Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Toktitok

Nézd a bőröm:
mi van e tokban.
hogyan bújt bele
ember? Titokban.

 

iperné, a médium, a spiritizmus történetének legnagyobb hírű személyisége polgári környezetben élt bostoni otthonában, egy helybeli nagykereskedő cég alkalmazottjának feleségeként. Egyszer azonban, valami szánkóbaleset következtében ütés érte, daganat keletkezett a testében, elrákosodástól lehetett tartani. Piperné a késtől való érthető félelmében halogatta a műtétet, férjének szülei azonban unszolták, keressen fel egy egészségi ügyekben járatos médiumot.

Évekbe került, míg aztán 1884-ben Mrs. Piper rászánta magát, hogy ellátogasson egy J. R. Cocke nevű vak médiumhoz, akinek kontrollszelleme, egy bizonyos Albert G. Finnet nevű francia orvos ugyan semmi olyat nem tudott mondani, ami az asszony egészségi állapotán javított volna, élete azonban ezen a napon merőben új fordulatot vett. (Spiritiszta szóhasználat szerint a kontrollszellem az a másvilági személyiség, aki állandóan jelen van a médium és más szellemek találkozásainál, mintegy kontrollálva a kapcsolatot..

Az történt ugyanis, hogy a szeánsz alatt, noha eddig semmi ilyen hajlandóságot nem mutatott, maga Piperné is transzba esett. Pontosabban az első ülésen még csak valami különös, szúró érzést tapasztalt, mintha betegsége még csak fokozódnék. A legközelebbi alkalommal azonban Cocke rátette a kezét Piperné fejére, akit ettől az eszméletvesztés környékezett. Fényáradat villant fel előtte, ismeretlen arcokat látott, s egy kezet, mely a szeme előtt suhant el. Egyébre nem emlékezett. Magához térése után tudta meg, hogy egy Chlorine nevű fiatal indián nő szelleme jelentkezett általa, figyelemre méltó adalékokat szolgáltatva a halál utáni élet bizonyítására. A későbbiekben aztán sorra jöttek odaátról: Mrs. Sidons, a színésznő részleteket adott elő a Macbethből, Longfellow, a költő verseket mondott, Vanderbilt, a milliárdos pénzügyi értekezéseket tartott, egy Lorette Ponchini nevű fiatal olasz nő pedig rajzkészségét fitogtatta Piperné keze által. Természetesen nem maradt el Johann Sebastian Bach jelentkezése sem, és jött még egy dr. Phinuit nevű férfi is, aki szakmájának megfelelően betegségeket kórismézett és terápiát javasolt rájuk. Nem Piperné betegségére, az ugyanis – újonnan megnyilvánult képességének fényében – elkerült az érdeklődés homlokteréből.

Úgy látszik azonban, hogy a homloktérben mégiscsak ennek az orvosnak sikerült megszereznie az uralkodó helyet. Egy szép este Johann Sebastian Bach ünnepélyesen kijelentette: a jövőben nem zavarják dr. Phinuit köreit. Ezt az ígéretüket olyannyira betartották, hogy innen kezdve hosszú éveken át, ha rajta kívül mégis szólni kívánt valaki odaátról, azt csak Phinuit szinkrontolmácsi közreműködésével tehette. És Piperné, a biológiai eszközeit öntudatlan állapotban rendelkezésre bocsátó médium mindig mély zengésű férfihangon szólalt meg, mindig ugyanazzal a színezettel, hanglejtéssel, stíluskészlettel, sőt észjárással és magatartásformákkal; a médium belső tudatában összeálltak és rögzítődtek egy fiktív figura személyiségjegyei, szinte önálló és öntörvényű, csak önmagával azonosítható intellektuális lényt teremtve, amely valóságos emberi lényekhez megtévesztésig hasonló módon reagál minden hozzá eljutó ingerre. A belső tudat tartományaiban született Phinuitnak önálló jelleme támadt Piperné karakterjegy-készletéből, hogy egyénisége és személyisége a legképtelenebb feladat elé állítsa a századforduló új utakat kereső, s még minden újra nyitott pszichikai kutatóit.

Közülük elsőként William Jamesnek, a Harward Egyetem tanárának volt alkalma megismerkedni Piperné médiumi adottságaival és képességeivel. Ő az, akit Király József is említ, mint aki „leírta, hogy Pipernén keresztül is megpróbálkoztak azonossági bizonyítékot szerezni, de sikertelenül”.

Ha már itt tartunk, essünk túl ezen a histórián. Az azonossági kísérletek lényege az, hogy bizonyos személyek haláluk előtt titkos záradékot hagynak hátra, azzal az ígérettel, hogy ha van túlvilág, minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy jelentkezzenek, és odaátról felfedjék az itt hagyott titkot. Ez lesz majd a bizonyság a túlvilág létezéséről, hiszen a titkot csak ő tudja, s ha a médium szájából mégis elhangzik, mégpedig az ő nevében, az csakis úgy lehetséges, hogy ő halála után is létezik, és jelentkezik.

Ilyen kísérletre szánta el magát a két nővér. A különbség csak annyi, hogy Hannah Wild a halála előtt írt levelet nem adta át James tanárnak, hanem fémdobozba zárta, lepecsételte, hogy az idő elérkezte előtt ember hozzá ne érhessen, majd a kazettát e szavakkal nyújtotta át testvérének: „Harangszó hangján fog a doboz megzendülni, ha vissza tudok térni”.

Szó, ami szó: a bádogdoboz nem váltotta be az elhamarkodott ígéretet, és Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét mind a mai napig a templomtornyok harangjai idézik emlékezetünkbe. Az 1886. július 28-án elhunyt Hannah Wild megérkezésének se híre se pora. Lehet, hogy James tanár követte el a hibát azzal, hogy amikor aztán valóban kézhez kapta a lepecsételt levelet, azt minden eshetőségre számítva távol tartotta Pipernétől, őneki mindössze az elhunyt kesztyűjét és kalapja bélésének egy darabkáját juttatta el. Hogy ezt módszertani elégtelenségnek minősítsük-e, bajos volna megmondani. De semmiképp sem vethetjük a kiváló bostoni tanár szemére, aki saját bevallása szerint megelégedett annak megállapításával, hogy érdekes rejtély vetődött fel, ám a kulcs megkeresését másokra bízta, médiumkutatásai itt befejeződtek.

Ideje most már valamit végérvényesen rendbe rakni. Tegyük fel, hogy a médiumitás nem más, mint egyfajta idegbetegségre való hajlam, miként azt a spiritizmus bírálói szeretnék mindenáron beállítani, a transz pedig ebből következően elmekórtani állapot. De akkor ki kell zárnom a másik föltevést, hogy a médiumi teljesítmény valami tudatos és szándékos szemfényvesztésen alapuló intellektuális bűvészmutatvány. Egy artista teljesítményét mindenfajta betegség csak korlátozhatja. Piperné példája éppen azért felbecsülhetetlen értékű az előítélet-mentes vizsgálat számára, mert csaknem két évtizedes működésével magára nézve egyértelműen kizárta mindkét sanda feltevést. Ilyen hosszú megfigyelés alatt a csalás gyanújának még csak az árnyéka sem vetődött fel vele kapcsolatban, ugyanakkor biztonságosan lehetett követni, hogy egészségének javulásával médiumi képességei is ugrásszerűen növekedtek. Marad tehát, mint legvalószínűbb, csaknem bizonyítottnak elfogadható feltételezés, hogy a tiszta médiumitás olyan végletesen felfokozott, a megszokottól eltérő, de nem kórosan elváltozott teljesítőképesség, amelynek működése a fogalmi tudat háttérbe szorulásával válik lehetővé, a médium testi-lelki kondíciójával egyenes arányban.

Tudnunk kell tehát, hogy Pipernét nem tudata birtokában, rántáskeverés vagy gyöngyfűzés közben kérték fel azonosítási próbára, hanem transzállapotban. Megnyilatkozásai sem a tudatánál levő, tehát önmagáért felelős Pipernéé, hanem az ő személyiségjegyeinek egy részéből összeállt fantomlényé, a jó szándékú, de meglehetősen hebehurgya, könnyen vállalkozásba bocsátkozó, így önmagát könnyen kompromittáló, ám mindezen mit sem aggodalmaskodó Phinuité!

Az ősi, öröklött, készségekben, képekben és képzetekben megnyilvánuló személyiségjegyek, az archetípusok létezésének felfedezője, Carl Gustav Jung nagy valószínűséggel az örök léha tréfamester, a „trickster” archetípusának kifejeződését látná Piperné Phinuitjában. Ilyen meggondolások alapján úgy vélem, a körülményesség elkerülése érdekében nyugodtan kezelhetjük Phinuitot valóságos személyiségként, anélkül, hogy bármit vagy bárkit odavetnénk ezzel a babonaság barbár isteneinek.

Egyébként furcsa egy figura ez a Phinuit. Mindenáron meg akarja őrizni a jólértesültség látszatát, vagy talán csak a jó szándék hajtja, de lényeg az, hogy képtelen megtagadni akár csak egyetlen választ is. (Bizonyára sokan találkoztak már azzal a gyakran fellelhető típussal, aki, ha megkérdezik tőle, hol van a Rózenfranc utca, nyomban rávágja, hogy erre meg erre meg erre kell lennie, miközben fogalma sincs róla, mi pedig tudjuk, hogy ilyen utca egyáltalán nem is létezik.) Ugyanakkor néha hihetetlen tájékozottságot bizonyít.

A számos próbálkozások egyikén maga az elhunyt nővére, Mrs. Blodgett ülésezett Pipernével. Mondani sem kell, hogy a személyazonosításra nézve teljesen sikertelenül, s a bádogdoboz is teljesen néma maradt. „Minden olyan részletét ennek az ügynek, amelyre akkor vagy előtte gondoltam, Phinuit egészen pontosan meg tudta mondani nekem. Minden olyan momentum felől, amelyet még nem ismertem, téves választ kaptam” – összegezte a benyomásait Blodgettné.

Milyen részletekre gondolt? Nézzünk néhányat, előre bocsátva azt az egészen sajátos körülményt, hogy valóságosan Piperné beszél egy általa képződött személy, Phinuit nevében és hangján, amely személy a szinkrontolmács szerepét tölti be egy újabb fantomszemély, Hannah Wild szolgálatában. Van tehát egy elsődleges személyiség, háttérbe szorultan, akit Pipernének nevezünk, van egy másodlagos, előtérbe lépve, a jó öreg Phinuit, és egy harmadlagos, a hol valamivel előbb, hol valamivel hátrább helyezkedő Hannah Wild. Az egyszerűség kedvéért azonban vegyük úgy, hogy a párbeszéd a két nővér között folyik.

Hannah: Hogy van társaságunk? Hogy van Lucy Stone, hogy vannak a többiek? (Lucy Stone egy ottani nőlap szerkesztője volt, aki megemlékezést írt Hannah-ról.) Van itt egy arcképem. (Piperné-Phinuit-Hannah ki akarta nyitni azt a táskát, amelyet Blodgettné hozott az ülésre Hannah apró holmiival, de nem boldogult vele. Azt viszont Bessie nem tudta, hogy az emléktárgyak között csakugyan ott van az említett fénykép is, amely pedig valóban előkerült.)

Bessie: Mondd meg, Hannah, mi ez és kié volt? (Hannah-Piperné megérinti az eléje tett lánc végén a bojtot.)

Hannah: Ez édesanyánk lánca volt. (Valóban az ő lánca volt, melyet édesanyjuk halála után kettéosztottak, egymás közt.) … Hol van az én nagykendőm, az a selyem?

Bessie: Clarának ajándékoztam, akaratod szerint.

Hannah: Hol a gyűszűm?

Bessie: Nem tudom.

Hannah: Pedig láttam, amint beletetted ebbe a táskába. (Valójában nem beletette, hanem indulása előtt kitette a táskából a gyűszűt, s hazaérve meg is találta az ágyon a többi ilyen sorsra jutott holmival együtt. A szeánszon megfeledkezett erről a mozzanatról.)

Bessie: Meg tudnád-e mondani, nővérem, hány testvérünk van a másvilágon?

Hannah: Egy … kettő … három. (Legfiatalabb öccsük ennek az ülésnek az évében, 1888. március 27-én halt meg, csaknem két évvel Hannah elhunyta után. A halott testvérek száma helytálló.)

Nem érdemes a végletekig sorolni a példákat, teljesen világos, milyen tudattartalmak jutottak el a transzban levő Piperné belső tudatába. Hogy hogyan, arra nézve ez a néhány részlet, de azt hiszem, bármennyi is, még nem ad magyarázatot. Mindenesetre érdemes megemlíteni, hogy Blodgettné az ülést azzal a meggyőződéssel hagyta el, hogy nem nővérének szellemével, hanem saját tudatával beszélgetett.

Ez a meggyőződés egy felvilágosult világképbe mindenesetre könnyebben beilleszthető, mint ha valóban szellemnyilatkozatra kellene gyanakodnunk. A miként kérdése azonban ettől semmivel sem lesz kevésbé rejtelmes és megoldatlan. A metakommunikáció elmélete, amely az öt érzékszerv által felfogható valóság jelzéseinek bizonyos mértékig öntudatlan érzékelésére és feldolgozására épít, most már nem elegendő. De fejeljük meg a történetet azzal a ténnyel, hogy évekkel később, 1891 június 3-án Blodgettné Phinuitnak levelet írt, amelyet dr. Hodgson a július 15-én tartott ülésen olvasott fel. Phinuit a levél tartalmára nézve semmi érdemlegeset nem tudott mondani, viszont megjegyezte a következőket.

– Blotgettné nagyon különös könyvet olvasott. Ez a könyv valakinek az életéről szól. Kérésemre Hannah meglátogatta egyik régi barátját. Blodgetnénak egy Servance nevű régi barátja van.

Miután ezt a választ tudatták az asszonnyal, a következőket írta: „Phinuit kitűnő gondolatolvasó. Folyó hó 13-án Helen Gardner utolsó könyvéről írtam ismertetést. 14-én gondoltam arra a bizonyos jóbarátra, de nem látogattam meg, csak írtam neki. Van egy Servance nevű barátom, de Hannah erről sohasem tudott.”

Megint csak ott tartunk, hogy vagy valami eszméletlenül agyafúrt szemfényvesztésre gyanakszunk, ami Piperné esetében már színtiszta monománia volna a részünkről, vagy megpróbáljuk ésszerűen tágítani a feltételezések körét. Föl kell tételeznünk, hogy közöttünk és élő vagy élettelen környezetünk között létezik olyan információcsere, a jelzéseknek olyan adás-vételi rendszere, amely (részint) az eddig ismert érzékszerveink megkerülésével és ugyanakkor (részint) a tudatos gondolati tevékenység mellőzésével működik. Egyszersmind föl kell tételeznünk, hogy ennek az adás-vételi rendszernek a működtetésében olyan energiaforma vesz részt, amelynek létezéséről csak közvetett jelzéseink vannak, megnyilvánulásai által, de létezésüket ténylegesen és tételesen nem sikerült ezidáig bizonyítani.

Magáról a jelenségről van fogalma a lélektannak, s ez a fogalom gyönyörűen átment a köztudatba is, ebben a formában: telepátia. Azonban itt is csak annyi történt, hogy nevet kapott a talált gyerek, de szülei változatlanul ismeretlenek. Vannak, akik megelégszenek ennyi magyarázattal: „A telepátia altudatról altudatra megy át”. (Dr. Richard Baerwald: Okkultizmus és spiritizmus  a természettudomány megvilágításában, 1926.) A modern pszichológia őszinteségben messze túlment ezen az egyszerűsítő megfogalmazáson. Számot vet azzal, hogy a dolog sokkal-sokkal bonyolultabb, és hogy egyetlen tudományos probléma sem vált még megoldottá attól, hogy megoldottnak nyilvánították, viszont hamis deklaráció hamis tudatot kelt és valódi tudatzavart okoz.

„A telepátia szó távolbaérzést jelent (görög eredetű: tele – távol, pathosz – lelkesültség érzelem). Az egyik ember felfogja a másik lelki élményeit – esetleg nagy távolságból, anélkül, hogy az szólna hozzá, vagy bármi más külső érzékszervekkel felfogható jelt adna lelkiállapotáról. Ezekről a jelenségekről az emberiség emberemlékezet óta tud; a múlt század – kivéve a népet és a művészeket – úgy tartotta, hogy nincsenek. Létüket – mint a hipnotikus, szuggesztiós jelenségeket is – részben azok a tudósok bizonyították, akik cáfolni szándékozták; de volt bennük annyi erő, hogy meghajoljanak a tények – habár érthetetlen tények – előtt. … Hogy ez a telepatikus összeköttetés hogyan jön létre, hogy mi hat – hogy mi hordozza az információt – nem tudjuk. Egyelőre nem ismerünk olyan elektromos vagy más természetű hullámokat, amelyek például az egyik agytól, mint valami rádióadóból kiindulva a másik agyat mint rádiókészüléket működésbe hoznák.” (Vekerdy Tamás: A színészi hatás eszközei – Zeami mester művei szerint, 1974. Kiemelés a szerzőtől.)

Kérdés (félénken, feltételesen): Nem kellene-e a modern, előítélet-mentes pszichológiának komolyabban szemügyre vennie Reichenbach od-elméletét? Emlékezzünk: Reichenbach azt tapasztalta, hogy minden fizikai, kémiai és biokémiai folyamat törvényszerűen együtt jár egy olyan energia felszabadulásával is, amely érzékeink számára közvetve válik felfoghatóvá, úgy, hogy belénk hatol, s bennünk hallucinációt, az érzékelés illúziójátkelti. Nincs fény, de van fényérzet, nincs hő, de van hőérzet – stb. És bár nem valódi, külső érzékszervi érzékelésről van szó, az illúzió mégis reális és következésszerű, minthogy a kiváltó ok is valóságos.

Vegyük tekintetbe továbbá azt is, hogy minden életműködésünket a legkülönbözőbb fizikai, kémiai, geofizikai, biokémiai, biofizikai folyamatokat és jelenségek kísérik, s ezeknek bonyolult kölcsönhatása, egymáshoz való viszonya a rejtett információk valóságos tárházát képezhetik, a feltételezett energia jelzései által. Gondoljuk meg azt is, milyen keveset tudunk mind a mai napig az agyidegsejtek működéséről, a bennük lejátszódó folyamatokról. Ha történetesen létezik Reichenbach odja, vagy nevezzük bárminek, az valójában azt is jelentheti, hogy ahány gondolat, annyi jelzéssor egy ismeretlen, áthatoló energia által hordozva. Egészen durva hasonlattal: ha alkalmas megfigyelő a rothadó hal odjelenségéből érzékelni tudja, hogy a sötét kamrában hal rothad, akkor egy-egy gondolatnak, mint dolgozó sejtek bomlástermékének, szintén meglehet a maga odhatása, melyet agyunk képzet gyanánt fogad magába, s a tudatba transzformál.

De hát hangsúlyozom: mindez csupán kérdés, legfeljebb feltételezés. Tényszerűen változatlanul nem tudjuk, hogy mi hat, csak azt, hogy hat. Arra is csupán következtetni tudunk – többek közt éppen Piperné kivételes médiumitása révén –, hogy a kívülről jött jelzések, legyenek bár tudatosak vagy sem, nem esetlegesen kószálnak az ember elméjében, hanem egy eszmei vonzáskörbe kerülve lecsapódnak, ott viszonylagosan állandó formát öltenek, miként a túltelített oldatból egy anyagilag nem létező, mégis valóságosan működő tengely köré felépül a kristályrács. (Vesd össze Carl Gustav Jungnak az archetípusokról megfogalmazott gondolataival.) Ezek a több-kevesebb tartóssággal állandósult tudatkolóniák bizonyos körülmények között valóságos emberi lény illúzióját keltve, megszemélyesítve jutnak kifejezésre: nincs személy, csak személyérzet.

(Jung kollektív tudat elméletéből az következtethető, hogy a több generáción ismétlődő azonos élmények olyan állandósult tudatszerkezetet hoznak létre, hogy az már, mint örökletes tényező, belekerül a genetikai programba. Ezeket az ősi eszmei tényezőket – nevezzük őket Jung nyomán archéknak – valójában olyan vonzásköröknek tekinthetjük, amelyek az agyunkba kívülről jött információkat maguk között elrendezik. Eszerint az archék az ember erkölcsi, tehát társadalmi tudatszerkezetének legfőbb tényezői. Nem mint fogalmak vagy gondolatok működnek, hanem mint készségek és adottságok, amelyek nagy valószínűséggel meghatározzák, hogy valamely benyomás milyen érzetet, képzetet vagy gondolatot támaszt az egyénben. Ez teszi lehetővé, hogy a különböző egyének legváltozatosabb egyedi élményei egy nagy közös rendszerben összegeződjenek.)

Jungot a kötelező tisztelet okán kell zárójelben említeni e helyen, nehogy bárkiben is azt a tévhitet keltsem, hogy a lélektan és elmekórtan iskolateremtő óriása minden további nélkül belekeverhető a miszticizmus ügyes-bajos dolgaiba. Nyíltsága, nyitott igazságkeresése gyakran elvezette az emberi ismeretszerzés senkiföldjének határára, de sem tudós voltát, sem tudós magatartását soha egy pillanatig fel nem adta, annak valódi kötöttségeit munka közben magára nézve mindig kötelezőnek tartotta. Hogy a határsáv legközvetlenebb közelében is micsoda biztonságérzettel mozgott, arra Richard Wilhelm Az arany virág titka című könyvéhez írt utószavában találunk meggyőző példát:

„Nem könnyű feladat nekem Richard Wilhelmről és munkásságáról írni, mivel – lévén, hogy egymástól igen távol indultunk – útjaink üstökösmód keresztezték egymást. Az ő életművének van egy területe, amelyet én nem jártam körül. Sosem találkoztam azzal a Kínával, amely az ő figyelmét előbb felkeltette, majd magához kötötte, ráadásul nem is beszélem úgy a nyelvét, hogy eleven benyomásom lehessen a kínai Keletről. Valóban mint egy idegen kívülálló szemléltem a tudásnak és megismerésnek azt a hatalmas területét, amelyen Wilhelm dolgozott, hivatása magaslatán. Ő, mint Kína-kutató és én, mint orvos, sosem próbáltunk kapcsolatba jönni, mindegyikünk megmaradt a maga szakmájánál. De találkoztunk a humanitásnak egy olyan mezején, amely az akadémia által levert cölöpökön túl kezdődik…”

A parapszichológia, ha igazán tudná a dolgát és ha igazán hagynák dolgozni, éppen azzal tehetné a legnagyobb szolgálatot a „nem para”-tudományoknak, hogy a szabad gondolkodó jogosítványát, mint határátlépőt, felmutatva kedvére barangol a levert cölöpökön túli térségeken. Minthogy egyetlen hatalomnak sincs joga ezeken a tágas mezőkön karámokat felállítani, vagy bármely részét felségterületté nyilvánítani, itt bárki ficánkoltathatja feltevéseit belátása, képessége, képzettsége szerint, megkötöttség nélkül. Persze be kell tartani a játékszabályokat: a cölöpöknél van határőrség, s a kerékvágásba visszatérve úti papírjainkat is szépen fiókba süllyesztjük, személyi igazolványunk lesz ismét érvényes dokumentumunk.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet