Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Ima

Sírtál, mert nem szerettek.
Sírtál-e, mert nem szerettél?
— — — — — — — — — —
Egyetlen percre akard
gyűlölni magad.
— — — — — — — — — —
Ez ima.
Mormold elalvás előtt.

 

i volt hát a bűne ennek a szerencsétlen fajnak, hogy embersorsra ítéltetett? Mi lehetett az oka, hogy éppen ennek a fajnak a bőrében nem fért meg eddig még sohasem harmonikus együttműködésben az újonnan képződött állomány a régivel? Hogyan keveredhetett olyan tragikus sorshelyzetbe ez az Ádám nevet viselő képződmény, hogy a Legfőbb Úrként tisztelt legbensőbb hangnak ki kellett mennydörögnie: „Elhagytál engem, Ádám, elhagylak én is tégedet”?

Eddig még minden túlélő faj megtagadta egy kicsit az Úr hangját, éppen a túlélésért, mégis kegyelmet nyert egy idő után. Helyreállt a harmónia, rögzítődött a forma, s az isteni legbelső parancs, a mindenek fölött álló egységesség letéteményese visszakapta az ő fényességét az őt megillető helyen. Miért, hogy az egységesség paradicsomi kegyelemállapotából éppen ez a faj űzetett ki, s miért hogy hozzá visszatérni képtelen? Mi lehetett a vétsége, mit áldozott fel a túlélés oltárán, hogy a megtartás törvénye számkivetette, s hogy sorsa most már végképp nem más, mint örökös őrült és reménytelen versenyfutás önnön örökös, őrült és reménytelen változásaival, melyet zsongító önámítással legszívesebben fejlődésnek szeretne tudni? Mi váltotta ki az ítéletet? Mi juttatta az embert emberi sorsra?

A munka? De hiszen tudjuk: az már maga az ítélet végrehajtása. A beszéd? Beszélni nehéz. Közléskényszer nélkül, emberi mondanivaló nélkül a beszéd csak csivitelés. Bármelyik madár képes rá. Hogyan tanult volna meg egy faj bonyolult, egyezményes jelrendszert kialakítani, ha nem kellett volna megtanulnia? Miért gyűrte volna le az irdatlan nehézségeket? Miért adta volna fel a félreérthetetlen, bevált ősit a félreérthető, örökösen elégtelen újért? A beszéd is csak következmény. Egy kényszerítő körülmény következménye. Csak mint ilyen vált egyben lehetőséggé is. De mi volt a kiváltó ok? A gondolkodás? De hisz emberi módra gondolkodni is nehéz. Az a legnehezebb! Kényszer nélkül gondolkozni sem tanult volna meg fajunk. Azt a legkevésbé! Hogyan került, hogyan hozhatta magát olyan helyzetbe, hogy gondolkodnia, beszélnie, dolgoznia, társadalmiasulnia, feladatmegosztania kelljen? Hogy kívülről szerzett tapasztalatait, a faj fennmaradásához szükséges tudását – emlékeit – külső úton, jellel, beszéddel, írással kelljen hagyományoznia generációról generációra? Hogy kultúrát, civilizációt kelljen létrehoznia?

Egyetlen állatfajnak sincs szüksége rá, hogy így agyonbonyolítsa az életét. Ami tudás a fennmaradásához szükséges, annak nagy részét hozza magával, örökség gyanánt. Egy picit még hozzátanul – szerény képességeihez mérten –, és máris kész az önfenntartó egyed, jöhet az utód, az önmásolás.

Nekünk miért nem lehet most már sohasem elegendő követni a belső törvény belülről megvilágított útját? Meddig kell visszamennünk, hogy a valódi okot vagy okokat megtaláljuk?

Tapogatózzunk a múltban! Próbáljuk meg felidézni az utolsó harmonikus képeket az ember ember előtti világából!

Állunk a földön. Két lábbal a talajon. (Hogy miként kerültünk le a fáról, ha egyáltalán valaha is ott éltünk, azzal most ne törődjünk. Az, hogy mellső végtagjainkkal nem kell örökösen csimpaszkodnunk valamibe, önmagában még nem elegendő ok az emberré váláshoz. Az állati mércével mérve igencsak bonyolult társadalmi viszonyrendszerben élő és meglehetősen intelligens pávián például szintén nem a lombok között keresi táplálékát és búvóhelyét, de esze ágában sincs emberré válni.) Fölöttünk kívánatos érett gyümölcs csüng, elérhetetlen távolságban. Kapkodunk, kapálódzunk érte, de nem adja magát. Ez így nem megy. Hopp, egy villanás: felkapunk egy száraz gallyat, azzal lecsapjuk az incselkedő csemegét. Mohón rávetjük magunkat, már csak a megszerzett táplálék érdekel bennünket. A bot? Hol van az már! Az imént még oly hasznosnak bizonyult kelléket abban a pillanatban elhajítottuk, mint jelentőségét vesztett semmiséget, mihelyt célunkat elértük vele. Nincs szükségünk rá. Már csak bajunk volna vele, ha továbbra is meg akarnánk tartani. Az, hogy holnap, holnapután, egy hét múlva, egy hónap múlva újra hasznunkra lehet az a bot, föl sem ötlik bennünk. Akkor és ott a gyümölcs ingere és a bot látványa együttesen kiváltotta belőlünk az eszközhasználat igényét, de az aktuális inger megszűntével a bot is megszűnt eszköz lenni a szemünkben, nincs meg az a képességünk, hogy az objektív használati értéket a szubjektív szükség pillanatain túl is átérezzük. Ilyen értelemben tehát nem készítünk és nem használunk eszközt, nincs eszközfogalmunk, egyáltalán, semmire és semmiről sincs fogalmunk:a fogalomalkotás képessége, csakúgy, mint a fogalmak közvetítésére alkalmas jelzőrendszer, a beszéd készsége még nem alakult ki bennünk.

Az ember előzménye étkezik.

Kölykeivel.

A kisebbik kölyök akkora, hogy épp most hagyta el a csecsszopást, a másik idősebb egy évvel.

Hozta a hím a zsákmányt, ledobta, a kölykök nekiesnek. Hanem a nagyobbik kölyök úgy oldalba taszítja öccsét, hogy az hetet hengeredik. Egy év ebben a korban hatalmas különbség. A kicsinek esélye sincs a bátyja ellen. Szó sincs itt semmiféle természetes kiválasztásról: lehet a kisebb akár tizszerte életrevalóbb, mint a másik, a korkülönbség miatt automatikusan és törvényszerűen alul kell maradnia a létért való küzdelemben, ám nem a természet törvénye szerint. Itt már valami a feje tetejére állt. Oda a harmónia. A természet törvénye szerint az anyának kellene rendet teremtenie az ivadékok érdekvitáiban, mégpedig az ősi séma szerint: gondoskodom a kicsinyemről, amíg maga nem képes gondoskodni a megélhetéséről, aztán jöhet az újabb generáció, amíg csak biológiailag alkalmas vagyok a fogantatásra és a kihordásra. Az előzőt már régen elzavartam magam mellől, mire az újabb megérkezett. Most meg itt van mind a kettő. Hogy tegyek különbséget közöttük? Mindkettő egy velem. Mindkettő az enyém. Mindkettő gyámoltalan, a segítségemre szorul, nélkülem mindkettő halál fia. Mindent kész vagyok megtenni mindkettőért, mint bármely ősöm évmilliók óta a kölykeiért, mégis érzem, hogy nem jól mennek a dolgok. Eddig minden olyan egyszerű volt, most semmi sem az. Eddig mindig jött a parancs belülről, hogy mit kell tennem, most nem jön. Csak állok tehetetlenül. Az előembernek bele kell ebbe őrülnie. Semmiféle parancs nem él bennem, hogy mit kell tennem, ha egyik kiszolgáltatott ivadékom a másik kiszolgáltatott ivadékom ellen létezik. Azért tudom az életemet adni a kölykömnek, mert egy vagyok vele. Nekem nincs választásom, addig nem választhatom le magamról, amíg magában képtelen boldogulni, mert elpusztul. De ha nem választom le, érzem, hogy baj van. Érzem, hogy akkor ez a másik fog elpusztulni. Akkor hát mégsem vagyok mindkettővel egy? Vagy mégis egy vagyok, de mégsem egyformán vagyok mindkettővel egy? Valami most már dereng. Érzem, ezt a problémát nekem kell megoldanom. Igen, érzem, a megoldás az én fejemben van. Még nem teljesen világos, de azt érzem, hogy nekem kell valamit másként tennem. Valamire képessé kell válnom, amire soha egyetlen ősöm sem volt képes. Az ősi törvény már nem súg belülről. Az ősi törvény számomra már nem érvényes. Egyszer ezért majd nagyon megver az isten engemet.

Az igazi baj akkor kezdődött, amikor én és a párom kiűzettünk a paradicsomból, olyan bűnökért, amiket el sem követünk, vagy ha igen, nem tehettünk semmiről. Akkor nekünk még annyi eszünk sem volt, mint most. Akkor mi még teljesen öntudatlan teremtmények voltunk. Öntudat. Én-tudat. Mi az, hogy öntudat? Mi az, hogy én-tudat? Mi az, hogy én? Mi az, hogy te? Mi az, hogy nem-én? Ez az! Különbséget kell tenni! Vagyok én, és van a világ. Én én vagyok, a világ nem én vagyok. Én én vagyok, a kölyköm nem én vagyok. De mégis! A kölyköm én vagyok! Az egyetlen valóság a kölyköm, és a kölyköm én vagyok. Az egyetlen valóság én vagyok. Egyszer majd, amikor már annyira okosak leszünk, hogy embernek nevezzük magunkat, ennek az észjárásnak is nevet adunk, és azt mondjuk rá, hogy szillogizmus. Meg gyártunk mindenféle elméleteket, és feltaláljuk a számítógépet is, de jusson majd akkor eszünkbe, emlékezzünk rá, hogy az első lépés az enyém volt azzal, hogy különbséget tudtam tenni kölyköm és kölyköm között, pedig nincs is különbség közöttük, mert mind a kettő én vagyok. Ha ez a minőségi forradalom nem játszódik le az én agyamban, higgyétek el, sohasem alkottok relativitáselméletet, de még a kereket sem találjátok fel. A beszédről nem is beszélve. Ha az én agyamban nem játszódik le ez az intellektuális forradalom, mire az első értelmes szót kimondhatnánk, már senki sem élne közülünk, mert az Úr, aki akkor minket magunkra hagyott, most is tétlenül trónol, szemlélve Káin és Ábel kétségtelen kimenetelű, egyenlőtlen és természetellenes küzdelmét.

Hogyan következhetett be ez a látszólag minden természeti törvénnyel ellenkező állapot?!

A külső információkat feldolgozó üzem: a központi idegrendszer raktározó és felhasználó tevékenységének önállósulása a főemlősök néhány fajában túlságosan is jól sikerült. Úgy is mondhatjuk: agyuk aránytalanul előreszaladt a fejlődésben, túl intelligenssé váltak, túl sokat és jól tanultak, túl mohón raktároztak, így az agy régebbi részei nehezen asszimilálták az újabban szerzett tudást. Nem állhatott helyre az információvonzások és -visszajelzések harmóniája. Az utódok egyre jobban rákényszerültek, hogy ebből az új, frissen feldolgozott, az ősiség törvényével alig egyeztetett tudáskészletből éljenek, ami az egyedi tanulás aprólékos, hosszadalmas módszerét követelte meg, az agykéreg bal felének fokozott igénybevételével. A kölykök fejlődése így lelassult, nehezebben váltak önellátókká, hiszen a megélhetéshez egyre többet kellett tudniuk. Testük gyámoltalanabb lett, csak intellektusuk erősödött, de hosszadalmas előképzéssel.

Mindez azonban nem hatott fékezőleg nőstényeink biológiai alkotókészségére. Sőt! A lassabban fejlődő utódok a megbolydult természeti rendben kiszolgáltatottabbakká váltak, pusztult a faj, minek ellensúlyozására be kellet indulnia a szuperfogantatás programjának. Ennek viszont az lett a következménye, hogy egymást érték a generációk, mielőtt még az előzők önállóan életképesek, tehát magára hagyhatók lettek volna.

Az utódnevelő ösztön az idősebbek iránt is működött az anyában, maga mellett tartotta továbbra is őket, természetes-természetellenes ellenségül a vele szemben védtelen következő utódoknak.

Ebben az evolúciós lépték szerint vélhetően gyors lefolyású periódusban, amikor biológiai értelemben kialakult a fajunkra, és csakis a mi fajunkra jellemző családmodell, egymásba érő generációkkal, a beindult szaporodási szuperaktivitás ellenére is rohamosan pusztulnia kellett a fajnak, a beépített önpusztító mechanizmus okán, hiszen valamennyi később érkező utód a maga családján belül óhatatlanul szembetalálkozott legádázabb ellenségével: az elsőszülött testvérrel. Ha ezt a tényt összevetjük az állatvilágban általánosan ismert kölyökhalandósággal, amelyet minden fajban csak a reá jellemző szaporaság képes egyensúlyban tartani, könnyen beláthatjuk, hogy az ember előzményét ez a genetikai programzavar csaknem a faj kiveszésével veszélyeztette.

Hiába minden biológiai buzgalom, pusztult a faj! Reménytelen ellensúlyozásként burjánzott a nemzési hajlam, a fajfenntartó ösztön nemi ingerré változott, burjánzott a fogantatási készség, az örömszerzés szolgálatába szegődött, nem szólt semmi törvény ellene, s csak pusztult a faj, és el is pusztult volna teljesen a föld színéről, ha mégis, éppen mert okos volt, nem talált volna önmagában esélyt a túlélésre.

Bizony, elpusztul fajunk, ha őseink közül nem akadnak néhány ezren, vagy talán csak néhány százan, vagy még kevesebben, kiknek újemlős agyában a megerősödő intelligencia nem tesz csodát.

A csoda: olyan parancs, amely ebben az iszonyú szükségállapotban felér a megváltással, felér az Úr üzenetével, rögzíthető és hagyományozható, a túlélés első kívülről jött parancsa: a tabu. A tilos. A minden esetre érvényes, szülői jelenléttől független szülői tiltás: Ne bántsd a testvért!

Csakhogy a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Az állatvilágban az a rend – néhány rendhagyó faj kivételével – hogy a szülők nem tesznek különbséget gondozásra szoruló utódjaik között. Úgy hozzák világra utódaikat, hogy megmenekülnek ettől a lehetetlen kényszertől. Nem is volnának képesek különbséget tenni, ha kellene sem, mert az ellene mond az utódgondozó ösztönnek. Az egyszerre többet szülőállatok ivadékai közül minden védelem nélkül elpusztul az élhetetlen, nincs sem testvéri sem szülői belátás. Az állatvilágban ennyi káinizmus bőven belefér a természetes kiválasztás törvényébe.

Ha viszont úgy alakulnak a körülmények, hogy valamelyik ivadék nem azért pusztítja el a gyámoltalanabbat, mert az kevésbé életképes, hanem csak mert fiatalabb, és így természetszerűleg gyengébb, ez semmiképpen nem hangolódhat össze a természet ősi törvényével. Ilyen helyzetben mégiscsak képesnek kell lennie a szülőnek, hogy különbséget tegyen a gyengébb védelmében. Ilyen képességgel azonban az emberen kívül semmilyen más állat nem rendelkezik. És az embernek is el kellett jutnia valahogyan idáig.

Igen, az állati nőstény érzés- és parancsvilágában az ivadéka és ő csaknem azonosak. Igen,ezzel a totális együttmaradással lesz alkalmas utódgondozó szerepének betöltésére. Az állatban, amely számára semmi sem létezik szubjektumától függetlenül, nincs meg az elvonatkoztatás, az absztrakció képessége, nem tudja és nem is karja kettéválasztani a világot „én”-re és „nem én”-re, szubjektumra és objektumra. Ami a világból érkezik a számára, azt a pillanatnyi inger és a pillanatnyi szükséglet teszi létezővé. A szükséglet érzelmi állapotának elmúltával a világ valósága is megszűnik létezni a számára. Ezért hajítja el még a legokosabb majom is a botot vagy a követ használat után, mint aktualitását vesztett, haszontalan semmiséget. A szükség érzelmi állapotának elmúltával elmúlik belőle a kép is, amely sugallhatná, hogy máskor is szüksége lehet még arra a jó kis kődarabra. Eszközhasználatát, minden látszólagos hasonlóság ellenére, ezért nem lehet emberi értelemben eszközhasználatnak nevezni. A legokosabb majom is a pillanatnyi szükség—inger befolyása alatt tartja kapcsolatát a világgal. Nincs benne előrelátás, nincs benne előképekben előre megmutatkozó szükséglet. Csak emlékképei vannak, előképei nincsenek. Nincs fantáziája. Legyen bármilyen tanulékony, vésődjenek bármilyen mélyen elméjébe az emlékképei, nincs olyan típusú intelligenciája, amely segítségével ezeket az emlékképeket egy jövőbeli, még nem létező, előre átélt hiány előérzetével tudná felidézni, konkrét, aktuális helyzetétől képtelen elvonatkoztatni, magyarán: képtelen emberi értelemben gondolkodni.

Az emberi gondolkodás – és minden ebből eredő, ezzel összefüggő tevékenység – kialakulásának első lépése: én és nem én, szubjektív és objektív különválása a pszichében. Ez az előfeltétele a fogalomalkotásnak, a fogalomalkotás előfeltétele a fogalmi gondolkodásnak, a fogalmi gondolkodás pedig a civilizációnak. Nem fogalmi gondolkodás természetesen létezhetett, sőt meggyőződésem: létezett korábban is az archék, az őstudat birodalmában. Hiszen éppen ez lehet az előzmény, amiből a fogalmi tudat képessége kialakulhatott. Hiszen valamiből ki kellett alakulnia. Itt olyan hatalmas energiaátszerveződést igénylő, olyan minőségi ugrásról van szó, amely minden változás két alapvető előfeltétele: a lehetőség és a követelő szükség együttes jelenléte nélkül nem mehetett volna végbe.

A lehetőség: hogy a gondolkozásnak valamiféle – bár nem fogalmi – képességével már rendelkeztünk. A szükség: a Káin–Ábel sorsra jutott fajnak meg kellett menekülnie az önpusztítástól. Meg kellett szereznünk a képességet arra, hogy a dolgokat különválasszuk egymástól, és ezt a képességet mindenekelőtt anyáinknak, asszonyainknak, lányainknak, nőstényeinknek kellett elsajátítaniuk. Hogy mekkora előember-populáció létezhetett a Földön, amikor az említett biológiai sokkhatás következtében véres kínok között át kellett préselnünk magunkat ezen a sziklarepedésen, hogy ember születhessen belőlünk, nem tudhatjuk. Alapos a gyanúm: nem túl nagy létszámú. Ha helytálló a logikám, ekkor már nagy bajnak kellett lennie, hiszen a biológiai szuperaktivitás, tudniillik hogy a természet hagyományos törvényét megtagadva és kijátszva világra hozzuk a következő generációt, mielőtt még az előző önfenntartó lenne, már válasz volt egy, a fajt veszélyeztető folyamatra. Azt, hogy egy feltehetően nagyon is csekély egyedszámú populációban hány olyan nőstény akadt, akinek adottságai megfelelőek voltak ahhoz, hogy megszülje a gondolkodó embert – megintcsak nem tudhatjuk. Kimondani is borzasztó, de egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy esetleg mindössze egyetlen ilyen ősanya létezett. Ez persze nem tudományos meggyőződés, hiszen ez a könyv, úgy, ahogy van, nem tudományos, csupán személyes kétségek, következtetések és – olykor – meggyőződések lenyomata. Mindenesetre én úgy érzem és gondolom, hogy ez a mi fajunk, amely hatmilliárd egyedszámával napjainkra oly mértékben elszaporodott, hogy ezzel immár ismét az önpusztítás tönkjének szélére került, valamikor olyan krízist élt át, hogy megmenekülése néhány, vagy talán egyetlen kiváltságos egyed alkalmasságán múlott. Ezért aztán az ő neve: Asszonyember, magyarul: Éva. És bizony ahhoz, hogy ez a mi ősanyánk teljesíthesse hivatását, szakítania kellett a tudás fájáról, még ha ezért valami sajátos és kifürkészhetetlen logika folytán lángpallost és kiűzetést hozott is a fejünkre. És lelkünk rajta, ha mi most itt, az Édentől keletre, rásütjük az eredendő bűn bélyegét.

Ahhoz, hogy a nőstény képes legyen különbséget tenni ivadékai között, szüksége volna az önmagától való elvonatkoztatás képességére, a gondolkodás előfeltételére. Egyik ivadékától távolabb kellene kerülnie a másik javára, de úgy, hogy mégse szakítsa el a szülő–ivadék érzelmi kötelékét. Hiszen ha eltaszítja magától, mielőtt önfenntartó lenne, pusztulását okozná. Szülői segédlettel megfordulna a szerep Káin és Ábel között. Mindig az idősebb lenne az áldozat, sorra egymás után, míg végül egy, a legutolsó, a legkésőbb kihordott esetleg megérné a kifejlett kort. Bár öreg szülők csenevész kölykének nem sok esélye volna a túlélésre.

Még végiggondolni is szörnyű bonyolult, nemhogy végigcsinálni! Istentelen drámája ez egy istentelen sorsra jutott fajnak, s még jó, ha nem tragédiája.

Az idősebb kölyök halálos veszedelem a családban, és mégsem bánhatok vele úgy, mint az ellenségemmel. Néha legszívesebben felfalnám ezt a nagy culát, de fékeznem kell magam, hiszen az is csak a kölyköm még. Iszonyú ellentétes érzések gyötörnek: gyűlölöm is, szeretem is. Mégiscsak belemarok ebbe a kebelbeli ellenségbe. Belemarok, és akkor észhez tér, de nagyon mégsem tudom bántani. Belemarok, hogy észhez térjen, de nekem is észnél kell lennem. A kisebbet védem a nagyobbtól, a nagyobbat védem a magam haragjától. Meg kell szelídülnöm, le kell fojtanom a vad indulatot. De addig marom a kölykömet, amíg szelídebb nem lesz ő is. Meg kell tanulnia. Tabut állítok neki, de ez a tabu érvényes énrám is. Képesnek kell lennem erre a megkettőzöttségre, mert az élet rákényszerít. Képesnek kell lennem a dolgok különválasztására. Ez és az. Én és ő. Tanulom.

Én én vagyok. Ő is én vagyok. Ez az ő nem én vagyok. Ő és én mi vagyunk. Ő bánt én. Ő bánt ő. Én bánt ő. Nehéz. nagyon nehéz. Ha ezt képes leszek megtanulni, az eszközhasználat már gyerekjáték. Elpusztulunk, mire megtanulom. Mire megtanultatom.

Meg kell tanultatnom az ivadékaimmal az új törvényt. Addig marom, míg meg nem tanul szeretni. Tabu. Nem szabad. Család. Önfenntartás együtt. Testvér. Tilos. Testvér tabu. Nem tudja. Az úristenit, hát miért nem tudja! Az úristen néma. A törvény néma. A törvény én vagyok. A kölykök anyja én vagyok.

Szerencsétlen, elátkozott, szeretve gyűlölt magzatom, hát mikor érted meg végre, hogy testvért pusztítani tilos?! Én szólok hozzád, az anyád! Én vagyok a te anyaarcú, szeretve tisztelt istened.

A tabu-probléma régi felfedezése a filozófiának, tekintélyes irodalma van. Úgy látszik azonban, a leghétköznapibb tény, amelyben egymillió éve benne élünk, hogy tudniillik az emberi család minőségileg különbözik minden más családi képlettől, mindezideig elkerülte gondolkodóink figyelmét. Megvan persze ennek is a maga természetes lélektani magyarázata: az emberiség sorskérdéseit szükségesnek érezzük olyan magas fokon boncolgatni, ahonnan már alig látjuk önmagunkat, az élő és szenvedve boldoguló embert. De van egy sokkal földközelibb háttere is a dolognak. Krimiszerzők tudják, hogy buzgó nyomozás közben sokszor éppen azt nem vesszük észre, ami az orrunk előtt van, ami kiveri a szemünket. Így aztán nagyon rafinált bűnöző szereplőiket arra tanítják, hogy nyugodtan hagyják csak a legszembetűnőbb helyen, amit el szeretnének rejteni. Persze ugyanezeknek a krimiszerzőknek hatalmukban áll megalkotni egy még az általuk kreált bűnözőknél is rafináltabb nyomozót, aki tisztában van az elrejtés lélektanával.

Bennünket, létező embereket azonban nem krimiszerzők kreáltak. Igen gyakran legjobb felkészültségünk és igyekezetünk ellenére sem bízhatunk másban, mint a véletlenben. Feltéve, hogy a véletlen harmadik szeme nem vak.

Az a puszta tény tehát, hogy az ember állati ősei – felborítva az utódgondozás rendjét – világra hozták a következő generációt, mielőtt még az előző gondozás nélkül életképes lett volna, a környezethez való alkalmazkodásnak egy merőben új, a túlélés minden korábbi parancsrendszerét minőségileg meghaladó törvényszerkezet kibontakozását tette szükségessé, miközben az állatvilághoz való kötöttségben a régit sem lehetett hatályon kívül helyezni.

Máig sem értem, hogyan lehetséges, hogy az én szerencsétlen istenadta fajom eszét nem vesztette ebben az őrülten ellentmondásos helyzetben, amelybe keveredett. Akárhogy volt is, de most lett csak igazán szüksége az eszére. Intelligens volt, az szent, a legintelligensebb valamennyi állat között. Ez volt a szerencséje. E nélkül igen nagy bajba jutott volna. Mert ha egyszer elkezdte az okosodást, többé már nem volt megállás.

Én–te–ő–mi–ti–ők – semmiség ez az alapfokú megkülönböztetés egy tagolva kommunikáló ősembernek, ha már egymillió éve el tudja határolni magát a külvilágtól. Alig egy kis idő, s ő már nem csupán elteszi a hasznos követ, de pattintja is, eszközt készít, munkát végez, halihó, gyerünk, osszuk csak meg a munkát, hisz összetartozunk mi, egy őstől származottak, majdhogynem szeretjük egymást. A mi nagyobb kölykeink már nem halálos ellenségei a kisebbeknek, a családban rend honol, szaporodunk és sokasodunk, kezdődhet az igazi emberré válás dicsőséges diadalútja.

Ki érti, hogyan működik ez a világ! Ki érti, hogy az útból mégsem lett sem dicsőség, sem diadal. Ennyi ésszel! Mert azt mégsem tagadhatjuk, hogy történelmünk mind a mai napig alig volt több, mint egymás kölcsönös pusztításának előbb közvetlen, majd közvetett felfalásának kultúrtörténete, fejlődés fedőnév alatt.

Valóban. Szinte már az őrület határára juttat bennünket a felismerés: a tabu, az ártás tilalmi törvénye tett alkalmassá bennünket az emberi minőségű túlélésre, ugyanakkor éppen ezt a törvényt hágjuk át oly gyakori és általános ismétlődéssel, hogy ebbéli hajlamunk már-már fajunk állandó, rögzített, tehát genetikailag hagyományozódó jellegének minősül.

Richard E. Leakey és Roger Lewin két idézettel kezdi Fajunk eredete című könyvében az agresszivitás, a nemiség és az emberi természet kérdéseinek taglalását. A két idézet, amely Raymond Darttól, illetve Konrad Lorenztől származik, így szól:

„Az emberi történelem vérrel bemocskolt, mészárszéket idéző emlékei a kora egyiptomi és sumer feljegyzésektől a második világháború legutolsó rémtettéig mind összhangban állnak az egykor egyetemes kannibalizmussal, az állat- és emberáldozatok gyakorlatával, vagy a tételes vallásokkal a helyükbe lépő pótlékokkal, és világszerte elterjedt skalpolással, fejvadászattal, testcsonkításokkal és halottgyalázásokkal, speciális tulajdonságként hirdetve a közös vérszomjat, e veszedelmes szokást, e Káin-bélyeget, amellyel az ember a táplálkozás területén különbözik antropoid rokonaitól, és amely inkább a legvérszomjasabb ragadozókkal köti össze.”

„Bizonyítékunk van rá, hogy a kavicseszközök első feltalálói – az afrikai Australopithecusok – kezdettől fogva nem csupán a zsákmány elejtésére használták eszközeiket, hanem fajtársaik legyilkolására is. A pekingi ember, ez a Prométheusz, aki megtanult a tűzzel bánni, arra használta azt, hogy testvéreit megsüsse: a rendszeres tűzhasználat első nyomai mellett megtalálhatók magának a Sinantropus pekingenisnek megcsonkított és megszenesedett csontjai is.”
           

Vajon a pekingi embernek már akkor is lehetett volna annyi sütnivalója, hogy ne tegyen ilyen csúnya dolgot? Egyfelől igen, másfelől nem. Ilyen annak az ellentmondásos kettősségnek a természetrajza, amely kettősség ellentmondása elindította az ember korabeli ősét egekbe vezető véres útján.

Eleinte még jól mentek a dolgok, miután megtanultuk a törvényt: a testvér tabu! De emlékszünk rá: ekkor már beindult a biológiai szuperaktivitás, így aztán rengetegen születtünk, ezzel párhuzamosan az agyunk sosem látott fejlődésnek indult, könyörtelenül, kivédhetetlenül. Megváltozott a társas viszonyok képlete, a családmodell. Az új intellektuális minőség az egyedek egymáshoz való viszonyának is új minőségét jelentette; a faj kollektív problémamegoldó képessége megállította a pusztulási folyamatot, miközben a biológiai szuperaktivitás, a faj méreteit abnormálisan meghaladó fogantatási program továbbra is működött. A komplex családmodell komplex társadalmi formát eredményezett, ez úgyszintén komplex együttműködést követelt meg és tett lehetővé, aminek következménye: fejlődik az intelligencia, ezzel kölcsönhatásban nő a tanulnivaló aránya az öröklött tudáshoz viszonyítva, lelassul az egyedi fejlődés, kitolódik a kölyökkor, ugrásszerűen növekedik az egyes populációk egyedszáma.

Mint ahogyan bizonyos esetekben valamely élő szervezet sérülésekor a regenerációs program hibája folytán a sejtburjánzás képtelen megállni, ugyanúgy az ember szaporodási hajlama sem ismert határokat; az ész hatalomátvételi kísérletével járó zavarok, melyek az agykéreg alá nyomorított ősi utasítási rendszerben beálltak, lehetetlenné tették a fajfenntartás ösztönének mederbe terelését. Mind a mai napig nem alakult ki olyan parancsrendszer az emberben, amely belülről szabályozná a nemiséggé változott fajfenntartó ösztönöket, s ha valami viszonylagos rend kialakult is e téren, az minden esetben külső, vallási vagy más szokásjogi elfojtás eredménye. Ennek az első emberőseinkig visszavezethető összefüggésnek a felemlítésével mindenesetre tartozunk a freudi szennyes, elfojtásos tudatalatti igazságának megítélésében.

Az ész keltette programzavar nyomán tehát megindult a túlnépesedési robbanás. (Azt gondolhatnánk, hogy a „robbanás” kifejezés ebben az összefüggésben meglehetősen túlzó, de ne feledkezzünk meg róla, hogy egy állati vagy akár előemberi populáció számára birtokba vehető terület ezer ökológiai és egyéb oknál fogva igencsak behatárolt. Szigorú korlátozó tényező többek között magának a fajnak az adottságkészlete, csakúgy, mint a vele azonos ökológiai szegmensen élő rivális fajok ellenállása stb. Lehet, hogy akkori őseink a földkerekségnek csak igen csekély hányadát népesítették be, de akkor objektíve igen csekély hányad is volt számára meghódítható.) Törvényszerűen megindult a területért, a létért való élet-halál küzdelem.

Az etológiából tudjuk, hogy az állatvilágban bizonyos helyzetekben átmenetileg is kialakulhat kannibalizmus, olyan fajoknál is (ilyenek lehetnek például gazdasági vagy laboratóriumi körülmények között behatárolt területen tartott tyúkok, sertések, nyulak stb.), amelyekre egyébként a fajtárs elpusztítása és elfogyasztása nem jellemző. Valamely külső inger, mondjuk zsúfoltság hatására az állatok addig pusztítják egymást, amíg a fennmaradt egyedek közötti átlagos tér a fajra jellemzően optimális nem lesz.

Adott esetben tehát a kannibalizmus programja egy populációban automatikusan is beindulhat, mivel azt is öröklött program szabályozza, hogy az azonos fajú egyedek milyen távolságot engedélyeznek egymás között. A határ átlépése minden esetben agressziót vagy elkerülő magatartást vált ki. Ez utóbbinak persze előfeltétele az, hogy legyen hova elmenekülni.

Miért, hogy az ember a démoni agressziót és nem az angyali elkerülést választotta? Érdekes módon erre is egy ellentmondás adja meg a választ. Túl azon, hogy a már említett okok miatt meglehetősen kevés helye volt az elmenekülésre.

Az ember, noha ma már nagyon szereti magát a világ urának tekinteni, akkoriban, amikor beindult szuperfogantatási programja, még igencsak gyámoltalan teremtménynek számított. Túléléseit már akkor is főleg intelligenciájának köszönhette, amely kiválóan alkalmazkodó képessé tette őt, ám a létért való harcban – miként általában a főemlősök – nem nagyon jeleskedett. Életmódja következtében, illetve azzal kölcsönhatásban, semmi olyan testi adottsága nem fejlődött ki túlságosan, amely az állati vitézkedéshez szükségeltetik: fog, köröm, testi erő, gyorsaság stb. Jámborságra termett faj volt ez a miénk az őskori demográfiai robbanás előtt, s az is maradhatott volna, ha nem kell örökösen odahagynia alig megszokott, s mind kevesebb élelmet és rejteket adó környezetét a nagy kirajzások korában. Hanem hogy szinte generációról generációra mindig új feltételek közé kényszerült gyarló testi adottságaival, fizikai értelemben egyre védtelenebbé vált, a védtelenséggel járó örökös izgalom, feszültség állandó harckészültségbe hajszolta, s ráadásul szerencsétlen őseinknek egymásban is örökös ellenséget kellett látniuk. Természetes tehát, hogy a büntető isten képére teremtett hasonmások között kialakul az agresszióláncolat.

Azt is az etológiai megfigyelésekből tudjuk, hogy a territoriális agresszió, sajátos módon, sokkal gyakrabban és jellemzőbben eredményez élet-halál küzdelmet fajtársak, mint a különböző fajok között, ami – fájdalom – az emberi fajra legalább annyira vonatkozik, mint a többiekre. Ami azonban lényeges különbség, mégpedig a mi rovásunkra, az az eszközhasználat.

Bizony, az eszközhasználat, amelyet okkal és joggal az emberré válás és a kultúra kialakulása egyik előfeltételeként tartunk számon: Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ugyanaz a képesség, amely révén megváltozott körülményeink között busásan kompenzálni tudtuk fizikai elégtelenségeinket, egyszersmind predesztinált bennünket a fajtárs elpusztításának a genetikai programba való iktatására is.

Ne rettenjünk meg ettől az iszonytató kijelentéstől, inkább gondoljuk végig tisztességesen. Abban nyilván nincs vita, nem is lehet, hogy a territoriális agresszió az állatvilágban genetikai program koreográfiája szerint zajlik. Ez a genetikai program szinte tökéletesen megszabja azt is, hogy milyen „eszközöket” vehetnek igénybe egymás ellen a küzdő felek. Ezzel összhangban működik, főként a vesztes védelmében, a játékszabályok genetikai programja is, amely úgy szól, hogy harapd, csípd, rúgd, döfd, ökleld a betolakodót, amíg csak meg nem futamodik, el nem menekül. Értsd: csak addig! Ezt a programot valamennyi faj valamennyi egyede az anyja hasában tanulja. Egyet kivéve.

Amíg az ember csak pofozkodni, legföljebb karmolni, marni volt képes, a program ugyanúgy működött nálunk is, mint bármely más normális állatnál. Na de minket az élet rákényszerített, hogy okosodjunk. Én–te–ő–mi–ti–ők. Szubjektív világ–objektív világ. Mi már értjük ezt. Mi már a tárgyban felismerjük az eszközt. Mi már olyan okosak vagyunk, hogy nem puszta kézzel adjuk a pofonokat, hanem az erre a célra legalkalmasabb formájú, sőt, esetleg éppen erre a célra kiképzett kődarabbal. Eszem van, mert így kellett lennie, gyilkoló eszközöm van, mert így kellett lennie, a szívem telistele gyilkos indulattal, mert ennek is így kell lennie, most akkor mit várhat tőlem a jóisten?! És még valami! Azért van gyilkoló eszközöm, mert képes lettem felismerni annak a kőnek az adott helyzettől függetlenül is meglévő használati értékét. Hát ugyanezzel az eszemmel nem fogom azt is érteni, és ugyanezzel a szívemmel nem fogom azt is érezni, hogy aki most itt az én területemre behatolt, vagy akit most erről a területről elűzök, ha életben marad, holnap ugyanolyan ellenségem lesz, mint ma volt?! Nemhogy őt, még az írmagját is kiirtom, ha tehetem. Márpedig tehetem, mert emberemlékezet óta ezt tette minden ősöm is. Én már genetikailag is erre vagyok kiképezve. Most már én vagyok a Homo Sapiens. Én vagyok a túlélő. Megteszem, mert ha így megy tovább – márpedig így megy tovább – nemcsak a szívemben fortyogó indulat követeli meg tőlem, hanem az asszonyom a kölyköm, a családom, a horda, a népem, a nemzetem. Ez a férfisors. Mert ha így megy tovább – márpedig így megy tovább –, én már hős vagyok, én már mitológiai alak vagyok, én már követendő példa vagyok, én már vallás vagyok, én már törvény vagyok. Lehet, hogy nem belső, eredendő, ősidőktől érő törvény, csak amolyan féligmeddig kívülről jött, felvett törvény, de külső volta ellenére is törvényszerűen létrejött törvény, összegabalyodva ama őseredetivel. Én, a kőbaltás gyilkos vagyok minden kulturhérosz ősapja, s ha ezért bűnhődnöm kell, hát bűnhődni fogok. Hetedíziglen. Hetvenedíziglen. Hétszázhetvenhétezer-hétszázhetvenhetedíziglen.
          

„Ezután elment Kain az úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre. És Káin a feleségével hált, aki terhes lett, és megszülte Énókot. Majd várost épített, és azt Énóknak nevezte el a fia nevéről. Énóknak született Írád, Írád nemzette Mehújáélt. Mehújáél nemzette Metúsáélt, Metúsáél nemzette Lámeket.

Lámek két nőt vett feleségül: az egyiknek Ádá volt a neve, a másiknak Cillá. Ádá szülte Jábált. Ő lett minden citerás és fuvolás ősatyja. Cillá is szült: Túbalkaint, mindenféle réz- és vasszerszám kovácsmesterét, továbbá Túbalkain húgát, Naamát. Egyszer azt mondta Lámek a feleségeinek:

Ádá és Cillá, hallgassatok szómra! Lámek asszonyai figyeljetek mondásomra! Meggyilkolom megsebzőmet, gyermekeit is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért!” (Mózes első könyve, 5. rész)

 

Csak az nem világos, honnan tudták ezt a sztorit úgy egymillió évvel később az Ószövetség szerzői. Mert hogy a tudását kívülről szerző ész ebbe nem volt beavatott, az hétszentség.

Lehet, hogy a megtagadott isten, az örökkévalóságtól származtatott, örökkévalóság óta épülő törvényesség titokban mégsem hagyta el kedvenc teremtményét? Lehet, hogy titokban tovább súgott? Igaz, agyunkban az őstudat és az újtudat kettévált. Lehet, hogy mégsem egészen? Lehet, hogy ezek az agytartományok mégsem állnak örök haragban egymással, és minden szakítással járó változás után egymásra találnak a törvények harmóniájában, s tovább folytatják áldásos és összehangolt tevékenységüket, anélkül, hogy ezt az örökösen fontoskodó ész orrára kötnék. Ha ezt tennék, igazán meg lehetne őket érteni.

Bár így is nehezen.

Most kellene az a harmadik szem, amelyik befelé lát!

Még szerencse, hogy amióta nem csupán kardéllel hatolunk a koponya belsejébe, van lehetőségünk az agykéreg alatt megfigyelni egyet és mást. Nézzünk csak körül! Mivé váltak apró köreink, mióta elhagytuk őket egy kis bölcselkedésért! (Ábránk egyaránt szimbolizálhatja agyunkat és egész valónkat.)

A kép közepén a két tapadó csepp: az ősmasszából kivált s az ellentétek vonzása által összekapcsolt két elemi életcseppből alakult közös híd, pozitív és negatív, férfi és nő, igen és nem, világos és sötét őseredeti kettősségben, s mindkettőt egybekötve. E kettős mag körül a hüllőagy alakulata, részek szerint fordított előjellel, a természet vonzástörvényét követve, majd hasonló módon az ősemlős és az újemlős agy, s mindez szimmetrikus kettősségben, a két agyféltekének megfelelően.

A sötét és világos tartományok váltakozásából adódó spirális szerkezet képszerűvé teszi az evolúciónak azokat a kríziskorszakait, ahol fajunk állatvilági előtörténetében a világ a feje tetejére állt, s a túléléshez elkerülhetetlen volt az önmegtagadó minőségi változás. A hüllő-fázis után még két ilyen krízis következett be az emberré válásig: az ősemlős- illetve újemlős-állapot kialakulásának kora.

 

A három alapvető agytípus hierarchikus felépítésének rajza MacLean nyomán. (MacLean: The Brain in Relatio to Empathy and Medical Education. Journal of Nervous and Mental Disease. 144. 1967. 374-82.
(Bencze Lóránt: A meteaforáló agy és elme, Valóság, 1985/6)

 

Ezeket a történetileg behatárolható korszakokat az agy belső rétegezettsége egyértelműen jelzi: a három rész kémiailag is más felépítésű, kísérleti úton elkülöníthető.

A koncentrikus körök egyaránt jelzik a világegyetem totalitását, amelyet véges voltunk ellenére magunk is modellezünk a bennünk megfogant törvények által, és azt, hogy ezek a törvények teljesítik a köröket, amelyekben a harmónia a krízisek után helyreáll, éppen e törvények hatása által. Ugyanakkor a körök közötti határok el is különítik a különböző rendeltetésű törvényeket, és azoknak működési birodalmát.

A határokon végigvonuló kettős alakulatok tartják kordában az információk, az ingerek és a belső tudattartalmak áramlását. A törvények erőközpontjai, a tipikus archék így kivételezett helyzetük és vonzerejük ellenére sem működhetnek teljes esetlegességgel. Föl kell tételeznünk azonban, hogy a legszigorúbb „kettős őrség” a két központi őscsepp egybefonódott nyúlványából alakult hídon teljesít szolgálatot, noha valamennyi között – mivel itt áll kapcsolatban a két félteke – ez a legfontosabb határátkelőhely.

Ennek ellenére nemcsak a fogalmi gondolkodás színteréül szolgáló külső kéregnek lehet „elfojtott tudatalattija”: Az újemlős agy által átbocsátott, ám az ősemlős agy által elutasított ingerek a belsőbb határokon is megrekedhetnek, mindkét irányban. A feltételezést azok a torz démoni ősállatformák igazolhatják, amelyek öröklött élményekként vetődnek föl a révült állapotú tudatba, s amelyek az egyes népek vallási kultúrájában oly jelentős szerepet kapnak.

A világos és sötét tartományok elrendeződéséből az is előtűnik, hogy a spirális alakulás következtében mindkét agyféltekének jutott mindkét alapminőségből. A két félteke közötti minőségi különbséget tehát az idő folyamán bekövetkezett arányeltolódások okozzák, de valamennyire mindkét fél képes a másik feladatát ellátni. A törzsfejlődés jelenlegi fokozatában a bal oldalnak jutott a több világos, itt halmozódott jobban föl a fogalmi gondolkodás képessége, míg a másik oldal inkább az intuitív agytevékenységnek kedvez. Ugyanakkor a „mag”, amely megfelelhet az ősi kínai világszimbólum, a jin-jang kép jin- és jangpontjának is, a világos uralmú mezőnyben sötét és fordítva. Ez a séma talán eléggé valószínűsítheti Jungnak azt a megfigyeléseken alapuló következtetését, hogy a férfi legbelső énje tulajdonképpen nőnemű: anima, a nőé pedig hímnemű: animus. És ha arra gondolunk, hogy a valóságban semmi sem olyan szép kerek, mint egy végletekig leegyszerűsített szimbolikus szemléltető ábrán, hát elképzelhetjük, hogy a természet ennek az alapképletnek a variálásával a sokféleségnek micsoda kimeríthetetlen lehetőségét teremti meg. A természetellenes torzulásokról nem is beszélve. Hozzátartozna még az ábrához, a jungi négyes személyiségtipológia ismertetése, az életkorok függvényében, de ettől e helyen nyilván el kell tekintenünk.

Ami lényeg: életben, erőben működik legbelül a hüllőagy, az R-komplexum, igaz, némileg megváltozott a feladata. Az ember el sem hinné: a létfenntartás kemény alapüzenetei mellett itt kapott helyet a zenefelelős program is. Igen, írva vagyon: Minden citerás és fuvolás ősatyja Káin közeli leszármazottjainak sorában foglalja el helyét. És működik az ősemlős agy: a limbikus rendszer. Az ő számára változatlanul követendő a minden élőlényre érvényes parancs: világra hozni a következő generációt és gondoskodni róla, míg önellátásra képtelen. Iparkodik, küszködik szegény, hogy az újemlős aggyal, a neocortexszel egyetértésre jusson ebben a kérdésben, de hát most ott, a külső kerületekben nagy a kavarodás. És tudjuk: amíg a viszonylagos harmónia helyre nem áll, amíg az egyedek tapasztalatában és viselkedésében nem kellő számú az egybevágó ismétlődés, addig a cselekvéstípusok nem rögződhetnek az agyban, nem öröklődhetnek, nem válhatnak belső normákká, törvényekké.

Sajnos, az a réteg, amelyet – mint legújabb képződményt – emberagynak nevezhetnénk, még valójában nem is létezik. Éppen hogy kezd alakulni, jobban mondva, átalakulni, a legkülső szürke állomány.

Igaz, hihetetlenül gyorsul az idő. De azért még fajtörténeti mércével mérve is eltelik néhány év, míg az új emberi törvényeknek kényelmes, ágyazott helyük lesz egy arra kiképzett biológiai alakulatban. Addig pedig változatlanul marad a változás bizonytalansága, az agresszió és annak elfojtása, külső törvényekkel, hogy mégis valahogy létezni tudjunk. Álmainkban persze már előrébb járunk. Álmodni könnyebb. Álmodni mindig többet tudunk, mint megvalósítani. S mi sem természetesebb, hogy egymást hibáztatjuk, tehetetlenségünkben egymást marjuk egymáson számon kért megvalósulatlan álmainkért.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet