Az önző gén

Utalás Richard Dawkins azonos című, ikonikussá vált munkájára

A könyv alapgondolata az 1986-os magyar fordítás borítójának fülszövegében:

„Úgy négymilliárd évvel ezelőtt önmaguk lemásolására képes molekulák tűntek fel az őstengerek vizében. Szédületes karriert futottak be. Egyáltalán van-e határa azon technikák és fortélyok fokozatos tökéletesedésének, amelyeket létünk folytonosságának biztosítása érdekében felhasználtak? Rengeteg idő állt rendelkezésükre a tökéletesedéshez. Az önfenntartás miféle fura szerkezeteit termelhetik még ki az évezredek? A négymilliárd év alatt vajon hova jutottak az ősi replikátorok, a legelső mesterei a túlélés művészetének? Ne keressük őket szabadon lebegve a tengerben; már réges-régen feladták ezt a lovagi szabadságot. Most óriási kolóniában nyüzsögnek, gigantikus, zörömbölő robotok biztonságos belsejében, elzárva a külvilágtól, mellyel tekervényesen közvetett utakon érintkeznek, s melyet távvezérléssel manipulálnak. Itt vannak mindannyiunkban: ők teremtettek bennünket, testünket és lelkünket; az ő fennmaradásuk létünk végső indoka. Hosszú utat tettek meg ezek a replikátorok. Most gén névre hallgatnak, mi pedig az ő túlélőgépeik vagyunk.”

Illusztrációképpen még egy idézet a 16-17. oldalról:

„A behatóbb vizsgálat gyakran feltárja, hogy a látszólagos önzetlenség valójában leplezett önzés. Ezt megint csak nem úgy értem, hogy a mögöttes motívumok titkon önzőek, hanem hogy egy tett valódi hatása a túlélési kilátásokra a fordítottja annak, amit eredetileg gondoltunk. … Az >>önzés<< szó enyhe kifejezésnek tűnhet olyan szélsőséges esetekben, mint a kannibalizmus, ámbár jól ráillik definíciónk. Talán jobban együtt tudunk érezni az Antarktiszon élő gyáva császárpingvinekkel, amint ott állnak a víz szélén, és láthatóan nem mernek beugrani, mert félnek a fókáktól. Ha csak egyikük is lemerülne, a többi már tudná, hogy van-e ott fóka vagy sem. Természetesen senki sem akar kísérleti nyúl lenni, így hát várnak, sőt néha megpróbálják belökni egymást.”

Dawkins szándékát félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul a tisztesség és a felelősség irányítja, a tudós tisztessége és felelőssége, aki a birtokába jutott igazság letéteményeseként nem kerülheti meg feladatát: biztonságot, kézzel fogható, szemmel látható bizonyságot, ellenanyagot adni az embereket megtévesztő, álságos, álszent, képmutató, messianisztikus igehirdetők kábítószerével szemben, amely a szerinte nem létező lélek felsőbbrendűségének hallucinogén dózisaival alkalmatlanná teszik a jámbor követőket a világ realitásainak megismerésére, megfejtésére, megértésére és elfogadására. Márpedig ha képtelenek leszünk magunkat elfogadni túlélőgépeknek, annak, akik, amik vagyunk, ha képtelenek vagyunk megismerni saját természetünk eredetét és lényegét, akkor arra is képtelenek leszünk, hogy kellő önkorlátozással megelőzzük azt a katasztrófát, amelyet egyedül győztes csúcsragadozókként a bolygónkon, vagy azon is túl, az univerzumban készülünk előidézni.

 

Jó hírem van azok számára, akiket nem elégít ki sem a könnyen hívő bibliai optimizmus, sem Dawkinsnek az önző gén elméletéhez szervetlenül applikált materialista moralitása; azok számára, akik úgy érzik, hogy valami egyik oldalon sincs teljesen rendjén, csak éppen nem tudunk érvelni ellene.

 

Az önző gén mítosza igaz. Valamennyien az önérvényesítés megbízólevelével érkeztünk, amelyet széttépni, érvényteleníteni, félredobni képtelenség. Erről szól az életünk egyik fele. De csak az egyik fele. A megbízólevél hátoldalán, parallel a diktátummal azonban egy sugallat áll, semmivel sem kevésbé ősi, semmivel sem kevésbé maghatározó erejű, és ugyanúgy sejtbiológiailag kódolt, mint az önző géné: az áldozatos együttműködésre termett mitokondriumok angyali üzenete. Eredetük ugyanúgy az évmilliárdokban mérhető materiális múlt misztikus őstengerében lebeg, mint a géneké, és egysejtűnél fejlettebb földi élet ugyanúgy elképzelhetetlen nélkülük.

 

A mitokondriumok a legutóbbi időkben oly módon kerültek a genetikai érdeklődés homlokterébe, hogy a bennük öröklődő elváltozások elvezették kutatóikat Afrikában ahhoz az egyetlen feltételezett asszonyőshöz, akit hitük szerint a genetikai Ádám (időben ugyan mintegy százezer évet elcsúszott) oldalbordájának kell tekintenünk és így a mitokondriális Éva tiszteletteljes elnevezést illesztették virtuális személyéhez. Lényeg az, hogy sejtbiológiai szemmel nézve a mai sejtekben már ezerszám előforduló mitokondrium valósággal állam az államban: önálló egység a sejtben, létfontosságú, önálló szerepkörrel, és szaporodásáról is saját maga gondoskodik saját sejtalkotókkal.) Igen ám, de hiába létfontosságú, mégis csupán anyai ágon öröklődik, a női ivarsejtek X kromoszómáiban, mivel az ondósejteknek csak a csapkodó ostorába jut belőlük, az pedig dolga végeztével leválik, nem vesz részt az egybeolvadásban. A kromoszómaszakaszain keletkező, örök nyomot hagyó változások viszont ugyanúgy kiválóan alkalmasak arra, hogy fontos információkkal szolgálhassanak a családfakutatáshoz, mint férfiágon az Y kromoszómák markerei. Természetesen az ősök anyakönyvi és mitológiai beazonosítása rendkívüli jelentőséggel bír valamennyiünk számára, a mitokondriumok tanúságtételének hordereje egy másik területen azonban ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb.

A sejtbiológia őslénykutatói egységesen elfogadják azt a hipotézist, hogy a földi élet feltételeinek kialakulásakor nem lehetett jelentős mennyiségű oxigén a légkörben, az első élőlények előzményeinek, a körülhatárolt sejtmaggal még nem rendelkező prokariotáknak olyan képződményeknek kellett lenniük, amelyeknek anyagcseréje nemhogy oxigénmentesen ment végbe, de az oxigén megjelenése a légkörben valóságos végzetet jelentett legtöbbjük számára. A krízist csak azok az anaerob prokariota organizmusok lehettek képesek átvészelni, amelyek szimbiózisba kerültek bizonyos oxigénbaráttá vált baktériumokkal, magyarán hagyták magukat bekebelezni, ám úgy, hogy mégis megőrizték önálló voltukat és öntörvényűségüket, magukra vállalva a biológiai duó energiagazdálkodásának felelősségteljes feladatát, amelynek betöltése nélkül a továbbiakban már egyikük sem maradhatott volna életképes. Ezek az önfeláldozva túlélő prokarioták lettek azok, akiket ma mitokondriumoknak nevezünk, és akik a befogadójukkal (vagy bekebelezőjükkel) endoszimbiózisban a valódi sejtmagvas, eukariota sejteket alkotják, bizonyságául annak, hogy a már legtávolabbi időkig visszamenő őseink sem álmodhattak semmiféle sikerességről kényszerű, de kölcsönös szolidaritás nélkül. És dolgaink így mennek immár több mint hárommilliárd éve.