a szellem kalanjai
kétkedésen innen és túl
A beszélgetés egy része elhangzott a Magyar Rádió Szombat délelőtt c. adásában.
Riporter: Nagy Izabella
– Meglehetősen zavarba ejtő írásművet tartok a kezemben: Rátai János A szellem kalandjai – életen innen és túl című könyvét. A felcím: Spiritizmus, parapszichológia. Tizenkét évvel ezelőtt jelent meg először, akkor, amikor ezek a témák még keményen tabunak számítottak. A következő években aztán úgy elárasztottak bennünket okkultista irodalommal, annyi távgyógyítóval, parafenoménnel és mimindenkivel találkoztunk, hogy sokak érdeklődése odaveszett az ezoterikus irodalom iránt, magamat is beleértve. Amikor ezt a kötetet kézbevettem, úgy gondoltam, hogy ha egyáltalán szólok róla, csakis az opponens, de legalábbis a kételkedő szerepét vállalhatom majd. Aztán rájöttem, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Találkoztam ugyanis egy szerzői magatartással, amely egyébként számomra rendkívül szimpatikus, hogy tudniillik ő maga mutatja be a dolgok színét és visszáját, helyettem is kételkedik, és a korrekt leírás mellett bemutatja azt is, mit gondol minderről a racionális európai ember. Jól érzem, hogy ez volt a módszere?
– Amikor az ember felfelé baktat a hegyen, a szerpentin hol északnak, hol délnek, hol keletnek, hol nyugatnak visz, miközben egyazon tájon halad a csúcs, a kilátó felé, ahol aztán a panoráma egyetlen osztatlan körben fog elé tárulni. József Attilának ez a szemléletes példázata arra is int, hogy félúton balgaság végkövetkeztetéseket levonni. A csúcstól még mindannyian nagyon messze vagyunk, így aztán egyáltalán nincs szándékomban bárkit is bármiről meggyőzni, és főleg a hitében nem akarok senkit megingatni. Mindössze szempontokat szeretnék felvillantani, azt mondom, hogy ezt így is végig lehet gondolni, aztán majd mindenki eldönti magában, hogy ez hasznos-e a számára vagy nem.
Nekem magamnak az első nagy meglepetésem a témával kapcsolatban az volt, amikor ráéreztem, hogy itt nem csupán valami frissen kialakult divathisztériáról van szó; ha alaposan és őszintén és valóban érdeklődve próbálunk elmélyedni a témában, rájövünk, hogy a spirituális élmény maga a kultúránk eredete. Nincs olyan civilizáció, sem keleti, sem nyugati, sem északi, sem déli, amelynek a gyökereinél ne játszott volna meghatározó szerepet. Természetesen nem a köztudatban keringő hókuszpókuszokra gondolok, hanem arra a belső felismerésre, hogy a világ több, mint amit az öt érzékszerv megmutat belőle. Számomra ez a kiindulópont.
– Ezt a kiindulópontot nagyon szépen fogalmazza meg Mohás Lívia a könyvhöz írt előszavában. Azt mondja, hogy az a nagy hármas, amely a természeti népeknél még mindig egységben létezik, a civilizáció során felbomlott. A vallás, a művészet, a tudomány. A korábbi kultúrákban ennek az egységnek része volt a miszticizmus, az okkultizmus, a szellemidézés, a mágia, a varázslás, a csillagjóslás és sorolhatnám. Nálunk, miután a szétszakadás megtörtént, némely elem azért még egy-egy részterületen fellelhető. Például az orvostudományban a hipnózis. A vallásban a stigmatizációk, a látomások eseményei. A művészetekben az ihlet, az ihletettség. Tehát őrzünk még valamit, de nincs meg a nagy egész.
– A felszínen felbomlott a nagy egész, de a mélyben szétszakíthatatlan. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ez a tagolódás egy nagyon is természetes és előre vivő folyamat – része. Hangsúlyozom: része. A különválásnak – időlegesen – végbe kellett mennie. Nagyon nagy árat fizetett az emberiség és benne az európai emberiség, az európai civilizáció azért, hogy a tudományos gondolkodás kialakulhasson, és megszabaduljon az úgynevezett babonáktól, és ha ez egyszer már úgy-ahogy megtörtént, akkor nyilvánvaló, hogy az európai civilizáció védi is a maga eredményeit. Tehát a tudományos gondolkodás háza elejét nem érheti szó pusztán azért, mert jelenleg abban az állapotban van, hogy elutasítja az ezoterikus látásmódot. Ha majd elérkezünk oda, hogy ismét integrálni tudunk, akkor súlyosabb hiba lesz az elutasítás. Remélem, közel vagyunk ehhez a határsávhoz. Most már lassan el kell jutnunk odáig, hogy nem érzünk kényszert visszakézből lesöpörni mindazt, ami az öt érzékszerv számára megfoghatatlan, hanem őszintén, hittel és komolyan utána tudunk nézni annak, hogy mi van a dolgok mélyén.
A tudomány egyik ága, a pszichológia és a pszichiátria hatalmas haladást ért el ebben a mi évszázadunkban. Legalábbis annyira, hogy a tudományos voltát ma már senki nem vonja kétségbe. Egy pszichiáter, ha keze közé kerül egy páciens, az első, amit el akar érni, hogy legyen bátorsága az illetőnek szembenézni önnön személyiségével. Akármi derüljön is ki egy feltáró folyamatban, azt az ember tudja, merje vállalni. Hát ugyanez érvényes az egész emberiségre is. Freud azt mondja, hogy a felnőtt egyén problémáit érdemes a gyerekkorban kutatni, mert ott valami elromlott, és ha azt megtaláljuk, akkor talán az egész személyiséget rehabilitálni tudjuk. És az okokat a tudatalattiban kell keresni, a személyes tudatalattiban. Ha Jungnak elhisszük azt, legalábbis én a magam részéről elhiszem, hogy létezik társadalmi tudatalatti is, akkor az össztársadalom problémáinak a gyökerét ugyanígy a múltban kell keresni, ahol valami elromlott. És a szálak sokkal messzebbre vezetnek, mint ahol a „nagy hármas” feltöredezett.
– Saját bevallása szerint könyvét nem tudományos munkának szánta, hanem inkább egy nagyon nyitott gondolatkísérletnek. Ugyanakkor rengeteg történetet is leír. Itt van például a Fox lányok esete. Egy nagyon szegény család az Egyesült Államokban vadidegen városba érkezett, beköltözött egy házba, ahol mindenféle kopogásokat hallottak, ebből aztán szeánszok, szellemidézések lettek. Pontosan itt ágált bennem a kételkedés ördöge, hogy hátha a Fox család egy vadidegen környezetben, tekintély nélkül – hiszen szegény és ismeretlen volt – így akart tényezővé, valakivé válni. Hátha a szülők éppen ezáltal próbálták felhívni magukra a figyelmet. Fel sem vetődik ilyesmi a történet során?
– Elvileg persze fölvetődhet. Én megpróbáltam ezt nagyon alaposan végiggondolni és egy icipicit végig is nyomozni, és a következőre jutottam. Nem biztos, hogy az az élmény, amely ott a könyvben meg van írva forrásmunkák alapján, olyan tanulságokkal jár, mint amilyeneket a spiritiszták szeretnének levonni. De az biztos, hogy a Fox család élete ráment erre a kalandra. A Fox szülők nem voltak buta emberek, és mindent elkövettek, hogy tíz-tizenkét éves lányaikat valahogy kimentsék abból az ütközőzónából, amelybe a szenzációéhség, a körülöttük felkorbácsolódott közhangulat sodorta őket. A „nép hangja” volt az, amely kikövetelte a bizonyítási eljárásokat pro és kontra, a mindkét oldalon végső igazságért lihegők ültették le ezeket a gyermeklányokat – tisztázás címén – újabb és újabb szeánszokra. Foxék azért mentek Hydeswille-be, hogy letelepedjenek, gyökeret verjenek, otthont találjanak. Őket az élet belekényszerítette a szerepükbe, az élet, a nagy koreográfus, amely ha elérkezett valaminek az ideje, annak teret fog nyitni. Ha a polgárság eljutott odáig, hogy már nem tudja kritikátlanul követni a korábban bevált társadalmi normákat, amelyek addig kapaszkodót jelentettek számára, ha már a kapaszkodók korlátokká váltak, akkor a korlátokat föl akarja lazítani. Mint a búvópatak,előtör az energia – a szó sokszoros értelmében –, és elvégzi a maga építő-romboló munkáját. Szerintem ennek váltak eszközévé a Fox lányok, akik a tizenkilencedik század első ismert médiumai voltak. Egyébként, csak a hitelesség kedvéért: arra semmi utalást sehol nem találtam, hogy Foxék különösebben szegények lettek volna. Annyi vagyonuk mindenesetre volt, hogy házhelyet vehessenek, és ott építkezzenek. A „kísértetjárás” abban a faházban történt, ahol az építkezés idejére meghúzhatták magukat, mert rossz híre miatt üresen állt, ám ők nem hittek a mendemondákban.
– A Fox lányokkal elkezdődik az újkori spiritizmus virágkora. A magyarországi spiritizmus legismertebb figurája egy leleplezett szélhámos, László László lett, akinek képességeit az akkor alakult Metapszichikai Társaság vizsgálta. Ez a fiatalember úgy került a spiritizmus közelébe, hogy mint egy különös kettős öngyilkosság életben maradt részvevőjére felfigyeltek rá.
– Hát a történet bonyolult, ugyanis László László a szó hagyományos, vagy klasszikus értelmében sohasem volt médium. És főleg nem volt spiritiszta. Azok voltak spiritiszták, pontosabban metapszichikusok, akik fölfedezték őt a céljaik szolgálatára. Itt is valami kényszerhelyzetről van szó, ami nagyon jellemző erre a kiforratlan mozgalomra. Ugyanis a szellembúvárok belehajszolódtak, és részben belehajszolták saját magukat egy végeláthatatlan és reménytelen bizonyítási hadjáratba. Mindenáron konkrét tényekkel akarták igazolni – úgymond az emberiség haladása érdekében –, hogy amiben ők hisznek, az megfellebbezhetetlen igazság, amelynek mindenkihez el kell jutnia. És ezért sajnos sokszor kritikátlanul is elfogadták azokat a számukra kedvezőnek látszó momentumokat, eredményeket, amelyekről úgy gondolták, hogy transzparensekre lehet tűzni őket. Ennek lett áldozata az a kör, amelyet ez a szélhámos, ez a László László kihasznált, egyébként zseniálisan, kiváló színészi tehetséggel.
– Az ilyen történetek, mint László Lászlóé, utólag is, meg előre is egy kicsit hiteltelenítik az egész szellembúvárlatot. Mert míg itt a csalás egyértelműen lelepleződött, például az amerikai Piperné esetében az Ön részéről fel sem merül valamiféle kétely. Pedig hát akár ugyanígy felvetődhetne, hogy talán csak ügyesebb volt, és nem leplezték le.
– A hagyomány, a források szerint ez a bizonyos bostoni asszony, Piperné soha nem akart bizonyítani semmit sem. Tehát nem arról volt szó, hogy ő valaminek a szolgálatába szegődött volna akár jóhiszeműen, akár sanda szándékkal, hanem őt a különleges megnyilvánulásai, képességei miatt vizsgálatok alá vették, ő részt vett a szeánszokon, és hát fantasztikus dolgokat művelt. Tudós megfigyelői egy alkalommal például arra voltak kíváncsiak, tudja-e Piperné egyszerre három elhunyt szavait közvetíteni az élőknek. Kettővel ugyanis korábban már sikerült: az asszony beszélő és író médiumként „működött” azonos időben. S lám, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint arra a képtelenségre is képes volt, hogy miközben szája egy meghatározott és ismert férfihangon formálta a szavakat értelmes mondatokká, a jobb kezében tartott ceruza egy merőben más karakterű úr mondanivalóját rögzítette szépen rendezett sorokban, balja pedig, már ahogyan az egy balkéztől elvárható, kissé elnagyoltan, de jól elkülöníthetően egy harmadik személyiség közleményeit vetette papírra. Egy pillanatra tegyük fel: Piperné szemfényvesztő volt. De hát ez intellektuális attrakciónak is olyan, amit csak ihletett, vagy fogalmazzunk így: transzállapotban képes egy máskor mindenben átlagos polgárasszony produkálni. Ugyanúgy, mint a törékeny édesanya, aki megemel egy autót, hogy az alája került kisgyermekét megmenthesse. Tehát valaminek történnie kell azzal a személyiséggel, aki ilyesmire képessé válik, és ez egyáltalán nem spiritiszta szemlélet. A magam részéről ugyanis sohasem azt firtatom, hogy léteznek-e a holtak szellemei, és tudunk-e velük kapcsolatot teremteni; engem az élő ember szelleme izgat, az, hogy milyen energiák lakoznak bennünk, és hogyan irányítják az életünket.
– Említi a könyvében, hogy a racionális kételkedők ellenérvei között gyakran olvasható, hogy a médium nem más, mint klinikai eset, hisztérika, esetleg skizofrén…
– Itt olyan teljesítmény van jelen, amelyet a betegség – márpedig a hisztéria betegség – csak ronthat. Csak mérsékelhet. Tehát mint ahogy az egyik oldalon – nevezzük őket általánosítva okkultistáknak – elfogultan és elvakultan, válogatás nélkül próbálnak mindent felhasználni, ami reményeik szerint az ő igazuk alátámasztására szolgálhat, ugyanígy az eltökélt támadók is válogatás és logika nélkül lecsapnak mindenre, hogy a másik arcába vághassák: látod, te csalsz, te hazudsz, te be akarsz engem csapni, te nem vagy beszámítható. Ugyanott tartunk, ahonnan elindultunk: ha elvakult prekoncepciókkal próbáljuk bármelyik oldalt megközelíteni, csak hamis eredményre juthatunk.
– Annak idején az Angol Dialektikai Társaság is felkért igen neves tudósokat a médiumi jelenségek elfogulatlan vizsgálatára, az esetleges csalások leleplezésére, aztán a kísérletsor ugyancsak meglepő fordulatot hozott. Az egyik nagy tudós, Sir William Crookes kémikus és fizikus, a tallium felfedezője, akit megbízói az okkultizmus elleni adu ásznak szántak, elképesztő pálfordulással lepte meg a tudósok társadalmát...
– Maga is spiritisztává vagy legalábbis parapszichológussá vált, ennek szolgálatába állította Quaterley Journal of Science című tudományos folyóiratát is, közkinccsé téve új meggyőződését. Szöges ellentétbe került tehát megbízóival, akik elkövették azt az inkorrektséget, hogy egyszerűen megtagadták a vizsgálat eredményeit rögzítő jegyzőkönyv nyilvánosságra hozását. Ugye, milyen ismerős ez napjainkban is? Ugye, mennyire ember az ember minden korban? Ha valami nem olyan eredménnyel zárul, mint amit eleve elképzeltünk, akkor próbáljuk az egész dolgot meg nem történtté tenni, szőnyeg alá seperni. Megint csak ott tartunk, hogy a legnagyobb hibát azzal követjük el, ha sajátmagunkat próbáljuk becsapni. Szeretnék hivatkozni egy nagy emberre. Mert mi, európaiak úgy gondolkodunk, hogy a már bejáratott tekintélyt szerfölött tiszteljük.
– A könyvében is többször hivatkozik nagy emberekre...
– Nagy emberekre rakományszám hivatkozom, de most irónia nélkül teszem, ellentétben más esetekkel. A nagy ember Nobel-díjas. Úgy hívják: Rabindranath Tagore, aki ugye indiai költő volt. A következőt mondja: Még az illúzió is valóság – mint illúzió. Tehát az illúzió tényét nem lehet vitatni. Illúzió pedig van! A mi dolgunk az, többek között persze, hogy a mibenlétét föltárjuk, a hozzá való viszonyunkat fölfedezzük és tisztázzuk. Tegyük fel: vad materialista vagyok, és azt mondom, hogy kőből lettünk, kővé leszünk. Hát akkor hogy történhet meg az, hogy az ásványi anyagból IX. szimfónia születik? Rendben van: az idő függvényében, és idő végtelen mennyiségben áll a világ rendelkezésére. De hogyan van az, hogy az ásványi anyag az évmilliárdok során eszmévé, illúzióvá, művészetté, hitté, szeretetté rendeződik, miközben másfelől tapasztaljuk a törvényszerűséget, hogy az élettelen világban minden a minimum felé tör: bomlik, foszlik, erodál, idővel még az elemi részecske, az atom is feleződik. Hát milyen energia bírja rá a meddő anyagot, hogy megtagadva önnön eredendő természetét odáig fajuljon, hogy szavakba öntse az energia-megmaradás elvét?! Azt mondják a vulgárevolucionisták, hogy akik kételkednek az ő elméletük igazságában, azok megfeledkeznek egy alapvető igazságról, hogy tudniillik az evolúciónak végtelen sok idő áll rendelkezésére, és végtelen sok idő alatt minden megtörténhet. A logika csak ott sántít, hogy a véletlen szeszélyének nincs szüksége végtelen időre. A véletlen szeszélyének a végtelen idő csak ártalmára lehet, mert teret ad a törvényszerűségnek. Végtelen időre a törvényszerűségnek van szüksége, hogy hatása vég nélkül érvényesülhessen. A törvényszerűséget, a törvényt pedig energia működteti. Ha nem törvényszerű az evolúció, ha csupán a véletlen az elindítója és a működtetője, az egyben azt is jelenti, hogy a véletlen szeszélye bármelyik pillanatban meg is szüntetheti, a teljes élettel egyetemben. Elvileg persze ez is lehetséges, hiszen jelenlegi tudásunk szerint cáfolhatatlan bizonyítékunk nincsen, se pro, se kontra. A tételes tudás hiányát hitünkkel kell áthidalnunk. A nagy kérdés: morálisan melyik út vállalható? Arra a hitre építsük-e erkölcsi világunkat, hogy minden, ami van, esetleges és ezért végső soron hiábavaló, vagy arra, hogy bár a végső tudás nincs a birtokunkban, de megelőlegezzük, hogy létezik az a törvény, léteznek azok az energiák, amelyek a világ perspektíváját garantálják. A nem-tudás vállalása alapvető morális kérdés. Vagy hívő emberek vagyunk, vagy monomániásan kajtatunk a konkrétumok után, s ha már a misztikus lényeget föl nem foghatjuk, megpróbálunk legalább nevet adni a dolgoknak, hogy a tényszerűség illúziójával elcsitítsuk mentális bizonytalanságunkat.
Tagore azt is mondja: rémülettel tölti el a gondolat, hogy az ő keleti, ősi kultúrájukra, az ő belső világukra az európai civilizáció ráteszi a kezét, és mert európai, amit már megmarkolt, minden áron egy rácsrendszerben akarja elhelyezni, egy periódusos rendszerben, vagy ha úgy tetszik, egy fiókrendszerben, és a fiókokra címkéket ragaszt, mert nekünk mindennek nevet kell adnunk, mi nem tudjuk elviselni azt a tudatállapotot, hogy valaminek képtelenek vagyunk nevet adni. A névadással le is tudtuk a gondot, nem zavar, hogy fogalmunk sincsen a lényegről, mi már elégedettek vagyunk, megnyugodtunk, mehetünk meccset nézni, de nevet, azt adni kell. Tagore ennek a képtelenségnek a veszélyére hívja fel a figyelmünket, hozzátéve, hogy ők a maguk részéről nem hajlandók ehhez asszisztálni. Azt mondom: igazuk van.
– Eszembe jutott egy példája, amelyet ugyan nem arra hoz fel, amiért én most megemlítem. Camille Flammarion, a francia csillagász írja le Az ismeretlen és a lelki problémák című könyvében, hogy amikor Du Moncel természettudós bemutatta Edison híres találmányát, a fonográfot a Francia Tudományos Akadémia egyik ülésén, egy aggastyán akadémikus torkon ragadta Edison képviselőjét azzal a kitöréssel, hogy őt nem fogja egy nyomorult hasbeszélő rászedni: az képtelenség, hogy „valami hitvány érc helyettesíthetné az emberi hangképzés nemes készülékét.” Ha akarom, ez mindkét oldalról példa lehet. Ön leír egy sor jelenséget, amelyeknek a megfejtését nem tudjuk. Állíthatjuk, hogy merő szemfényvesztés, de nincsenek csalhatatlan érveink. Feltehetjük, hogy talán hisztéria szüleménye, de ezzel sem jutunk előbbre. Mondhatjuk, hogy a puszta feltűnési viszketegség a motorja, amivel azonban nem magyaráztunk meg semmit. De lehet, hogy a tudomány fejlődésének egy pontján majd rámutatunk a dolgokra, és azt mondjuk, hogy ez és ez és ez, és mindent szépen néven nevezünk, és meglehet, hogy semmi túlvilági nem lesz az egészben.
– Én abban bízom, hogy a tudomány és sok minden más segítségével eljutunk egy olyan világba, amelyben nyugodtan adhatunk a dolgoknak nevet, ha éppen úgy helyes. De bízvást elengedjük a fogalmi gondolkodás kapaszkodóját, ha az egyszer már korláttá vált, és adott esetben azt mondjuk, hogy ennek a dolognak ugyan nem tudok nevet adni, de nem is kell, mert a dolognak a természete olyan, hogy ha nevet adtam neki, akkor azzal a lényegét változtattam meg. Székely Jánosnak van egy csodálatos drámája, a Kaligula helytartója. Arról szól a történet, hogy a helytartó rá akarja venni a zsidó főpapot, hogy vigye be, állítsa fel a császár szobrát a templomban, ezzel is illusztrálva hatalmának elfogadását. És a főpap ellenáll, azt mondja, ő ezt nem teheti, a dolog nem rajta múlik. És nem érti a helytartó, hogy miért nem, hiszen a főpapnak van annyi hatalma az övéi között, hogy megtehesse. De a főpap egyre csak hajtogatja: nem rajtam múlik. Aztán sokadik unszolásra végül kimondja: Nem rajtam múlik, mert abban a pillanatban, amikor beviszem a szobrot, a templom többé már nem templom. Tudjuk, hogy a zsidó vallás tiltja mindenféle kép vagy szobor felállítását a templomokban. Abban a pillanatban, mikor egy viccet megmagyarázok, már nem vicc. Abban a pillanatban, amikor egy szerelmi vallomást értelmezek, már nem szerelmi vallomás. Abban a pillanatban amikor valamit, ami természeténél fogva misztikus, átrángatok a fogalmi tudat territóriumára, elvesztette természetes valóját, már nem az, ami. Az élet nemcsak racionális, hanem szakrális és misztikus is. Persze kell törekednem arra, hogy ami megfogható, azt megtaláljam és meg is fogjam. De kell, hogy legyen annyi erkölcsi bátorságom, hogy azt mondjam: itt a ráció határa, eddig és ne tovább. És nem szabad, hogy önértékelési problémáim legyenek, amiért nem tudom markolni azt, ami markolhatatlan. Az angoloknak van egy csodálatos közmondásuk. Azt tartják: A vaj a kenyéren étel, a kabáton piszok.
– Egyébként a könyve hoz arra is példát, hogy ami valamikor titokzatos, megfoghatatlan vagy éppen megtagadott volt, az ma bizonyított és elfogadott tény. Ilyen a telepátia. Vagy akár a hipnózist is említhetném, hisz az is sokáig puszta cirkuszi mutatványnak számított, nem pedig komoly megalapozott tudománynak. De, mint írja, ezeknél sem tudjuk, hogy mi az ok, hogyan működik. Lehet-e ez a tény igazolása az Ön által nyomozott jelenségeknek, mondván hogy akkor ezek is létezhetnek, csak szintén nem tudjuk, miként működnek?
– A hipnózis az európai kultúrába bekerülve lett cirkuszi attrakció, a maga helyén, a keleti kultúrában egyáltalán nem szórakoztatóipari célokat teljesített. Viszont kitűnő példa arra, hogy ha egy természeti jelenség megtévesztő mását a szórakoztatóipar a maga manipulatív eszközeivel képes produkálni, az még nem jelenti azt, hogy amit az imitátor imitál, az a maga eredeti és természetes valójában nem létezik. Az illuzionista cirkuszi mutatvány nem a hipnózis cáfolata. Az ugyanakkor kétségtelen tény, hogy amint egyre jobban megismerjük a világot, vagy ha úgy tetszik, egyre több dolgot tudunk megcímkézni, egyre inkább rájövünk, mennyi a megcímkézetlen és megcímkézhetetlen dolog, és egyáltalán nem kell, hogy ez gyanús vagy rémisztő legyen a számunkra. Attól a görcstől kell megszabadulni, hogy csakis az az enyém, amit markolok, amit birtokolok. De hát gondoljon bele, ezek nem olyan nagy bölcsességek. Vörösmarty mit mond? „Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, megférhetetlen oly kicsiny tanyán”. Annyi minden megférhetetlen ezen a mi kicsiny tanyánkon, nem kell, hogy emiatt önértékelési zavaraink legyenek. És Madách hová jut Az ember tragédiája végén? Azt mondja: „...Ne kérdd / Tovább a titkot, mit jótékonyan / Takart el istenkéz vágyódó szemedtől...” Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy vannak bizony égen és földön dolgok, amelyek a mi hatáskörünkön kívül esnek, de attól mi még emberek vagyunk, attól mi még méltósággal viselhetjük a magunk és egymás sorsát, az életünket. A mi emberi minőségünk nem azon múlik, hogy fölcímkézzük-e a világot vagy sem.
– A könyv végén fölvázol egy terjedelmes gondolatmenetet arról, hogy a Földön létező egykori ősmasszából miként keletkezhetett az élet, ennek különböző variációi és maga az ember. Roppant érdekes ebben, hogy ez a hipotézis egyszerre felel meg a teremtéselméleteknek és egy abszolúte materialista felfogásnak is.
– Mert mélységesen hiszem, hogy így is van. Mélységes mély meggyőződésem, hogy a materialista felfogás is valamiféle igazságból, valamiféle tapasztalatból táplálkozik – hozzáteszem: valamiféle részigazságból. Meggyőződésem, hogy a spirituális világszemlélet is valamiféle tapasztalatból, valamiféle igazságból táplálkozik – hozzáteszem, hogy szerintem részigazságból. Hát akkor most nézzük meg: összeilleszthető-e a kettő, és létre tud-e jönni egy új minőség, vagy pedig tűz és víz, és soha nem jutunk tovább, mert mindig csak egymásra acsarkodik a két fél. Énnekem az a meggyőződésem, sőt több: hittel vallom, hogy a kettő összeegyeztethető, csak megfelelő talppontot, kellően magas kilátót kell találnunk hozzá.
Ha égi bázisról nézzük a földrészeket, látjuk, hogy a kontúrok kísértetiesen mintázzák egymást. Nem is tudunk másra gondolni, mint hogy a kontinensek valamikor összefüggő egységet alkottak. El kell tudnunk emelkedni a talajtól, ha úgy tetszik, a realitás talajától is, és akkor többet látunk. Mire utal a cím: „A szellem kalandjai”? Hogy igen, ez már kaland. A bátrak játéka. Mindig az a történelmi tankönyvekből vett idézet motoszkált az agyamban, hogy „…rozoga bárkáikon kimerészkedtek a nyílt tengerre.” Az első görög hajósok. Én is azt mondom, hogy rozoga bárkáinkon próbáljunk meg kimerészkedni a nyílt tengerre – nem kell félni, visszatalálunk. Ez csak kaland. Ez csak játék. De legalább meg kell próbálni. Szerintem a kontúrok összeillenek, és akkor közelítünk az igazsághoz, ha megpróbálunk világképet alkotni a világról, s nem pedig kontinensképekben gondolkodunk.
– Jól érzem én, hogy az emberré válás folyamata úgy csatolható vissza az előző részekhez, hogy a roppant sérülékennyé vált lénynek, aki ember lett, az alkalmazkodás során egyre többet kellett tanulnia, ennek következtében pedig egyre kevesebb emléket őrizhetett meg a múltjából? ...
– ...és az ész egyre jobban átvette a hatalmat. A tendenciát most úgy látom, hogy a neocortex, tehát az agyunknak az a része, ahol a fogalmi gondolkodásunk végbemegy, túlságosan agresszívan kezdi gyakorolni a hatalmát. Ha a könyvben van valamiféle felhang, amiből arra lehet következtetni, hogy na, ez a fickó minden látszat ellenére eléggé gyanakodva nézi a tudomány működését, az erre vezethető vissza, holott alig van valami, amit többre becsülök, mint az emberi tudást és a tiszta gondolatot. Tehát megint csak azt mondom, hogy a vaj a kenyéren étel, a kabáton piszok. Ha fordítva lenne a helyzet, tehát ha mondjuk a tizenhatodik században írtam volna ezt a könyvet, ami persze képtelenség, akkor nyilvánvaló, hogy a fogalmi tudásért pereltem volna, mert akkor arra lett volna súlyos okom.
– Most viszont a szenzitivitásért, az eredendő érzékenységért perel, az ész hatalmával szemben...
– Az arányosságért, a teljességért a féloldalassággal, a kizárólagossággal szemben. Minden beszűkítés, minden elfojtás csak kárt okozhat. Ne hagyjuk! Ne hagyjuk elveszni az érzékenységünket! Forduljunk a vallásokhoz, forduljunk a művészetekhez, forduljunk érzelmi kapcsolataink szenvedélyéhez, mindenhez, ami érzékenységünket ébren tartja, életben tartja, mert nagyon nagy árat fizetünk, ha ezt a képességünket elveszítjük, elnyomjuk, kipusztítjuk, megtagadjuk.
Nagy Izabella