Az emberi gondolkodás – és minden ebből eredő, ezzel összefüggő tevékenység – kialakulásának első lépése: én és nem én, szubjektív és objektív különválása a pszichében. Ez az előfeltétele a fogalomalkotásnak, a fogalomalkotás előfeltétele a fogalmi gondolkodásnak, a fogalmi gondolkodás pedig az emberi kultúrának, civilizációnak.

„Sajnos megállapíthatjuk, hogy ahány neurofiziológus, annyi tudatkoncepció létezik, ahány agykutató vagy pszichológus közeledik ehhez a témához, annyi megfogalmazás születik, melyek konkrét tényanyag hiányában mind a spekuláció határát súrolják. Talán az agyvelő működésének egyetlen területén sem szolgáltatott olyan kevés kísérleti adat olyan  sok spekulatív elképzelésre alkalmat, mint éppen a tudat fiziológiai koncepciójával kapcsolatban. … A fiziológusok nem tudnak megegyezni a tudat vagy a tudattalan jelenségeinek definíciójában. … A biológus könnyebben közelíti meg a tudatproblémát az ellenkező oldalról: a tudattalan felől.” (Ádám György: Érzékelés, tudat, emlékezés – 1976.)

Alcím

Érzékszerveink – kiváltképp a szemünk – olyan szerencsétlen és gyámoltalan sejtek által működnek, amelyek minden apró ingertől halálra sértődnek, s pótlásuk is elég lassú, nehézkes. Éppen ezzel a maratoni hírhozó önfeláldozásukkal teszik a legnagyobb szolgálatot. Így adnak lehetőséget és időt az általuk továbbított hír: az inger, az információ felfogására, elraktározására és feldolgozására. Ezzel teszik lehetővé a külső hatásokra való átalakulást és emlékezést. A nem genetikai, nem öröklött programokban kapott emlékezést. De mert agyunk a genetikai program és a kívülről szerzett tudás tárolását egyaránt – noha nem egy helyen – elvégzi, így lehetővé válik, hogy tanult tudásunk nyomot hagyjon nemzedéki tudásunkon, a fajunkat jellemző genetikai programon is. Az agy különböző területeinek kölcsönös együttműködése folytán.

 

Ám az emlékezés képességét a sérülékenység adja. Az emlék azt jelenti, hogy valami valamin nyomot hagyott. Azzal idézett elő változást rajta, hogy megsértette. A fa kérgébe bicskával belevésett szív csak azért lehet emlék, mert valami megsérült. Ahhoz, hogy emlékeink legyenek, sérülnünk kell. Mentális emlékképeink is csak azért lehetnek, mert agysejtjeink sérülékenyek. Igaz, az élet rendje, hogy sérüléseinket helyrehozza a szervezetünk, de sohasem nyomtalanul. Ami a világból bármi módon hat ránk, nyomot hagy bennünk. Szerencsére nem hat minden, nem hagy minden nyomot. Azt nem bírnánk ki. Egy olyan gyámoltalan, mert nyughatatlan és kialakulatlan faj szervezeti szilárdsága, mint a mienk önmagában vajmi kevés volna a túléléshez. Nekünk alkalmazkodnunk kell, változni, sérülni, emlékezni.

 

A mi esélyünk a túlélésre: az érzékenységünk, amely által idejében tudomást szerzünk környezetünk állapotáról, s így változásaihoz is idejében tudunk alkalmazkodni.

 

Az élet szerveződésének egy olyan változatában, amelynek túléléséhez elegendő az érzékletek rövidebb és gyengébb minőségű tárolása, ezt a raktározó feladatot csaknem egészében az érzékszervek töltik be. Az ilyen állatnak úgyszólván annyi ideje van a reagálásra, amennyi ideig érzékszerve a jelenséget tapasztalja. Ha ez az idő elég neki, és jó választ tud adni: túléli a kihívást. Ha nem: vagy szilárdsága ellenáll, vagy elpusztul.

 

Bonyolultabb szerveződési fokon az alkalmazkodás is bonyolultabb. Többféle ingerre érzékeny, de – részben éppen ezért – többféle kihívásnak is kell megfelelnie; érzékszerveinek több információt és hosszabb ideig kell elraktározniuk. Következésképp: folyamatosan fejlődnek ezek a szervek, míg egyes részei valóságos kis raktárakká alakulnak át, amelyek az érzékszervekkel szoros összefüggésben ugyan, de mégis önálló szervként végzik immár módosult feldolgozó és tároló feladatukat.

 

Így alakult ki az agy kezdeti képződménye.

 

 

Alcím

Sejtbiológiai ismereteink szerint a központi idegrendszer és a szem valójában egyazon szerv; a szem az egyedi fejlődés során az embrió agykezdeményéből alakul ki, a recehártya nem más, mint az agy kihelyezett része, tehát anatómiailag is igaz, hogy a szem a lélek tükre. Költőien érzékletes ez a kép, történetileg azonban aligha elfogadható. Tény, hogy az egyedi fejlődés őrzi a faj megtett útjának emlékképeit, de azt is tudjuk, hogy az emlékezés tökéletlen. Valójában előbb léteztek szuperfejlett érzékszervű élőlények – lásd a rovarok összetett szeme – és később alakult ki a központi idegrendszer. Éppen a bonyolultabb feldolgozó és raktározó képesség igénye alakította ki.

 

Átkötés az emberi agyra.

 

 

Mi volt a bűneennek a szerencsétlen fajnak, hogy embersorsra ítéltetett? Hogyan keveredhetett olyan tragikus sorshelyzetbe, hogy a Legfőbb Úrként tisztelt legbensőbb hangnak ki kellett mennydörögnie: „Elhagytál engem, Ádám, elhagylak én is tégedet”?

 

Eddig még minden túlélő faj megtagadta egy kicsit az Úr hangját, éppen a túlélésért, mégis kegyelmet nyert egy idő után. Helyreállt a harmónia, rögzítődött a forma, s az isteni legbelső parancs, a mindenek fölött álló egységesség letéteményese visszakapta az ő fényességét az őt megillető helyen. Miért, hogy az egységesség paradicsomi kegyelemállapotából éppen ez a faj űzetett ki, s miért hogy hozzá visszatérni képtelen? Mi lehetett a vétsége, mit áldozott fel a túlélés oltárán, hogy a megtartás törvénye számkivetette, s hogy sorsa most már végképp nem más, mint örökös őrült és reménytelen versenyfutás önnön örökös, őrült és reménytelen változásaival, melyet zsongító önámítással legszívesebben fejlődésnek szeretne tudni?

 

Mi váltotta ki az ítéletet? Mi juttatta az embert emberi sorsra? A munka? De hiszen tudjuk: az már maga az ítélet végrehajtása. „Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről azt parancsoltam, arról ne egyél, átkozott legyen a föld miattad. Gyötrelmes fáradozással fogod enni termését életed minden napján. … Arcod verítékével eszed a kenyered, míg vissza nem térsz a földbe, mert abból vétettél.” Ennek a bibliai metaforának a profán igazát aligha vonhatjuk kétségbe.

 

 A beszéd? Beszélni nehéz. Közléskényszer nélkül, emberi mondanivaló nélkül a beszéd csak csivitelés. Bármelyik madár képes rá. Hogyan tanult volna meg egy faj bonyolult, egyezményes jelrendszert kialakítani, ha nem kellett volna megtanulnia? Valamilyen módon, valamilyen szinten kommunikálni az artikulált beszéd kialakulása előtt is tudott. Miért gyűrte volna le az irdatlan nehézségeket a beszéd kialakításához, elsajátításához? Miért adta volna fel a korábban bevált ősit az örökösen változó, örökösen félreérthető, örökösen elégtelen, örökösen fejlődni kényszerülő újért? A beszéd is csak következmény. Egy kényszerítő körülmény következménye. Csak mint ilyen vált egyben lehetőséggé is. De mi volt a kiváltó ok?

 

A gondolkodás? De hisz emberi módra gondolkodni is nehéz. Az aztán a legnehezebb! Kényszer nélkül gondolkozni sem tanult volna meg fajunk. Azt a legkevésbé! Hogyan került, hogyan hozhatta magát olyan helyzetbe, hogy gondolkodnia, beszélnie, dolgoznia, társadalmiasulnia, feladatmegosztania kelljen! Hogy kívülről szerzett tapasztalatait, a faj fennmaradásához szükséges tudását – emlékeit – külső úton, jellel, beszéddel, írással kelljen hagyományoznia generációról generációra! Hogy kultúrát, civilizációt kelljen létrehoznia!

           

Alcím

Tapogatózzunk a múltban! Próbáljuk meg felidézni az utolsó harmonikus képeket az ember ember előtti világából!

           

Állunk a földön. Két lábbal a talajon. Fölöttünk kívánatos érett gyümölcs csüng, elérhetetlen távolságban. Kapkodunk, kapálódzunk érte, de nem adja magát. Ez így nem megy. Egy villanás az agyban: felkapunk egy száraz gallyat, azzal lecsapjuk az incselkedő csemegét. Mohón majszolni kezdjük, már csak a megszerzett táplálék érdekel bennünket. A bot? Hol van az már! Az imént még oly hasznosnak bizonyult kelléket abban a pillanatban elhajítottuk, mint jelentőségét vesztett semmiséget, mihelyt célunkat elértük vele. Momentán nincs szükségünk rá. Az, hogy holnap, holnapután, egy hét múlva, egy hónap múlva újra hasznunkra lehet az a bot, föl sem ötlik bennünk. Akkor és ott a gyümölcs ingere és a bot látványa együttesen kiváltotta belőlünk az eszközhasználat igényét, de az aktuális inger megszűntével a bot is megszűnt eszköz lenni a szemünkben, hiszen még nincs meg az a képességünk, hogy az objektív használati értéket a szubjektív szükség pillanatain túl is átérezzük. Eddig még semmi nem kényszerített rá, hogy aktivizáljuk ezt a latens képességünket, így aztán nem is fejlődhetett ki. Ilyen értelemben tehát nem készítünk és nem használunk eszközt, nincs eszközfogalmunk, egyáltalán, semmire és semmiről sincs fogalmunk:a fogalomalkotás képessége, csakúgy, mint a fogalmak közvetítésére alkalmas jelzőrendszer, a beszéd készsége még nem alakult kibennünk.

 

Az ember előzménye étkezik.

 

Kölykeivel.

 

A kisebbik kölyök akkora, hogy épp most hagyta el a csecsszopást, a másik idősebb egy évvel.

 

Hozta a hím a zsákmányt, ledobta, a kölykök nekiesnek. Hanem a nagyobbik kölyök úgy oldalba taszítja öccsét, hogy az hetet hengeredik. Egy év ebben a korban hatalmas különbség. A kicsinek esélye sincs a bátyja ellen. Szó sincs itt semmiféle természetes kiválasztásról: lehet a kisebb akár tizszerte életrevalóbb, mint a másik, a korkülönbség miatt automatikusan és törvényszerűen alul kell maradnia a létért való küzdelemben, ám nem a természet hagyományos törvénye szerint. Itt már valami a feje tetejére állt.

 

A természet hagyományos törvénye szerint az anyának kellene rendet teremtenie az ivadékok érdekvitáiban, mégpedig az ősi séma szerint: gondoskodom a kicsinyemről, amíg maga nem képes gondoskodni a megélhetéséről, aztán jöhet az újabb generáció, amíg csak biológiailag alkalmas vagyok a fogantatásra és a kihordásra. Az előzőt már régen elzavartam magam mellől, mire az újabb megérkezett. Most meg itt van mind a kettő. Hogy tegyek különbséget közöttük? Mindkettő egy velem. Mindkettő az enyém. Mindkettő gyámoltalan, a segítségemre szorul, nélkülem mindkettő halál fia. Mindent kész vagyok megtenni mindkettőért, mint bármely ősöm évmilliók óta a kölykeiért, mégis érzem, hogy nem jól mennek a dolgok. Eddig minden olyan egyszerű volt, most semmi sem az. Eddig mindig jött a parancs belülről, hogy mit kell tennem, most nem jön. Csak állok tehetetlenül. Az előembernek bele kell ebbe őrülnie. Semmiféle parancs nem él bennem, hogy mit kell tennem, ha egyik kiszolgáltatott ivadékom a másik kiszolgáltatott ivadékom ellen létezik. Azért tudom az életemet adni a kölykömnek, mert egy vagyok vele. Nekem nincs választásom, addig nem választhatom le magamról, amíg magában képtelen boldogulni, mert elpusztul. De ha nem választom le, érzem, hogy baj van. Érzem, hogy akkor ez a másik fog elpusztulni. Akkor hát mégsem vagyok mindkettővel egy? Vagy mégis egy vagyok, de mégsem egyformán vagyok mindkettővel egy? Valami most már dereng. Érzem, ezt a problémát nekem kell megoldanom. Igen, érzem, a megoldás az én fejemben van. Még nem teljesen világos, de azt érzem, hogy nekem kell valamit másként tennem. Valamire képessé kell válnom, amire soha egyetlen ősöm sem volt képes. Az ősi törvény már nem súg belülről. Az ősi törvény számomra már nem érvényes. Egyszer ezért majd nagyon megver az isten engemet.

 

Az igazi baj akkor kezdődött, amikor én és a párom kiűzettünk a paradicsomból, olyan bűnökért, amiket el sem követünk, vagy ha igen, nem tehettünk semmiről. Akkor nekünk még annyi eszünk sem volt, mint most. Akkor mi még teljesen öntudatlan teremtmények voltunk. Öntudat. Én-tudat. Mi az, hogy öntudat? Mi az, hogy én-tudat? Mi az, hogy én? Mi az, hogy te? Mi az, hogy nem-én? Ez az! Különbséget kell tenni! Vagyok én, és van a világ. Én én vagyok, a világ nem én vagyok. Én én vagyok, a kölyköm nem én vagyok. De mégis! A kölyköm én vagyok! Az egyetlen valóság a kölyköm, és a kölyköm én vagyok. Az egyetlen valóság én vagyok. Egyszer majd, amikor már annyira okosak leszünk, hogy embernek nevezzük magunkat, ennek az észjárásnak is nevet adunk, és azt mondjuk rá, hogy szillogizmus. Meg gyártunk mindenféle elméleteket, és feltaláljuk a számítógépet is, de jusson majd akkor eszünkbe, emlékezzünk rá, hogy az első lépés az enyém volt azzal, hogy különbséget tudtam tenni kölyköm és kölyköm között, pedig nincs is különbség közöttük, mert mind a kettő én vagyok. Ha ez a minőségi forradalom nem játszódik le az én agyamban, higgyétek el, sohasem alkottok relativitáselméletet, de még a kereket sem találjátok fel. A beszédről nem is beszélve. Ha az én agyamban nem játszódik le ez az intellektuális forradalom, mire az első értelmes szót kimondhatnánk, már senki sem élne közülünk, mert az Úr, aki akkor minket magunkra hagyott, most is tétlenül trónol, szemlélve Káin és Ábel kétségtelen kimenetelű, egyenlőtlen és természetellenes küzdelmét.

 

Hogyan következhetett be ez a látszólag minden természeti törvénnyel ellenkező állapot?!

 

A külső információkat feldolgozó üzem: a központi idegrendszer raktározó és felhasználó tevékenységének önállósulása a főemlősök néhány fajában túlságosan is jól sikerült. Úgy is mondhatjuk: agyuk aránytalanul előreszaladt a fejlődésben, túl intelligenssé váltak, túl sokat és jól tanultak, túl mohón raktároztak, így az agy régebbi részei nehezen asszimilálták az újabban szerzett tudást. Nem állhatott helyre az információvonzások és -visszajelzések harmóniája. Az utódok egyre jobban rákényszerültek, hogy ebből az új, frissen feldolgozott, az ősiség törvényével alig egyeztetett tudáskészletből éljenek, ami az egyedi tanulás aprólékos, hosszadalmas módszerét követelte meg, az agykéreg bal felének fokozott igénybevételével. A kölykök fejlődése így lelassult, nehezebben váltak önellátókká, hiszen a megélhetéshez egyre többet kellett tudniuk. Testük gyámoltalanabb lett, csak intellektusuk erősödött, de hosszadalmas előképzéssel.

 

Mindez azonban nem hatott fékezőleg nőstényeink biológiai alkotókészségére. Sőt! A lassabban fejlődő utódok a megbolydult természeti rendben kiszolgáltatottabbakká váltak, pusztult a faj, minek ellensúlyozására be kellet indulnia a szuperfogantatás programjának. Ennek viszont az lett a következménye, hogy egymást érték a generációk, mielőtt még az előzők önállóan életképesek, tehát magára hagyhatók lettek volna. Az utódnevelő ösztön az idősebbek iránt is működött az anyában, maga mellett tartotta továbbra is őket, természetes-természetellenes ellenségül a vele szemben védtelen következő utódoknak.

 

 

 

Alcím

Ebben az evolúciós lépték szerint vélhetően gyors lefolyású periódusban, amikor biológiai értelemben kialakult a fajunkra, és csakis a mi fajunkra jellemző családmodell, egymásba érő generációkkal, a beindult szaporodási szuperaktivitás ellenére is rohamosan pusztulnia kellett a fajnak, a beépített önpusztító mechanizmus okán, hiszen valamennyi később érkező utód a maga családján belül óhatatlanul szembetalálkozott legádázabb ellenségével: az elsőszülött testvérrel. Ha ezt a tényt összevetjük az állatvilágban általánosan ismert kölyökhalandósággal, amelyet minden fajban csak a reá jellemző szaporaság képes egyensúlyban tartani, könnyen beláthatjuk, hogy az ember előzményét ez a genetikai programzavar csaknem a faj kiveszésével veszélyeztette.

 

Hiába minden biológiai buzgalom, pusztult a faj! Reménytelen ellensúlyozásként burjánzott a nemzési hajlam, a fajfenntartó ösztön nemi ingerré változott, burjánzott a fogantatási készség, az örömszerzés szolgálatába szegődött, nem szólt semmi törvény ellene, s csak pusztult a faj, és el is pusztult volna teljesen a föld színéről, ha mégis, éppen mert okos volt, nem talált volna önmagában esélyt a túlélésre.

 

Bizony, elpusztul fajunk, ha őseink közül nem akadnak néhány ezren, vagy talán csak néhány százan, vagy még kevesebben, kiknek újemlős agyában a megerősödő intelligencia nem tesz csodát.

 

A csoda: olyan parancs, amely ebben az iszonyú szükségállapotban felér a megváltással, felér az Úr üzenetével, rögzíthető és hagyományozható, a túlélés első kívülről jött parancsa: a tabu. A tilos. A minden esetre érvényes, szülői jelenléttől független szülői tiltás: Ne bántsd a testvért!

 

Alcím

Csakhogy a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű.

 

Az állatvilágban az a rend – néhány rendhagyó faj kivételével – hogy a szülők nem tesznek különbséget gondozásra szoruló utódjaik között. Úgy hozzák világra utódaikat, hogy megmenekülnek ettől a lehetetlen kényszertől. Nem is volnának képesek különbséget tenni, ha kellene sem, mert az ellene mond az utódgondozó ösztönnek. Az egyszerre többet szülő állatok ivadékai közül minden védelem nélkül elpusztul az élhetetlen, nincs sem testvéri sem szülői belátás. Az állatvilágban ennyi káinizmus bőven belefér a természetes kiválasztás törvényébe.

 

Ha viszont úgy alakulnak a körülmények, hogy valamelyik ivadék nem azért pusztítja el a gyámoltalanabbat, mert az kevésbé életképes, hanem csak mert fiatalabb, és így természetszerűleg gyengébb, ez semmiképpen nem hangolódhat össze a természet ősi törvényével. Ilyen helyzetben mégiscsak képesnek kell lennie a szülőnek, hogy különbséget tegyen a gyengébb védelmében. Ilyen képességgel azonban az emberen kívül semmilyen más állat nem rendelkezik. És az embernek is el kellett jutnia valahogyan idáig.

 

Igen, az állati nőstény érzés- és parancsvilágában az ivadéka és ő csaknem azonosak. Igen, ezzel a totális együtt-maradással lesz alkalmas utódgondozó szerepének betöltésére. Az állatban, amely számára semmi sem létezik szubjektumától függetlenül, nincs meg az elvonatkoztatás, az absztrakció képessége, nem tudja és nem is karja kettéválasztani a világot „én”-re és „nem én”-re, szubjektumra és objektumra. Ami a világból érkezik a számára, azt a pillanatnyi inger és a pillanatnyi szükséglet teszi létezővé. A szükséglet érzelmi állapotának elmúltával a külső világ valósága is megszűnik létezni a számára. Ezért hajítja el még a legokosabb majom is a botot vagy a követ használat után, mint aktualitását vesztett, haszontalan semmiséget. A szükség érzelmi állapotának elmúltával elmúlik belőle a kép is, amely sugallhatná, hogy máskor is szüksége lehet még arra a jó kis kődarabra. Eszközhasználatát, minden látszólagos hasonlóság ellenére, ezért nem lehet emberi értelemben eszközhasználatnak nevezni. A legokosabb majom is a pillanatnyi szükség–inger befolyása alatt tartja kapcsolatát a világgal. Nincs benne előrelátás, nincs benne előképekben előre megmutatkozó szükséglet. Csak emlékképei vannak, előképei nincsenek. Legyen bármilyen tanulékony, vésődjenek bármilyen mélyen elméjébe az emlékképei, nincs olyan típusú intelligenciája, amely segítségével ezeket az emlékképeket egy jövőbeli, még nem létező, előre átélt hiány előérzetével tudná felidézni, konkrét, aktuális helyzetétől képtelen elvonatkoztatni, magyarán: képtelen emberi értelemben gondolkodni.

 

Alcím

Az emberi gondolkodás – és minden ebből eredő, ezzel összefüggő tevékenység – kialakulásának első lépése: én és nem én, szubjektív és objektív különválása a pszichében. Ez az előfeltétele a fogalomalkotásnak, a fogalomalkotás előfeltétele a fogalmi gondolkodásnak, a fogalmi gondolkodás pedig a kultúrának, civilizációnak. Nem fogalmi gondolkodás természetesen létezhetett, sőt meggyőződésem: létezett korábban is az archék, az őstudat birodalmában. Hiszen éppen ez lehet az előzmény, amiből a fogalmi tudat képessége kialakulhatott. Hiszen valamiből ki kellett alakulnia. Itt olyan hatalmas energiaátszerveződést igénylő, olyan minőségi ugrásról van szó, amely minden változás két alapvető előfeltétele: a lehetőség és a követelő szükség, a kényszer együttes jelenléte nélkül nem mehetett volna végbe.

 

A lehetőség: hogy a gondolkozásnak valamiféle – bár nem fogalmi – képességével már rendelkeztünk. A szükség: a Káin–Ábel sorsra jutott fajnak meg kellett menekülnie az önpusztítástól. Meg kellett szereznünk a képességet arra, hogy a dolgokat különválasszuk egymástól, és ezt a képességet mindenekelőtt anyáinknak, asszonyainknak, lányainknak, nőstényeinknek kellett elsajátítaniuk.

 

Alcím

Hogy mekkora előember-populáció létezhetett a Földön, amikor az említett biológiai sokkhatás következtében véres kínok között át kellett préselnünk magunkat ezen a sziklarepedésen, hogy ember születhessen belőlünk, nem tudhatjuk. Alapos a gyanúm: nem túl nagy létszámú. Ha helytálló a logikám, ekkor már nagy bajnak kellett lennie, hiszen a biológiai szuperaktivitás, tudniillik hogy a természet hagyományos törvényét megtagadva és kijátszva világra hozzuk a következő generációt, mielőtt még az előző önfenntartó lenne, már válasz volt egy, a fajt veszélyeztető folyamatra. Azt, hogy egy feltehetően nagyon is csekély egyedszámú populációban hány olyan nőstény akadt, akinek adottságai megfelelőek voltak ahhoz, hogy megszülje a gondolkodó embert – megint csak nem tudhatjuk. Egyáltalán nem tartom lehetetlen a mitokondriális Éva hipotézise, amely szerint esetleg mindössze egyetlen ilyen ősanya létezett. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ez a mi fajunk, amely hétmilliárd egyedszámával napjainkra oly mértékben elszaporodott, hogy ezzel immár ismét az önpusztítás tönkjének szélére került, valamikor olyan krízist élt át, hogy megmenekülése néhány, vagy talán egyetlen kiváltságos egyed alkalmasságán múlott.

 

Ahhoz, hogy a nőstény képes legyen különbséget tenni ivadékai között, szüksége volna az önmagától való elvonatkoztatás képességére, a gondolkodás előfeltételére. Egyik ivadékától távolabb kellene kerülnie a másik javára, de úgy, hogy mégse szakítsa el a szülő-ivadék érzelmi kötelékét. Hiszen ha eltaszítja magától, mielőtt önfenntartó lenne, pusztulását okozná. Szülői segédlettel megfordulna a szerep Káin és Ábel között. Mindig az idősebb lenne az áldozat, sorra egymás után, míg végül egy, a legutolsó, a legkésőbb kihordott esetleg megérné a kifejlett kort. Bár öreg szülők csenevész kölykének nem sok esélye volna a túlélésre.

 

Még végiggondolni is szörnyű bonyolult, nemhogy végigcsinálni! Istentelen drámája ez egy istentelen sorsra jutott fajnak, s még jó, ha nem tragédiája.

 

Az idősebb kölyök halálos veszedelem a családban, és mégsem bánhatok vele úgy, mint az ellenségemmel. Néha legszívesebben felfalnám ezt a nagy culát, de fékeznem kell magam, hiszen az is csak a kölyköm még. Iszonyú ellentétes érzések gyötörnek: gyűlölöm is, szeretem is. Mégiscsak belemarok ebbe a kebelbeli ellenségbe. Belemarok, és akkor észhez tér, de nagyon mégsem tudom bántani. Belemarok, hogy észhez térjen, de nekem is észnél kell lennem. A kisebbet védem a nagyobbtól, a nagyobbat védem a magam haragjától. Meg kell szelídülnöm, le kell fojtanom a vad indulatot. De addig marom a kölykömet, amíg szelídebb nem lesz ő is. Meg kell tanulnia. Tabut állítok neki, de ez a tabu érvényes énrám is. Képesnek kell lennem erre a megkettőzöttségre, mert az élet rákényszerít. Képesnek kell lennem a dolgok különválasztására. Ez és az. Én és ő. Tanulom.

 

Én én vagyok. Ő is én vagyok. Ez az ő nem én vagyok. Ő és én mi vagyunk. Ő bánt én. Ő bánt ő. Én bánt ő. Nehéz. nagyon nehéz. Ha ezt képes leszek megtanulni, az eszközhasználat már gyerekjáték. Elpusztulunk, mire megtanulom. Mire megtanultatom.

 

Meg kell tanultatnom az ivadékaimmal az új törvényt. Addig marom, míg meg nem tanul szeretni. Vagy legalábbis elviselni. Tabu. Nem szabad. Család. Önfenntartás együtt. Testvér. Tilos. Testvér tabu. Nem tudja. Az úristenit, hát miért nem tudja! Az úristen néma. A törvény néma. A törvény én vagyok. A kölykök anyja én vagyok.

 

Szerencsétlen, elátkozott, szeretve gyűlölt magzatom, hát mikor érted meg végre, hogy testvért pusztítani tilos?! Én szólok hozzád, az anyád! Én vagyok a te anyaarcú, szeretve tisztelt istened.

 

Alcím

A tabu-probléma régi felfedezése a filozófiának, tekintélyes irodalma van. Úgy látszik azonban, a leghétköznapibb tény, amelyben egymillió éve benne élünk, hogy tudniillik az emberi család minőségileg különbözik minden más családi képlettől, mindezideig elkerülte gondolkodóink figyelmét. Megvan persze ennek is a maga természetes lélektani magyarázata: az emberiség sorskérdéseit szükségesnek érezzük olyan magas fokon boncolgatni, ahonnan már alig látjuk önmagunkat, az élő és szenvedve boldoguló embert. De van egy sokkal földközelibb háttere is a dolognak. Krimiszerzők tudják, hogy buzgó nyomozás közben sokszor éppen azt nem vesszük észre, ami az orrunk előtt van, ami kiveri a szemünket. Így aztán nagyon rafinált bűnöző szereplőiket arra tanítják, hogy nyugodtan hagyják csak a legszembetűnőbb helyen, amit el szeretnének rejteni.

 

Az a puszta tény tehát, hogy az ember állati ősei – felborítva az utódgondozás rendjét –  világra hozták a következő generációt, mielőtt még az előző gondozás nélkül életképes lett volna, a környezethez való alkalmazkodásnak egy merőben új, a túlélés minden korábbi parancsrendszerét minőségileg meghaladó törvényszerkezet kibontakozását tette szükségessé, miközben az állatvilághoz való kötöttségben a régit sem lehetett hatályon kívül helyezni. Máig sem értem, hogyan lehetséges, hogy az én szerencsétlen istenadta fajom eszét nem vesztette ebben az őrülten ellentmondásos helyzetben, amelybe keveredett. Akárhogy volt is, de most lett csak igazán szüksége az eszére. Intelligens volt, az szent, a legintelligensebb valamennyi állat között. Ez volt a szerencséje. E nélkül igen nagy bajba jutott volna. Mert ha egyszer elkezdte az okosodást, többé már nem volt megállás.