amit nem tudunk, látjuk, amit nem látunk, halljuk, amit nem hallunk, mert nincs, és mégis van. A tudós azt mondja: intuíció. A művész azt mondja: ihlet. A sámán azt mondja: elragadtatás, találkozás a szellemvilággal. A próféta is azt mondja: elragadtatás, de mond ihletet is, és ma már azt is mondja: istenélmény. Ma már nagyon sokan mondják, hogy találkozás a szellemvilággal, meg azt is, hogy istenélmény, pedig Mózes kerekperec megtiltotta. Azt mondta Mózes, hogy „Mikor te bemégy arra a földre, a melyet az Úr, a te Istened ád néked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek útálatossága szerint. Ne találtassék te közötted, a ki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jelmagyarázó, se varázsló; se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző; mert mind útálja azt az úr, a ki ezeket míveli, és az ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled. Mert ezek a nemzetek, a kiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak; de tenéked nem engedett ilyet az Úr, a te Istened. Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok!”^[2]

Ha komolyabban vennénk a parapszichológiát, talán több esélyünk lenne fölfejteni valamit abból a titokból, hogy a százezer évek óta alakuló emberi kultúrában miként vette át az uralmat a neocortex a limbikus rendszer felett, milyen biológiai mechanizmusok segítségével sikerült jókora részben megvalósítani a mózesi visszaszorító projektet a kiválasztott, elhivatott, elküldetett kevesek javára, miként sikerült a legbensőbb énünktől elidegenítő civilizációt úgy csűrni-csavarni, hogy jószerivel már csak fanatizáló ideológiákkal, kábítószerekkel, alkoholokkal és más hallucinogén anyagokkal vagyunk képesek átcsörtetni torz képekért a neocortex és a limbikus rendszer közötti ingerküszöbökön, és igazán csak keveseknek adassék meg a mélyebb énünkkel, a benső képességeinkkel való találkozás angyalian tiszta heuréka-élménye. Vélekedhetünk erről az élményről bármiképpen, felismerhetjük és kiemelhetjük a kockázatait és mellékhatásait, megkérdezhetjük kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket, de tényként kell elfogadnunk, akár látunk belőle valamit, akár nem, akár tudunk vele kezdeni valamit, akár nem: kognitív fajunk dolgainak alakulását mindenekelőtt a bennünk élő Homo sapiens spirituális önmagunkat meghaladó képességei határozták meg. Természetesen Mózesét is, égő csipkebokrostul, mindenestül.