Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Amnézia

Hogy megérts, elég, ha érzed:
nem talpnál kezdődsz, s fej a véged,
s nem bőröd határol téged,
sem téged, sem senki mást.

 

ezdjük a memóriajátékot! Játékszabály gyanánt nem is kell mást tisztáznunk, mint egyetlen fogalmat: az emlékezést. Ebben a kalandban az emlékezés olyan élettani folyamatot jelent, amely során az élő szervezetet a benne konzervált nyomok valamiféle változásra kényszerítik. Emlékezés tehát a tudatban lejátszódó folyamat is, amely során felidéződik bennünk, mondjuk, egy gyerekkori csínytevés élménye, vagy a diáknak felelés közben eszébe jut Newton törvénye, de az is, ha a fekete kutya tarkát kölykezik, mert az ősei között fehér is volt. Tehát mi most emlékezésnek tekintjük azt, ha bármilyen formában, bármilyen tekintetben, bármilyen mértékben felidéződik a múltnak bármiféle eleme. Emlékezhet a test, az elme, az egyén, a nép a faj, az egész élő és élettelen világ.

A játék eszköze mindössze egy karika. Egy kör. Ilyen:

Ezt fogjuk majd tágítani, sokasítani, szétszedni, összerakosgatni, variálni. Egy kör: a legismertebb, legkézenfekvőbb és legáltalánosabb szimbólum, melyet az ember ősidők óta használ önmaga és a világ megértésére, megértetésére. Jelképe az életnek, az élő sejtnek ugyanúgy, mint a minden irányban végtelen univerzumnak, a világmindenségnek, a totalitásnak, a civilizációnak, a technikának, ugyancsak gyakran használt jelképe a misztikának és a mágiának és ki tudná felsorolni, hogy még mi mindennek.

Megindul a karika, kezdődik az élet. Bizonyításra nem szoruló tény: élünk, tehát vagyunk. Akadékoskodó szócséplők persze ebbe is  képesek belekötni, nem ide illően hivatkozva a keleti misztikának arra a tételére, mely szerint az élet merő illúzió, káprázat, de őnekik kapásból megválaszolhatunk a keleti misztika egyik nagy tanítójának, a Nobel-díjas költő, Rabindranath Tagorénak a szavaival: Még az illúzió is valóság  -  mint illúzió.

Forog a karikánk (a gömb sík ábrája), sűrűsödik a közepe, mint az anyaföld magja. Így:

    és így    

az anyag kettős minőségének megfelelően.

Mi, gondolkodásra beoltott, felvilágosult európaiak nem hiszünk a csodákban, csak az energia-megmaradás elvében. Ezért aztán arra következtetünk, hogy azokban az ősidőkben, amikor a Földön az élettelen anyagból létrejött az élő, iszonyú, felfoghatatlan energiáknak kellett itt kavarogniuk, ha képesek voltak ezt a minden számítás szerint képtelen változást előidézni. Az emberi intelligencia felfogóképessége odáig terjed, hogy élő csak élőből jöhet létre, miközben felállítja önön csapdáját, mert azt is tudja, hogy élet nem volt mindig szülőbolygónkon. Abból a feltételezésből, hogy az élet valahonnan kívülről jött, nem sokra jutunk, csupán az eredetet még megfoghatatlanabb messzeségbe helyezzük át. Minthogy élet van: okosabb, ha a keletkezés csodájának színterét itt, a mi saját földünkön keressük. Maradjunk a mi életünknél.

Azok a tudósok, akiket ez az őrületbe hajszoló kérdés fogva tart, s különbözőképp keresik a választ, egy ponton már találkoztak. Valamennyien felteszik, hogy a földtörténetnek abban a korában, ahova az élet keletkezését elképzeljük, a Föld felszínét alkotó elemek különleges állapotban voltak, miként maga az anyaföld is más állapotban volt akkor, mint előtte vagy utána. Ebben a sajátos állapotban megvolt a feltétele, hogy bizonyos atomok olyan molekulákká álljanak össze, amelyek egyedi módot találtak a bomlás folyamata ellen: lemásolták önmagukat. Kiváltak abból a masszából, amelynek addig maguk is formátlan alkotói voltak, önálló formát öltöttek, ez a forma pedig volt annyira önmegtartó, hogy alkalmas lett az önmásolásra.

Valójában a túlélésre.

Azonban az élet ősi masszájának még rendkívül bomlékony anyagnak kellett lennie. Nem lehetett más. Egész földet betöltő, hatalmas erjedésszerű folyamatnak kellett akkor végbemennie, amelyben könnyen találhattak egymásra az anyag elemi részecskéi, de ugyanolyan könnyen meg is váltak egymástól, hacsak valami nagyon túlélésre alkalmas kötésbe nem kerültek egymással, ebben az irtóztató nyüzsgésben.

Ha akkor egy kívülálló, valami hatalmas szenzitív személy messziről szemlélte volna a mi égitestünket, alighanem lángoló tűzgolyónak találja, a lebomló anyagból felszabaduló energia illuzórikus od-fényében vibrálva, s elméjében már fogalmazódik is az élet teremtésének mitológiája: Az Úr lelke lebegett a vizek felett.

Pedig ekkor már valamennyire szikkadt, sűrűsödött a massza. Sürögtek, forogtak, sündörögtek a kivált, a kiváltságos cseppek a bomló-száradó anyagban, védő burkolatot borítva maguk köré, keményet és szilárdat, mely évmilliókon keresztül őrizte a túlélő cseppek rögzített formáját, míg a fölösleg atomjaira hullva visszatért a holt anyag birodalmába. A fogantatás világviharos küzdelmei után évmilliók pihentető álma következett, a betokozódott spórák, mintha maguk is élettelenek volnának, porszemekként keringtek a felszínen vagy tapadtak meg a dermedő kéreg repedéseiben.

(Ez a félig élő, félig élettelen, betokozódott forma, a spóra mindmáig az élet legellenállóbb legelpusztíthatatlanabb képződménye. Néhány rafinált mikroorganizmus, például a tetanusz baktérium még ma is emlékezik erre a kiváló, kettős falú menedékre: ha életfeltételei megszűnnek, egyszerűen ásványi anyagnak minősíti magát, spórává alakul, s az élettelen ásványi anyag ellenálló-képességével, porszemként vészeli át a nehéz időket. Aztán ha a szennyben-porban kotorászó ember vagy állat meleg, életteli véráramába kerül, az ő életenergiái is működésbe jönnek, s olyan virulens lesz a tetszhalott, hogy csak győzzünk ellene védekezni! Hanem ami a legmegdöbbentőbb a spórák emlékező tehetségében, az olyan dolog, hogy az ember szeme-szája eláll tőle. Magam legalábbis nem jutottam szóhoz, amikor megtudtam, hogy a spóráknak, ezeknek az ivartalan szaporítósejteknek a külső falán jellegzetesen centrifugális, spirálvonalú vastagodások, találhatók. A kezdeti idők végtelenbe érő forgásainak lenyomatai. Magukban hordják. Ők még tisztán emlékeznek az életre pörgetett-táncoltatott parányi lányok és fiúk hajdani vigadalmára. Igaz, jóformán semmi másra nem emlékeznek, jóformán semmi más nem hagyott rajtuk nyomot, de ez örökre. Miként az őssejtig emlékező művészet. „Mindenüttspirálisok. … Nincs kor, nincs tája a földnek, s talán népe sincs, melynél ne találkoznánk ezzel a különös gomolyrajzzal. Az ír szigettől Britannián át végig a Földközi-tenger mentén, de a kontinens belsején és északi tájain keresztül szintén, és tovább Közép-Ázsián és az Indiákon és Kínáig és Japánig számtalan tárgyat borítanak csigavonalak, összefonódó spirálisok, meanderek. Az egyes műveltségek hajnalán kizárólag kultikus tárgyakat, elsősorban halotti szertartásokkal, illetve az őssé válással, a megistenüléssel kapcsolatosakat: sírköveket, lélekköveket, urnákat, maszkokat, idolokat, hatalmi jelvényeket díszítettek.” – írja Zolnai Vilmos A művészetek eredete című könyvében.)

Majd aztán, hogy véget értek a dermedés véget érni nem akaró évmilliói, s langyos nedvesség szivárgott a külső földkéreg erein át, éledezni kezdtek – most már merőben más körülmények között – a tetszhalott spórák is. Fellazult héjukon át belsejükbe szivárgott a nedvesség, duzzadt a mag odabenn, épp hogy szét nem repesztette a falat.

Vagy tán szét is repesztette. Egyesekét. Az örök áldozatokét. Szétpukkantak, szertefolytak, telítették a televényt, hogy a többiek, a szerencsésebbek, a rugalmasabb falú túlélők csak még duzzadtabbra kerekedjenek általuk. Persze ennek a rugalmasságnak is van határa! Mindennek van határa.

A rugalmasabb falú spóráknak is volt egy része, amely egy határon túl már képtelen volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Formája felbomlott, elpukkadt, elpusztult, telítette a televényt, táplálékul a túlélőknek.

Ezek a túlélők attól voltak ilyen szerencsések, hogy szerencsétlenek voltak. Gyenge falúak, sérülékenyek. Ha ütköztek a természet viharában, könnyen szétmállottak. Ám szép számmal voltak szerencsés ütközések is: amikor különneműek találkoztak. Éppen a találkozáskor megsérülő falfelület tette lehetővé, hogy közük legyen egymáshoz. Hogy egymáshoz tapadjanak. De az sem mindegy, hogyan.

Tökéletesen frontális ütközésnek ez lett volna az eredménye:

 

Vesztes találkozás, gyenge, túl egyszerű kötés. Az egymásba kapaszkodásnak nincs esélye. De akadtak szép számmal ilyen szerencsés találkozások is:

 

Ez igen! Ez találkozás! Ez tartós, erős, túlélő spirálkötés! Ez állja a pofonokat, mint a teniszlabda. Így egybekapaszkodva lehet pörögni a világban. A túlduzzadástól sem kell tartani, mert ebben a kötésben minőségileg új megoldás lehetősége van. Mert ha duzzad, így növekszik:

    Majd így:   

Végül pedig ez lesz belőle:

     ₊    

                               

 

És kezdődhet minden elölről, amíg a világ világ. Zárt, ellenálló, túlélő, rögzített, számtalanszor ismétlődhető forma. Emléke évmilliókon át örökíthető. Azok a szerencsés túlélők, akiknek az önmásolás így sikerült, megmenekültek a változva-alkalmazkodó túlélés évmilliókon át tartó küzdelmeinek kínjaitól.

De voltak, akiknek az önmásolás gyatrábban sikerült.

Így:

+

Rossz emlékezés, hibás önmásolás, sérülékeny forma. Ezek előtt két út állt: a pusztulásé és az örök versenyfutásé, míg olyan formát nem sikerül találniuk, amely szilárd, rögzíthető, ellenálló, védelmet ad. A kemények, a nyakasok, a konzervatívok, az érzéketlenek, az erős falú, sérthetetlenségük hitében elbizakodottak elpusztultak. De amelyek elég érzékenyek voltak, elég sérülékenyek, szerencsés találkozás esetén képesek voltak megtalálni ezt a formát:

 

Igen erős kötés, de komplikált, nehezen megtanulható, nehezen rögzíthető, könnyen felejthető forma. Nem úgy, mint a spóráé, mert sok benne a hibalehetőség. Ám van egy utolérhetetlen előnye. A kettős spirálkötés a változatok, így a helyreigazítások, a kiegyenlítések minőségileg új, szinte végtelen lehetőségét kínálja. Azok a képződmények, amelyek az önmásolás ilyen bonyolult formájára kényszerültek, most már egyre többet felejtenek, ezért egyre többet kell tanulniuk a túléléshez. Egyre alkalmasabbnak kell lenniük a tanulásra, csakis így maradhatnak fenn. Már soha többé nem térhetnek le a tanulás, a változás, az alkalmazkodva túlélés útjáról, de egyben az esélyt is megkapták e hajszás túlélésre. A legádázabb ellenfelük az idő lett: minden túlélő faj legfőbb kérdése: tudok-e idejében alkalmazkodni megváltozott körülményeimhez. Ha kell, tudok-e idejében kellőképpen átalakulni, s ha igen, képes leszek-e rögzíteni a legmegfelelőbb formát az utódokban, úgy, hogy szükség szerint ismét tovább változhassanak? Hiszen csak a rögzített, állandó formát lehet megfelelő biztonsággal lemásolni. Kell, hogy legyen mire emlékeznie a fajnak, és kell, hogy tudjon emlékezni.

Az örök változás örök hajsza, melyet csak úgy lehet bírni szusszal, ha időről időre pihenőhöz jutunk, ha van megnyugvás, ha van viszonylagos harmónia. Ehhez meg kell találni azt a szilárd formát, amely – legalább átmenetileg – kellő védelmet nyújt. Változni kell, de nem változhatunk a vakvilágba. Kell, hogy tudjuk, mihez igazodunk, ismernünk kell a megmaradás törvényét, emlékeznünk kell rá, és tiszteletben tartanunk.

Ám az emlékezés képességét a sérülékenység adja. Az emlék azt jelenti, hogy valami valamin nyomot hagyott. Azzal idézett elő változást rajta, hogy megsértette. A fa kérgén a szív csak azért lehet emlék, mert valami megsérült. Ahhoz, hogy emlékeink legyenek, sérülnünk kell. Mentális emlékképeink is csak azért lehetnek, mert agysejtjeink sérülékenyek. Környezetünk kihívásai csak azért hagyhatnak emlékeztető nyomot fajunkban, mert genetikai programunk sem tökéletes, az is sérülékeny. Igaz, az élet rendje, hogy sérüléseinket helyrehozza a szervezetünk, de sohasem nyomtalanul. Ami a világból bármi módon hat ránk, nyomot hagy bennünk. Szerencsére nem hat minden, nem hagy minden nyomot. Azt nem bírnánk ki. Nekünk nincs olyan vastag bőr a képünkön, mint a spóráknak, mi nem tudunk mindent lepergetni magunkról. A mi gyámoltalan szervezeti szilárdságunk önmagában vajmi kevés volna a túléléshez. Nekünk alkalmazkodnunk kell, változni, sérülni, emlékezni.

A mi esélyünk a túlélésre: az érzékenységünk, amely által idejében tudomást szerzünk környezetünk állapotáról, s így változásaihoz is idejében tudunk alkalmazkodni.

Érzékszerveink – kiváltképp a szemünk – olyan szerencsétlen és gyámoltalan sejtek által működnek, amelyek minden apró ingertől halálra sértődnek, s pótlásuk is elég lassú, nehézkes. Ám éppen ezzel a maratoni hírhozó önfeláldozásukkal teszik a legnagyobb szolgálatot. Így adnak lehetőséget és időt az általuk továbbított hír: az inger, az információ elraktározására és feldolgozására. Ezzel teszik lehetővé a külső hatásokra való átalakulást, emlékezést. A nem genetikai, nem öröklött programokban kapott emlékezést. De mert agyunk a genetikai program és a kívülről szerzett tudás tárolását egyaránt – noha nem egy helyen – elvégzi, így lehetővé válik, hogy tanult tudásunk nyomot hagyjon nemzedéki tudásunkon, a fajunkat jellemző genetikai programon is. Az agy különböző területeinek kölcsönös együttműködése folytán.

Az élet szerveződésének egy olyan változatában, amelynek túléléséhez elegendő az érzékletek rövidebb és gyengébb minőségű tárolása, ezt a raktározó feladatot csaknem egészében az érzékszervek töltik be. Az ilyen állatnak úgyszólván annyi ideje van a reagálásra, amennyi ideig érzékszerve a jelenséget tapasztalja. Ha ez az idő elég neki, és jó választ tud adni: túléli a kihívást. Ha nem: vagy szilárdsága ellenáll, vagy elpusztul.

Bonyolultabb szerveződési fokon az alkalmazkodás is bonyolultabb. Többféle ingerre érzékeny, de – részben éppen ezért – többféle kihívásnak is kell megfelelnie; érzékszerveinek több információt és hosszabb ideig kell elraktározniuk. Következésképp: folyamatosan fejlődnek ezek a szervek, míg egyes részei valóságos kis raktárakká alakulnak át, amelyek az érzékszervekkel szoros összefüggésben ugyan, de mégis önálló szervként végzik immár módosult feldolgozó és tároló feladatukat.

Így alakult ki az agy kezdeti képződménye.

Sejtbiológiai ismereteink szerint a központi idegrendszer és a szem valójában egyazon szerv; a szem az egyedi fejlődés során az embrió agykezdeményéből alakul ki, a recehártya nem más, mint az agy kihelyezett része, tehát anatómiailag is igaz, hogy a szem a lélek tükre. Költőien érzékletes ez a kép, történetileg azonban aligha elfogadható. Tény, hogy az egyedi fejlődés őrzi a faj megtett útjának emlékképeit, de azt is tudjuk, hogy az emlékezés tökéletlen. Valójában előbb léteztek szuperfejlett érzékszervű élőlények – lásd a rovarok összetett szeme – és később alakult ki a központi idegrendszer. Éppen a bonyolultabb feldolgozó és raktározó képesség igénye alakította ki.

Az a körülmény viszont, hogy a külvilággal való kapcsolattartásban ilyen közvetlen közvetítő szerepe van a szemnek, bőséges magyarázattal szolgál arra nézve is, hogy az agyunkban elraktározott ősi, öröklött, belső emlékeink bizonyos körülmények között, bizonyos ingerek hatására miért öltenek képet, és testbe zárt programjaink, a túlélésnek az ősspórától hordozott, örökösen újakkal kiegészített, újrafogalmazott törvények miért mutatkoznak emberi vagy más képekben lelki szemünk előtt, úgy, mintha valóban látnánk őket, mintha valóságos, külső, érzéki tapasztalások volnának. Talán így megsejthetjük, honnan ered mitologizáló hajlamunk és késztetésünk, hogyan válik tárggyá az eszme, miért járatja velünk a bolondját, miért kelt bennünk illúziót az, ami valóságosan létezik, és korántsem illúzió formájában.

Most már csak az  a kérdés: szánakozzunk-e magunkon, vagy büszkék legyünk rá, hogy ide jutottunk az örökös alkalmazkodás és változás hosszú menetében? Irigyeljük-e azokat a szerencséseket, akik az úton valahol meg tudtak kapaszkodni, akiknek megadatott hosszú távon rögzíteni formájukat, megmenekülve az állandó változás észbontó és önemésztő kényszerétől, amely folytán mi már szinte tükörbe sem merünk nézni, úgysem ismerünk már soha többé önmagunkra.

Minden túlélő állatfajnak valahol, valamikor sikerült formáját rögzítve megkapaszkodnia. Hogy az embernek ez mikor sikerül, csak a jóisten tudja.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet