 Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet  |
Beéneklés
hang leng
rang reng
pang peng
eke teke
feketeke
csend
— — — — —
a hang ing
a hang bong
a hang dilibeli inggomb
— — — — — — — —
a hang peng
a hang kong
a hang tilitoli pingpong
— — — — — — — —
a hang reng
a hang pang
a hang brekekeke barlang
— — — — — — — — —
a hang rend
a hang rang
a hang kefekete sallang
— — — — — — — —
ha úgy jön beszélek
ha úgy jön hallgatok
ha úgy jön élek
ha úgy jön meghalok
848. március 31-ét írunk. Magyarország történelmi időket él, de nemcsak nálunk, szerte a világon mozdul valami. Bécs forrong, Párizs forrong, Itália forrong, Marx és Engels Kommunista Kiáltványával dübörögnek a nyomdagépek, a Föld túlsó oldalán az Egyesült Államok már két esztendeje hadat visel Mexikóval Texasért, Arizonáért, Új-Mexikóért, Kaliforniáért, kitörőben az aranyláz, a rabszolgaság eltörléséért, az új területeken szabad földfoglalást követelő programmal megalakul a Free Soil Party, és a New York melletti Hydeswille faluban Mr. John Daniel Fox három lánya, de legalábbis kettő, koppanásokat hall.
Figyeljünk a koppanásokra: egy új szellemáramlat születésének lehetünk tanúi. Figyeljünk a koppanásokra: egy újkori legenda szárnyraröppenésének vagyunk részesei, amelynek hiteles eredetét soha többé senki sem lesz képes kibogozni, noha alig néhány esztendő múlva a Föld északi felén milliók és milliók hitének és meggyőződésének szolgál pillér gyanánt ez a néhány kideríthetetlen eredetű hangképződmény.
Amit elöljáróban tudni kell ...
Az említett Hydesville falucskába új család érkezik azzal az eltökélt szándékkal, hogy itt fog letelepedni. A népes gyermekáldásnak örvendő szülőknek azonban meglehetős gondot okoz menedéket találni, amíg új hajlékuk tető alá kerül. Mr. Fox (egyesek szerint Voss, minthogy német származású) nem abból a fajtából való, aki egykönnyen meghátrál a nehézségek elől. Neszét veszi, hogy van itt egy faház, nem túl nagy, de legalább másfél emeletes, két nappali szobával, hálóval, kamrával, padlással és pincével. Ráadásul a ház teljesen üres, beköltözhető. Van ugyan egy árnyalatnyi szépséghibája, ezért is áll üresen: emberemlékezet óta az a hír járja, hogy ezt a házat kísértetek lakják.
Ami persze John Daniel Foxot el nem tántorítja. A gyerekek apraját elhelyezik a rokonságnál, de a kilencéves Kate és a tizenkét esztendős Margaret a két szülővel együtt beköltözik az elhagyott épületbe. Nem törődtek volna ők semmit a mendemondákkal, ha bizonyos jelenségek nem juttatják állandóan az eszükbe.
1848 elejétől kezdve ugyanis kísérteties megnyilvánulások nyugtalanították a ház új lakóit. Kopogások, recsegések, léptek zaja hol az egyik szobából, hol a másikból, hol a pincéből, hol a padlásról, miközben rajtuk kívül teremtett lélek sem volt a házban. Legalábbis ők úgy hitték, mivelhogy hiába kutattak a neszkelődések nyomán, soha nem bukkantak senkire, semmire. Lassan már az ágyak is himbálódzni kezdtek, nem volt egy nyugodt éjszakájuk. Alighogy álomra hajtották volna fejüket, minden kezdődött elölről.
Így jött el március 31 pénteki napjának éjszakája. Miután Mrs. Fox ágyba dugta a gyerekeket, és keményen meghagyta nekik, hogy semmiről ne vegyenek tudomást, bármi történjék is, alig húzta be maga mögött az ajtót, hallja ám a két leánykát:
– Itt vannak megint.
Az asszony már épp ara készült, hogy alaposan megdorgálja két engedetlen gyermekét, ám hirtelen olyan hangzuhatag szakadt a házra, hogy el kellett állnia szándékától. Ennek bizony már a jobbik fele sem tréfa. Igaz, valameddig elegendő magyarázatnak látszott, hogy odakünn orkánszerű szélvihar nyüstölte a tető elszabadult léceit, meg az ablakok lazult zsalugáterét, hanem ami ezután történt, azt már végképp nem lehetett az istentelen légáramlás számlájára írni.
Kate, a fiatalabbik kislány ugyanis felfedezi, hogy mihelyt a családfő, ellenőrzés gyanánt, megrázza az ablakot, élénk hangjelenség jön rá válaszul. Gondol egyet a lányka, pattint egyet az ujjával, és elkiáltja magát:
– Ezt csináld utánam, te hasított körmű! (Az ördög patájára célozva.)
És tessék, ott a válasz. Ismét és megint. Bekapcsolódik a játékba az anya is: – Számlálj tízig! Puff – tízszer. Hány éves Margit lányom? Jön a tizenkét koppanás. – És Kate? Kilenc kopp. Hát ez nem igaz! Itt valaki szórakozik. Talán még azt is tudja, hány gyermekem van összesen ... Hét koppanás. Hoppá! Sajnos, ez tévedés. Újra kérdezi, újra hét koppanás. Makacs egy szellem. És akkor Fox asszony enyhe fuvallatot érez átsuhanni a szíve táján. Újra kérdezi, de most így: – Hány élő gyermekem van? És a válasz: hat koppanás. – Hány halott? – Egy. És ez így igaz.
Ne szaporítsuk hiába a szót! A lényeg az, hogy rövid időn belül valóságos kis egyezményes jelrendszer alakul ki a család és Mr. Megfoghatatlan között, minek következtében fény derült a ház szomorú titkára is.
Megállapodásuk a következő volt. Foxék kérdeznek, az a másik pedig válaszol. Három koppanás: igen. Egy koppanás: nem. Két koppanás: minden más esetre fenntartva. (Vesd össze az ismert barkochba játék szabályaival!)
Foxné már az első alkalommal megkérdezte az idegent (vagy ki tudja, hátha ő volt honosabb a házban?!), hogy hajlandó-e megnyilatkozni a szomszédok előtt is. Három koppanás. Úgyhogy nyomban át is ugrottak Mrs. Redfieldért, aki megint másokat hívott csodát látni-hallani, úgyhogy szegény Foxéknak örökre elszállt a reményük a békés családi otthont illetően: a kísértetjárás csöndes békemenetnek számított ahhoz képest, amit a vendégjárás jelentett.
A felbolydult kisváros rendjét helyreállítani hivatott hatósági kivizsgálások jegyzőkönyvei némileg közelebb hozhatják az eseményeket. Az egyik szomszéd, William Deusler vallomásában a következőket olvashatjuk:
„Múlt év októbere óta lakom ebben a házban, egy kőhajításnyira attól, amelyikben a lármát hallották. Erről első ízben múlt pénteken, egy hete (márc. 31.) értesültem. Mrs. Redfield jött át a feleségemért, hogy jöjjön át Foxékhoz. Mrs. Redfield igen izgatottnak látszott. Nőm óhajára én is átmentem. Mikor közölte, hogy mi célból hív bennünket, kinevettem őt és gúnyolódtam a gondolat felett, hogy a dologban bármi titokzatos lehetne. Kijelentettem, hogy az egész képtelenség, és könnyen megmagyarázható lesz. Ez kb. este kilenc óra körül volt.
Mikor a szobába léptem, 12-14 ember volt ott. Leültem az ágyra. Mrs. Fox kérdéseket adott fel, és én határozottan hallottam az előbb említett kopogásokat, amelyek olyan erősek voltak, hogy az ágy megremegett beléjük.
Mrs. Fox kérdésére, hogy nekem is fog-e válaszolni, három koppanás volt a felelet. Kérdeztem: Talán bántalmazták? Erre kopogott. Arra a kérdésre, hogy azért jött-e, hogy a jelenlevők közül valakit ő bántalmazzon, nem jött válasz. Most megfordítottam a kérdést, mire ismét kopogott.
Azután ezt kérdeztem: – Én vagy az atyám bántalmazta-e? (Mivel előzőleg abban a házban laktunk.) Néma csend. Most megneveztem az előttünk lakó egyént, hogy vajon az bántalmazta-e. Erre három, a rendesnél erősebb kopogással válaszolt, annyira, hogy az ágy is megremegett. Kérdés: – Pénzért ölték meg? Határozott válasz következett. A szobában levők valamennyien hallották a kopogásokat.
Ezután áthívtam a háztulajdonos fiát, kinek jelenlétében az előzőleg feladott, s most megismételt kérdésekre ugyanazokat a válaszokat kaptuk. Most megkérdeztem a magam s nőm életkorát, amelyekre pontos válaszokat adott, bár itt senki sem tudott korunkról. Ezt még több jelenlevővel megismételtem, teljes sikerrel. Megkérdeztem a szomszédos családok gyermekeinek számát, valamint az ugyanott előfordult haláleseteket, s minden kérdésre a ténynek megfelelő kopogás volt a válasz.
Éjfélig maradtam ott, aztán hazamentem. Másnap, hétfőn este, újból megismételtem az előző napi kérdéseket és teljesen azonos kopogásokat kaptam válasz gyanánt. Ekkor hallottam a kopogásokat utoljára. Semmiképpen sem tudtam az általam és mások által hallott kopogások magyarázatát adni. Ez olyan rejtély előttem, amelyet képtelen vagyok megokolni.”
1848. április 12. Aláírás: William Deusler.
Az idézet az Égi Világosság című spiritiszta folyóirat 1938. évi III. számából való, s Emma Hardinge Britten Modern amerikai spiritizmus című kötetét jelöli meg forrásul.
A kiadvány, az emlékezőtehetség és a fordítás hiteléül felhívnám a figyelmet egy elhanyagolhatóan apró részletre: a világra szóló esemény 1848. március 31-én, pénteken este történt. Másnap, tehát éjfél után, hétfő következett. Persze, az efféle elszólásoktól vagy elírásoktól függetlenül a lényeg még háborítatlan, csak éppen nehezen kideríthető és ellenőrizhető.
Azonban ne vágjunk a dolgok elébe! Deusler vallomása ugyanis nem tartalmazza azt a mozzanatot, amely a Fox ház krimiszerű barkochbajátékát valóban komolyra fordította. Ezt az eseményt a spiritizmussal foglalkozó könyvtárnyi irodalom száz meg száz kötete nagyjából egyformán rögzíti: Megtalálták ott egy vándorkereskedő holttestét, akit abban a házban öltek meg.
De hát egy felvilágosult gondolkodású modern magyar ember nem a spiritiszta irodalomból veszi az értesüléseit, amikor olyan kiváló forrás áll rendelkezésére, mint az Akadémiai Kiadó által megjelentetett Új Magyar Lexikon. Hatodik kötet, 107. oldal, spiritizmus szócikk: „A halottak szellemével való érintkezés lehetőségébe vetett tévhit. Az ősközösségi samanizmus, az ókori misztériumok, a keleti szellemhitek és a középkori mágia újkori változata, az okkultizmus egyik fajtája.”
Az újkori változat hydesville-i mozzanatáról nem esik szó, ám mint irodalmi forrást megemlít a szócikk egy (azaz egy) művet. Király József – egyébként szintén 1960-ban megjelent – munkájában viszont így zárja le a históriát: „A későbbi vizsgálódások során nem igazolódott be az a híresztelés sem, hogy a szellemjárta ház pincéjében valóban találtak volna elásott hullát.”
Ha nem, hát nem. Maradjunk ennyiben. A tudományos vizsgálódások folyamán előállott érvek előtt meg kell hajolni. Icipici bizonytalanság azonban mégis marad az emberben. Király József ugyanis azzal kezdi a mesét, hogy „Észak-Amerika Massachusetts nevű államának egyik kisvárosában, Hydesville-ben a XIX. században volt egy szellemjárta ház.”
Nem volt. Massachusettsben nem volt. Nincs az a forrás ugyanis – az övén kívül –, amely ne New York államot említené. Végtére is hit nélkül illúzió az élet, valakinek hinni kell. De kinek? A magam részérül az Egyesült Államok földrajzi kérdéseiben hitelesnek fogadom el az Encyclopedia Britannica 1973-as, Amerikában nyomott kiadásának 21. kötetét, amely Foxék házát a legnagyobb határozottsággal New York államba teszi.
Így aztán hiába keressük a hullát Massachusettsben.
Persze, az efféle elírásoktól a lényeg még háborítatlan marad.
A lényeg mindig az ember, az események részese, alakítója és áldozata.
Történetesen az a valóban élt ember, kinek nevét a tanúvallomás tapintatból elhallgatta, a Fox ház egy korábbi lakója: John C. Bell, a Kovács.
Nevére úgy derült „fény”, hogy a szeánsz résztvevői sorra elmondták a ház egykori bérlőit, s a túlvilági intelligencia a Bell szó hallatán irdatlan izgalomba jött. (Bell egyébként angolul csengőt, harangot jelent, a mitológiát író életnek kétségtelenül van érzéke a stílus finomságaihoz.)
Az áldozat kilétének azonosítása ennél sokkal bonyolultabb feladatnak bizonyult, hiszen arra nem lehetett rákérdezni. Isac Post szomszéd érdeme a megoldás: sorolják fennhangon az ábécé betűit, alkalmat adva a koppantásra a megfelelő helyen.
E gördülékeny és tévedhetetlen eljárás eredménye a következő nyomozati adalék:
A sértettet, kinek neve Charles B. Rosma, e ház hálószobájában gyilkolták meg, előre megfontolt nyereségvágyból, hogy pénzét elvehessék. Mindez egy keddi nap éjszakáján történt, éjféltájt, midőn a házban más nem tartózkodott, csakis az áldozat és a kovács. Ennek hitvese, valamint Lucretia Pulver nevű cselédje nem volt otthon. A tetemet a gyilkos másnap a pincébe rejtette, és azután ott 10 lábnyi mélységben elásta.
Az így nyert információk birtokában levonultak a pincébe, s ott újabb koppanások jelezték, hol kell ásniok. Le is ástak három láb mélynyire, amikor talajvíz tört elő, úgyhogy a további feltárási munkálatokkal nyárig várniok kellett.
Akkor aztán alig ástak további két láb, azaz kb. 60 cm mélyre, deszkának ütköztek, amely alatt különböző cserépedények darabjaira, csekély mennyiségű faszénre és oltatlan mészre leltek. Kevéssel ezután emberi hajat és csontok törmelékét fordította ki az ásó, köztük koponyacsont-darabkákat is, de teljes csontvázat vagy akár csak koponyát nem találtak.
Így áll tehát össze a fantomkép egy állítólagos házalóról, temérdek elbeszélésből kiszűrve a használható elemeket. Elképzelhető, micsoda hajcihő keveredett a derék kisváros igazságszerető és lelkiismeretes lakói közt, mikor a túlvilági hangok kézzelfogható értelmet nyertek! Most már körültekintő nyomozásba kezdtek, s megállapították, hogy 1844 tavaszán valóban járt a városban egy vándorárus, aki a kovács házába is betért. De arra már senki sem emlékezett, hogy onnan ki is jött volna. Ennyi félreérthetetlen adat, melynek Bell mester egykori cselédlánya, a már említett Lucretia Pulver adta a legsúlyosabb nyomatékot, immáron mindent egyértelművé tett. Amikor ilyen nagy idők nagy eseményeinek tanújává válik az ember, afféle bagatell kérdésekkel nem bíbelődik, hogy mit keres a faszén és az oltatlan mész cserépedények társaságában ott, ahová hevenyében elásták egy áldozat tetemét; négy-öt év alatt hogyan porladhattak annyira szét egy ember csontjai, hogy csak törmelékének egy része maradt fellelhető, továbbá, hogy ha az áldozat kísértő lelke szerint Lucretia nem volt odahaza a tett éjjelén, miként lehet tanú az ügyben.
Hydesville lakói azonban nem bíbelődtek ilyesmivel, hanem elindultak a tragikus sorsra jutott Rosma árván maradt gyermekeit felkutatni Orange megyében, a kopogó hangok útmutatását követve. Annyi véletlen egybeesés azonban már az egész világon sincsen, hogy találhattak volna olyan Rosma nevű gyerekeket, akiknek az apja éppen házaló, és akit épp 1844 tavaszán nyelt el, Hydesville homálya.
Hanem John Bell, a kovács sorsán ez már mit sem javíthatott. Megjelent még a számára átkos emlékű Hidesville-ben, aláírásokat gyűjtött egykori szomszédaitól, hogy őt mindenki mindenkor becsületes, jóravaló embernek ismerte, s ezzel elejét vette annak, hogy nemlétező ügyét törvény elé vigyék. Azután elhagyta Amerikát, azóta sem hallott róla többet senki sem.
Nem úgy a Fox családról, amelynek tagjaira nehéz napok, évek vártak. Hogy házuk valóságos zarándokhellyé változott, az a legkevesebb. De mindenki kivizsgálást követelt. Két részre szakadt a világ. Voltak, akik a vizsgálattól meggyőződésük elfogadtatását várták: nemcsak hogy létezik túlvilág, de összeköttetést is tudunk teremteni vele. Így tehát bizonyságot ad önmagáról. Mások viszont azt akarták látni és láttatni, mekkora bűn, ha valaki félrevet törvényt és tanokat, s elvetemülten háborgatni merészeli a holtak birodalmát. De nem nyugodtak „odaát” sem: félreérthetetlen jelzéseikkel állandóan azt szorgalmazták, létezésüket Foxék hozzák az egész világ tudomására.
1849. november 14-e ismét nevezetes dátum. Ekkor állt először szélesebb nyilvánosság elé a két Fox lány, Kate és Margaret, kikről az idők folyamán egyértelműen bebizonyosodott, hogy médiumi, tehát evilág és túlvilág közötti közvetítő képességgel áldotta-verte meg őket a természet. A zsúfolásig telt Corinthian Hallban öttagú választott bizottság figyelte minden mozdulatukat, ám semmi gyanúsat nem vettek észre rajtuk, miközben a szellemekből ömlött a szó – legalábbis koppanások formájában. Az öt derék megbízott végül is kénytelen volt kijelenteni: bárki légyen is a jelenségek előidézője, a leánykák nem lehetnek azok.
A kételkedők újabb vizsgálatot követeltek, újabb bizottsággal – az eredmény ugyanaz. Ekkor megbízták az előbbi hangoskodókat, akik még összejátszással is gyanúsították a társadalmi zsűrit, tartsák most ők a szemüket a lányokon. A felfokozott feszültség e szerencsétlenek ellen robbant: miután maguk is értetlenül, de elismerően széttárták a kezüket, a dühödt tömeg lincselést követelt, s csak kevésen múlott, hogy ők is, meg a holtak birodalmát háborgató lányok is oda nem vesztek.
A hullámverésnek azonban mindez csak a kezdete volt. Alig néhány hónap múlva 40000 (egyesek szerint 15000) aláírással felhívás érkezett az Egyesült Államok Kongresszusához, amely az ilyen és hasonló ügyek főhatósági tisztázását indítványozta. Alig egy-két évtized múltán már ugyanennyi médiumról tudnak Amerikában, és több mint egymillió spiritisztát jegyeznek, köztük olyan formátumú személyiségeket, mint Edgar Allan Poe, a költő, a huszadik századi irodalom egyik legnagyobb hatású előfutára.
Ha akarjuk, bátran mondhatjuk: nem történt semmi. Ám ezzel nem felderítettük, hanem szőnyeg alá sepertük a valóságot. Márpedig sejthetjük: minél többet söprünk a valóságból a szőnyeg alá, annál biztosabban bukunk orra. Akkor ott, abban a házban történt valami, ami nemcsak egy amerikai falucskát, hanem az egész világ falvait, városait felbolydította. Hatása kiszámíthatatlanul burjánzott felszínen és felszín alatt egy teljes évszázadon át, s ki tudja, tán még tovább is, a be nem látható időkig.
És hát milyen az ember! Ha történik vele valami, tudni akarja, miért, hogyan történik. Nyomába ered. Ingovány? Lidércfény? Mit számít! Majd csak jutunk valamire. Éltek már át ennél veszélyesebb kalandokat is.
| Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet |