Optimális egyedszám

Etológusok és antropológusok egybehangzó véleménye szerint a szoros (többnyire vérségi) kötelékben élő egyedek száma egy-egy homo-populáción belül általában kb. 80 és 120 között mozoghatott természetes körülmények között, és ezt a jellemző sokaságot nagyjában-egészében megtartották vadászó-gyűjtögető őseink a földművelés és városiasodás kezdetéig csakúgy, mint a kb. 100 km²/csoport territoriális igényüket. Ez az a fajunkra jellemző tömegméret, optimális egyedszám, amely még kezdetleges kultúrák szintjén is szükséges a hosszú távon sikeres önfenntartáshoz, egyfelől, másfelől pedig szintén ez az a tömegméret, amely szervezésben, kommunikációban, a társas viszonyok karbantartásában, működtetésében még közvetlenül átlátható és kezelhető a közösség, illetve annak vezetői számára.

A biológiai-fiziológiai változások időről időre elérnek egy olyan kritikus határhoz, ahol robbanásig feszülnek a felgyülemlett ellentmondások energiái, és valaminek valamilyen irányban történnie kell. Ezek azok a kritikus időszakok, amikor a korábban viszonylagosan stabilizálódott, konzerválódott genetikai programok a feszültségek, a külső-belső hatások nyomására fellazulnak, megbolydulnak, az egyedeken megmutatkozó hirtelen genetikai változások, mutációk sokasága következik be, és a szelekció, a genetikai sodródás, a sors a maga eszközeivel eldönti, hogy ebből a törvényszegő sokaságból mely egyedeket méltatja majd kegyelemre. A természet egyaránt neológ és ortodox, függően attól, hogy éppen mikor minek jött el az ideje. Ha a fennmaradáshoz változni kell, a szerencséseknek (kiválasztottaknak?) megadja az esélyt a korszerűsítésre, akár mutációk árán is. Ám nincs az a jól sikerült faj, amelyik bírná energiatartalékokkal az örök változások sodródását felhalmozó, megerősítő időszakok nélkül, szüksége van beépített fékekre, stabilizáló ismétlődésekre, hagyományozó, hagyományőrző konzervativizmusra is. A mi fajunk számára, kiváltképp pedig az izgága, honfoglalásból honfoglalásba bonyolódó europid nagyrassz számára a nyugalmi, önismétlő, önerősítő konzervatív múltbeli szakaszok evolúciós léptékkel mérve legfeljebb másodpercekben mérhetők. Meg kellett tanulnunk együttélni a szüntelen változás és a vele járó örökös kiszolgáltatottság fantomjával, de testünknek, agyunknak és kultúránknak is alkalmassá kellet válnia az örökös újítások leképzésére.

A túlnépesedést korlátozó genetikai programok egyik legfontosabb érvényesítője az állatvilágban a fajra jellemzően kialakult egyedi távolság: az a legszűkebb térköz, amelyet közönséges életkörülmények között a fajtársak egymás iránt még képesek agresszió nélkül elviselni. Amennyiben valaki a csoporton belül átlépi ezt a megengedett virtuális határt, a többiekből vagy agressziót, vagy elkerülő magatartást vált ki. Amikor viszont nincs lehetőség az elkerülésre, például a háziasítás körülményei között, az izolált populációban az állandósult feszültség az agresszió legvégletesebb formáihoz vezethet, és gyakran vezet is. Baromfiudvarokban, terráriumokban és a domesztikáció más léttérszűkítő krációiban a mesterségesen felduzzasztott, természetes demográfiai önszabályozás nélkül működő populációk egyedei között a kannibalizmus szinte törvényszerűen bekövetkező, közönséges fejleménynek számít. De akár aranyhörcsögök között is egy terráriumban. És ne feledkezzünk meg egy pillanatra se róla: az emberé válás útja a kezdetektől fogva egyfolytában nem más, mint fajunk territoriális autodomesztikációjának útja. Még akkor is, ha ez a faj csupán néhány évezredre visszamenőleg tartja magát házban, hazában élő civilizáltnak.

Domesztikáció – civilizáció – programzavar – spirituális létminimum