Idézetek

 

„Jehovát, a te Istenedet féld, őt szolgáld, és az ő nevére esküdj. Ne járjatok más istenek után, azoknak a népeknek bármelyik istene után, amelyek körülöttetek vannak, (mert Jehova, a te Istened teközted olyan Isten, aki kizárólagos odaadást vár el), nehogy Jehovának, a te Istenednek haragja fellángoljon ellened, és kipusztítson a föld színéről. … Amikor Jehova, a te Istened végül bevisz téged arra a földre, amelyre mész, hogy birtokba vedd, kiűz majd előled népes nemzeteket: a hettitákat, girgasitákat, amoritákat, kánaánitákat, perizitákat, hivvitákat és jebuszitákat, hét olyan nemzetet, amely népesebb és erősebb, mint te. És Jehova, a te Istened a kezedbe adja őket, és te verd meg őket. Mindenképpen add őket pusztulásra. Ne köss velük szövetséget, és ne légy velük kegyes. Ne lépj velük házassági szövetségre. Lányodat ne add fiához, és lányát ne vedd a fiadnak. Mert eltéríti fiadat attól, hogy kövessen engem, és más isteneket fognak szolgálni. Jehova pedig haragra gerjed ellenetek, és hamar megsemmisít téged. Inkább ezt tegyétek velük: Oltáraikat romboljátok le, szent oszlopaikat törjétek össze, szent rúdjaikat vágjátok ki, és faragott képmásaikat égessétek el tűzben. Mert szent népe vagy Jehovának, a te Istenednek. Téged választott Jehova, a te Istened, hogy a népe legyél, különleges tulajdona minden nép közül, amely a föld színén van. … Amikor egy város közelébe mész, hogy harcolj ellene, hirdesd ki a békefeltételeket. Ha békés feleletet ad, és megnyílik neked, akkor az egész benne lakó nép legyen tied, legyenek kényszermunkásaid, és szolgáljanak neked. De ha nem köt békét, hanem háborúzik veled, és meg kell ostromolnod, akkor Jehova, a te Istened a kezedbe adja, te pedig hányj kardélre benne minden férfit. De a nők, a kisgyermekek, a háziállatok és mindaz, ami a városban van, az egész zsákmány legyen a te prédád; s egyed a zsákmányt, melyet az ellenféltől szereztél, akiket Jehova a te Istened neked adott. Így tegyél mindazokkal a városokkal, amelyek nagyon messze vannak tőled, s amelyek nem ezeknek a nemzeteknek városai. Csak ezeknek a nemzeteknek a városaiban – melyeket neked ad Jehova, a te Istened örökségként – ne hagyj egyetlen lélegző lényt sem életben, mert mindenképpen pusztulásra kell adnod őket: a hettitákat, amoritákat, perizitákat, hivvitákat és jebuszitákat, ahogy Jehova, a te Istened parancsolta neked; hogy meg ne tanítsanak titeket mindazoknak az utálatos dolgoknak a cselekvésére, amelyeket ők cselekszenek isteneiknek, és nehogy vétkezzetek Jehova, a ti Istenetek ellen.” (5Móz.6:13–15, 7:1–6, 20:10–18)^[1]

 

„Jehova azután szólt Mózesnek, ezt mondva: »Állj bosszút Izrael fiaiért a midiánitákon! Utána néped mellé kerülsz.« Mózes tehát beszélt a néppel, ezt mondva: »Készítsetek fel férfiakat magatok közül a harcra, hogy szolgáljanak Midián ellen, végrehajtva Jehova bosszúját Midiánon. Izrael valamennyi törzse közül, törzsenként ezret küldjetek a hadba.« Kijelöltek hát Izrael ezrei közül ezretegy-egy törzsből, tizenkétezer harcra kész férfit. Mózes ekkor kiküldte őket, törzsenként ezret a hadba, őket és Fineást, Elezár pap fiát is a hadba; és annak a kezében voltak a szent eszközök, meg a riadót jelző trombiták. Hadba szálltak hát Midián ellen, ahogy Jehova parancsolta Mózesnek, és megöltek minden férfit. Megölték Midián királyait a többi lemészárolttal együtt: Evit, Rékemet, Cúrt, Húrt és Rebát, Midián öt királyát. És megölték karddal Bálámot, Beór fiát is. A midiánita nőket és a kicsinyeket azonban Izrael fiai fogságba hurcolták; összes háziállatukat, minden jószágukat és minden vagyonukat zsákmányul ejtették. Minden városukat, ahol azok letelepedtek, és minden fallal körbevett táborukat felégették tűzzel. Elvitték az emberekből és háziállatokból álló összes szerzeményt és hadizsákmányt. Odavitték Mózeshez, Eleázár paphoz és Izrael fiainak közösségéhez a foglyokat, a hadizsákmányt és a szerzeményeket a táborhoz, Moáb kietlen síkságára, mely a Jordán mellett fekszik Jerikónál. Mózes, Eleázár pap és a közösség valamennyi fejedelme kiment eléjük a táboron kívülre. És megharagudott Mózes a hadba kinevezett férfiakra, az ezrek elöljáróira és a százak elöljáróira, akik visszajöttek a hadjáratból. Mózes ezért ezt mondta nekik: »Életben hagytatok minden nőt?! Hisz ők azok, akik Bálám szavára rávették Izrael fiait, hogy legyenek hűtlenek Jehovához a Peór ügyében, ami miatt csapás sújtotta Jehova közösségét! Most azért öljetek meg minden férfinemhez tartozót a kicsinyeik közül, és minden nőt, akinek már volt kapcsolata férfival, aki már hált férfival. Minden kislányt azonban, aki még nem tudja, hogyan kell férfival hálni, hagyjatok életben magatoknak.«” (4Móz 31:1–20)^[2]

 

„Ne gondoljátok, hogy megsemmisíteni jöttem a Törvényt vagy a prófétákat. Nem megsemmisíteni jöttem, hanem betölteni; mert bizony mondom nektek, hogy előbb múlna el az ég és a föld, mint hogy a legkisebb betűből egy is, vagy egy betű egyetlen írásjele is elmúljon valamiképp is a Törvényből, s ne történjen meg minden. Aki tehát megszegi e legkisebb parancsolatok egyikét, azt az egek királyságára »legkevésbé méltónak« fogják hívni.”[3] „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, szembeállítsam az embert az apjával, a leányt az anyjával, a menyet az anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel a keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja az életét, az elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, az megtalálja azt.” „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!”

 

 

Kérdések

 

·       Igaz-e, hogy a kereszténység a szeretet vallása?

·       Igaz-e, hogy Mózes előtt nem létezett vallásháború?

·       Igaz-e, hogy Mózest vasba verve vezetnék el a hágai bíróságról?

·       Igaz-e, hogy az apokalipszis önmagát beteljesítő jóslat?

·       Igaz-e, hogy az elkárhozás rémülete a leghatásosabb eszköz a hívő ember lelki kiszolgáltatottságának és függőségének folyamatos fenntartására?

·       Igaz-e, hogy a lelki függőség a legkegyetlenebb függőség?

·       Igaz-e, hogy a szeretet nem moralitás kérdése?

·       Igaz-e, hogy az eredeti (eredendő) bűn gondolatát nem sugallhatták a szeretet angyalai?

·       Igaz-e, hogy a kiváltságosak, a kiválasztottak üdvülésének gondolatát nem sugallhatták a szeretet angyalai?

·       Igazolható-e, hogy a keresztény vallás valóban a szeretet vallása?

 

 

Történelmi tények

 

Aki eltökéltséggel tanulmányozza az Írást, és nem merő találomra, mint én, nálam jobban tisztában van a történelmi tényekkel is: miként vált az írás szentté. Úgy, hogy önmagukat a fennmaradt iratok felkent örököseinek önkényesen kijelentő emberek szentnek nyilvánították. Véglegesen és visszavonhatatlanul. A Szentlélek sugallatára. Nem volt könnyű teher, nem volt csekély felelősség a vállukon, de bírtak vele. Ha csak a szövetségek legújabb megújítását nézzük (hirtelen hét korábbi, be nem tartott szövetséget számolok össze, időben Ádám és Jézus között elhelyezve: Noéval, Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal, Dáviddal, Mózessel, Lévivel) annak dokumentumait is jó másfél évszázaddal a történelmi Jézus mennybe menetele után lajstromozták először (Muratori-töredék, amelyet névadója azonban csak 1740-ben fedezett föl), s a Római Szent Katolikus Egyház tanítóhivatalának legalább még másfél évszázadába került, míg a százszámra összegyűlt iratokból sikerült végképp kiválogatnia a szentesíthetőket, a maga szempontjai szerint. (A maga szempontjai ugyan még további sok-sok évszázadon át változtak a történelem inspirációinak függvényében, de a kánon véglegesítését egy időn túl már csak nem lehetett tovább halogatni.) Az evangélisták Krisztus halála után mintegy húsz évvel, 50 körül kezdtek írni, okulásul a zsidóságnak. A Szentlélek által sugallt hagyatékukból, kellő értelmezésekkel, háromszázötven év alatt sikerült kibontani azt az összefüggés-láncolatot, amely a katolikus hit alaptételének majdnem végleges felfogását és megfogalmazását adja.

 

Amikor a Krisztus utáni 380. esztendő február havának 28. napján Nagy Theodosziosz a római birodalom keleti részében „Cunctos populos” kezdetű rendeletével államvallássá tette a kereszténységet (theszaloniki rendelet), az egyház már túl volt a legfontosabbnak és leghitelesebbnek tartott iratok kanonizálásán és alapvető dogmáinak rögzítésén.^[4] Az újszövetségi Szentírás kinyilatkoztatott hitigazságainak értelmezése, különböző elemeinek összehangolása, a hittételek megfogalmazása és rendszerbe foglalása szinte már az ősegyházak alapításával együtt megkezdődött, évezredes programot adva a töprengésre, állhatatos felderítésre, megméretésre, behatolásra, ütközésre, összecsapásra, szolgálatra, uralkodásra, véres és vértelen áldozatra mindig kész intellektuális potenciálnak. Csupán az alapoknak a lerakása is majd’ háromszáz éven át tartott.

 

Az egyház legnagyobb gondját a római birodalomnak mind a keleti, mind a nyugati tartományában az jelentette, hogy miként kell helyesen értelmezni a Szentháromságról és Krisztus személyéről szóló kinyilatkoztatásokat, hogyan tárható fel a tanítás igazi üzenete. A kérdés lényege valójában az, hogy részesítheti-e Krisztus az embert megváltásban, ha ő maga nem isteni lényegű. A tét az egyház valódi ereje és hatalma, hiszen ha meginog az eredendő bűntől való megváltás dogmája, vele együtt meginog az egyház kizárólagos elhivatottságának dogmája is a megváltás közbenjárásában, megszűnik a függőségi viszony hívő és Anyaszentegyház között, s a hit az egyén legszemélyesebb, független, belső ügyévé válik. Márpedig ha az egyháznak nincs hatalma az istenfélő lelkeken és a kiszolgáltatott lelkiismereten, akkor nincs hatalma a politikán és a fegyvereken sem. Miként azt a történelem bizonyságtétele igazolja, az egyház fokról fokra, eltökélt következetességgel felnőtt a feladatához.

 

A Krisztus utáni korai századokban a kereszténységnek – a változó kihívásoknak megfelelően – újra és újra meg kellett fogalmaznia hittételeit, s az Írásból kikövetkeztetett bizonyítékokkal alá kellett támasztania, mind a zsidóság, mind a pogányság, mind pedig önmaga előtt, az eredendő (eredeti) bűn tényét, az utolsó ítélet elkerülhetetlenségét; bizonyítania kellett, hogy senki más nem lehet, csakis Jézus a megváltó; hogy Jézus valóban Isten fia, aki tanításával, csodatételeivel, mártírhalálával, kegyelmével váltja meg a megtérőket (csakis a megtérőket) a végítélet napján; bizonyító eljárásban el kellett fogadtatnia, hogy Jézus Isten fiaként maga is Isten, emberi születése ellenére öröktől való, így áll hatalmában a földi háborúkban a fegyverek megsegítése, így lehet övé a végítélet; el kellett fogadtatnia a tiltakozó rációval, hogy a monoteizmus eszméje nem áll ellentétben a hármas isteni lényeg: Atya, Fiú, Szentlélek eszméjével, úgy, hogy az egység hármas azonosságban, de egyszersmind hierarchikus viszonyban van jelen, mégpedig az Atya prioritásával; el kellett fogadtatnia az Emberfia Jézus szűzi fogantatását és istenanyai származását; el kellett fogadtatnia a hitigazságok alapjául kiválasztott írásbeli emlékek kánoni kikezdhetetlenségét; meg kellett teremtenie az egyház, pontosabban az egyházi vezetés kizárólagos jogörökösi, jogtulajdonosi státusát; meg kellett teremtenie az egyházi vezetés, közelebbről a pápa, mint Krisztus földi helytartója, tökéletesen centralizált hatalmi státusát, az egyház politikai, gazdasági és katonai önállóságát; a világi hűbéri viszonyok kialakulásával párhuzamosan, azokkal harmonizálva ki kellett alakítania a lelki hűbérviszonyok piramiselvű szövevényrendszerét, minden szálat egy kézben, a pápa kezében összpontosítva; és mindezek mellett, mindezekkel összhangban ki kellett alakítania azt a liturgiarendszert, amely a teológiát vallásgyakorlattá válthatja úgy, hogy egyfelől a leghatásosabban elégíti ki a mindenkor adott történelmi korszak célirányosan manipulált tömeglélektani igényeit, másfelől a leghatékonyabban szolgálja az egyházi hatalom folytonos megerősítését a látszólag fegyvertárs, valójában örökös rivális világi hatalmakkal szemben.

 

Nem szabad megfeledkeznünk róla: a Testamentum, amelyet ma Jézus örökségeként a kezünkben tartunk, válogatás. Annak a testületnek a munkája nyomán állt össze, amelyet „a politikai hatalom elszeretett Jézustól”, és maga alá gyűrve magáévá tett. (Könnyű Katát táncba vinni: a csípéssorrendért a rangsorvita – miként, minő párhuzam – Buddha tanítványai között is még a Megvilágosult életében – már az utolsó vacsora előtt elkezdődött az akkori tanítványok, a későbbi első egyházatyák között. Gondoljunk csak azokra az epizódokra, amikor arra kérnek választ a Mestertől, hogy melyikük kerülhet majd elsőként az Úr zsámolya elé, ki hányadikként foglalhat majd helyet a mennyben a Megváltó jobb vagy bal oldalán! Csupán idő kérdése volt, hogy a rangsorvita mikor csap át hatalmi harcba, mikor válik territoriális küzdelemmé. Nagy Konstantinnal, majd az egyház szempontjából még nála is nagyobb Theodoszioszszal eljött az idő.)

 

A Római Szent Katolikus Egyház teológiai előtörténetét ez idő tájt az átmenetileg és viszonylag békés Konstantinápolyban írják, melyet Nagy Konstantin épített és tett meg birodalma fővárosává, annak egyesítése után. A másik oldalon, a nyugati végeken, majd egyre beljebb, ugyanannak a történelemnek más lapjait, a dolgok természete szerint, vérrel írják, ahogy kell. Éppen most folyik egy germán eredetű nép, a frankok birodalmának kialakulása. Miután a száli frank törzs vezére, Merowech a rómaiak oldalán részt vesz a hunok elleni küzdelmekben, ami jelentős területekhez és stratégiai pozícióhoz juttatja, fia, Childerich pedig, szintén Róma szövetségeseként, északon a szász tengeri rablók ellen jeleskedik, az unoka, Klodwig útja tulajdonképpen már ki van jelölve a Nyugat-Római Birodalom romjain. Csupán saját népének törzsfőit kell móresre tanítania, szétkergetni a térség római helytartóit, felmorzsolni a gótokat, elfoglalni Syagrius római hadvezér országát, és ha sikerül megállítania a Kelet-Gallia felé ellenállhatatlanul nyomuló alemann germánokat, már szilárd lábakon áll a frank birodalom. Sikerült – de ennek külön története van.

 

A II. századtól kelet, észak-kelet felől folyamatosan érkező, előbb a római birodalom szolgálatába lépő, később erőszakkal betelepülő többistenhitű germán törzsek számára nehezen volt elfogadtatható a kereszten kiszenvedett Megváltó isteni mibenléte. Az ő isteneik az erő istenei, akik tisztelőiket élet-halál küzdelmeikben győzelemre segítik. A mozgalmas és színpompás szertartások ugyan vonzóak voltak számukra, az itt talált keresztény őslakossággal való keveredés is megkönnyítette a misszionáriusok munkáját, a teremtő és mindenható Atyaisten előtt is készek voltak térdet hajtani, de a legyőzhető, a szenvedést önként vállaló, megfeszíthető Fiúisten felfoghatatlan volt a számukra. Az összes gót törzsek: keletiek és nyugatiak, a langobárdok, a burgundok (részint persze geopolitikai okokból is) mind-mind a kereszténység keleti, arianus változatát tették magukévá. Ilyen időket éltünk. De hát nincs min csodálkozni. Emlékezzünk, hogy maga Nagy Konstantin is, ha annakidején, 312 októberének egyik késő délutánján nem a hadúr Krisztustól kapja a kereszt látomását, mondván: „Tuto nika” (ezzel győzz), s ha serege, pajzsán a Fiú védelmet nyújtó jelével, nem kaszabolja halomra Maxentius csapatait, bizony nehezebben jut meggyőződésre Európa igaz hitének patronálásában. Mit tehetünk, ilyenek vagyunk.

 

Klodwig kezdetben többistenhívő barbár király volt, aki azonban a burgundi királyi családból való felesége, Klotild hatása alatt egyre nyitottabbá vált a kereszténység iránt. Abba is belement, hogy két gyermekét megkereszteljék, maga azonban váltig vonakodott térdet hajtani Krisztus előtt. Történt azonban, hogy az alemannok ellen indított háború döntő ütközetében serege megingott és az ügy vesztésre állt. Ekkor Klodwig szent fogadalmat tett: Ha Klotild Istene győzelemhez segíti őt, elpártol régi isteneitől, felveszi a keresztséget, háborúiban ezentúl Krisztushoz fohászkodik. Úgy is történt. A csata idején 497-et írtunk. Alig telik ki a fél évezred Jézus feltételezett születési éve után, s már ő, Betlehem szelíd szülötte a legfőbb hadúr a nyugati féltekén, immár ő vezeti Klodwig győzelmes seregeit – a katolikus püspökök erőteljes ösztönzésével – a megátalkodottan ariánus nyugati gótok ellen, az eretnekek uralma alatt nyögő katolikus lakosság felszabadítására. Az eredmény: a mai Belgiumtól a Pireneusokig, az Atlanti-óceántól Limousinig valóra vált a katolikus hit győzelme a barbársággal és az arianizmussal szemben. (Írva vagyon: Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre, hanem hogy kardot.)

 

Egy népnek fennmaradásához – legalábbis a történelem korábbi tanúsága szerint – háborúskodnia kell, a háborúhoz vezér kell, mégpedig a legerősebb, különben semmiképp sem győzhet, a győzelemhez pedig hit kell, hadúrt kell választani, mindenek felett állót. Klodwig ereje a kikezdhetetlen bizonyság: Krisztus a leghatalmasabb. Az adományozások és végrendeleti hagyatékok útján idő közben szépen gyarapodó pápai nagybirtoknak szüksége is van a Megváltó hadúri erejére. Bár ez idő tájt a katolikus egyház feje Itália legnagyobb magánbirtokosa, és a Patrimonium Petri, Szent Péter öröksége ekkor már számottevő katonai potenciál fenntartását is lehetővé tette, a terjeszkedő langobárd birodalom megalakulása Észak-Itáliában olyan fenyegetettséget jelentett a számára, amellyel külső segítség nélkül nem volt esélye sikerrel szembenézni.

 

A korabeli katolikus egyház világosan látja: élete múlik azon, képes-e megfelelő haderővel bíró szövetségesre szert tenni, a kölcsönös érdekek összefűzésével. A frank hódítás egyben a katolikus vallás hódítása is, s ezt a korabeli egyház elöljárói nem győzik eléggé hangoztatni. Klodwig halála után azonban meggyengül, felszabdalódik a frank királyság, s bár utódai meghódítják Türingiát, Burgundiát és Provance-ot, a bajorokat és a szászokat pedig adófizetésre kötelezik, a valódi hatalom gyakorlói a királyi kíséret legnagyobb urai, a maior domusok, a háznagyok lesznek. Ez a hatalom viszont nem lehet teljes, mert nem Istentől való, mint a felkent királyé, s a korona szentségét csakis a pápa szolgáltathatja ki. Megvan tehát a kölcsönös érdek, sőt annál is több: a kölcsönös egymásra utaltság. Ez a kölcsönös egymásra utaltság az első megkoronázott, sőt római patríciusi címmel is felruházott maior domus, Kis Pipin uralkodása alatt válik véd- és dacszövetséggé, a Ponthion-i Szerződéssel, amelyben a király kötelezettséget vállal a langobárdoktól visszafoglalt pápai városok visszaadására. A kulcsokat, ráadásokat is hozzátéve, 754-ben helyezi le Szent Péter sírjára, jelképesen ezt tekintjük a Pápai Állam megalakulásának. Területe: mintegy negyvenezer négyzetkilométer. Uralkodója: II. István pápa. Kis Pipin fia és követője, Nagy Károly nem sokkal később további adományokkal erősíti a köteléket a két hatalom között: Hadrianus pápa alatt már az egyházi államhoz tartozik a római ducatuson, a ravennai exarchatuson, a Pentapolison, valamint Ferrara és Bologna környékén túl Toscana déli része Orvieto és Viterbo városokkal, úgyszintén a Rómától északkeletre fekvő Sabina. A pápa szuverén uralkodó, saját nevével és képmásával pénzt veret, ez az az idő, amikor Bizáncnak még a névleges uralma is megszűnik Róma felett. De mert a történelem ingája nem pihen, miközben egyik oldalon nő a pápa hatalma és szuverenitása, másfelől nő a függősége Nagy Károlytól, aki Lombardia bekebelezésével, immár mint itáliai uralkodó, igyekszik felségjogokat szerezni és hatalmát kiterjeszteni az egész félszigetre, megvalósítandó élete nagy álmát, a Nyugatrómai Császárságot…

 

További kérdések és állítások

 

Azt kérdezed: „Hogyan lehet az emberi társadalmat megszervezni azon az alapon, hogy része vagyunk a természetnek, de nem állunk fölötte?”

És azt is kérdezed: „Miért kell egy igazságos társadalomra az embernek a természethez való viszonyából, nem pedig az embernek emberhez való viszonyából következtetni” És azt mondod: „A Biblia egységes erkölcsi normarendszert tartalmaz, nem pedig egyetemes államformát.”

És azt is mondod: „A szeretet hatalma az, amely megmenthetne minket a világégéstől.”

 

Azt kérdezem: Megvalósítható-e az egész emberiség mindent átfogó túlélőprogramja a hierarchia eszméjére alapozva, valódi demokrácia nélkül?

És azt is kérdezem: Megvalósítható-e bármiféle valódi demokrácia a hierarchia eszméjére alapozva?

És azt is kérdezem: Alapulhat-e bármiféle valódi demokrácia akár tudományos, akár vallásos egyistenhiten?

És azt mondom: A piramiselvű keresztény vallás moralitása semmivel sem áll szilárdabb talajon, mint a darwini evolucionizmus.

És azt is mondom: A piramiselvű darwini evolucionizmus moralitása semmivel sem áll szilárdabb talajon, mint a szeretet vallásáé, amely kirekeszt, háborúkat indít, fegyvereket áld meg, rafinált arzenált működtet kínvallatásokra, máglyákat gyújt gondolkodók és boszorkányok alá, és gettófalat von a kiszolgáltatott kisebbség köré.

 

 

Variációk egy törvényre

 

Ti ostoba galáták! Ki babonázott meg benneteket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak, amikor szinte a szemetek elé állítottuk a megfeszített Jézus Krisztust? Csak azt szeretném tudni tőletek, hogy a törvény szerinti tettek által kaptátok-e a Lelket, vagy úgy, hogy a hitet elfogadtátok? … nyilvánvaló, hogy a törvény útján senki nem válik az Isten előtt igazzá, mert »az igaz a hitből él«. A törvény azonban nem a hitből származik, hanem: »Aki teljesíti, élni fog«. Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk. Hiszen az Írás szerint: »Átkozott mind, aki fán függ«. … Mielőtt a hit elérkezett, a törvény fogott össze és őrzött meg minket a hitnek, amelynek kinyilatkoztatása a jövőre várt. Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól. … Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.… az embert nem a törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Ezért elfogadtuk Jézus Krisztus hitét, hogy a Krisztusba vetett hitben váljunk igazzá, nem mert tetteink megfelelnek a törvénynek, hisz a törvény szerinti tettek senkit sem tesznek igazzá. … Mert ha a törvény útján igazzá válhat az ember, Krisztus hiába halt meg. … A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket. … Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. … Vezessen benneteket a lélek, és akkor nem vagytok alárendelve a törvénynek.” (Katolikus Biblia, Gal.1:6–7, 11–12, Gal.2:16, 21, Gal.3:1–2, 11–13, 23–25, 28, Gal.4:3–5, 21, Gal.5:1,14,18) Mózes Jehovájának szeretetéről itt már szó sem esik, annál inkább a mózesi törvényről, mint átokról, amelytől Krisztus szabadította meg híveit, hívőit.

 

Ha valóban a lényeget keresem, amikor felteszem ezt a kérdést magamnak, mit mond neked az Írás, csakis a lényegre szabad figyelnem: Igaz-e, hogy a szeretet vallása a kereszténység? Hiszen ha igaz, akkor pontosan látnom kell, hogy mit mond az Írás Pál szavaival: „… az egész törvény ebben teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.”

 

Csak hát hiába fogadom meg igaz lelkemre, hogy nem kérdezek, nem vizslatok, nem firtatok, hanem hagyom, hogy vezessen az Ige, ha maga az Ige keresztezi önmaga útjait! Mert ha igazán ebben a mondatban teljesedik be a törvény, akkor legalább ennek az egy mondatnak mindenek fölött álló egyértelműséggel kellene nyilvánvalóvá tennie a törvény igazát. Ám ez az igazság csupán a pogányság megtérítésére elhívott Pál igehirdetésében jelenik meg önálló érvénnyel, ugyanez a mózesi törvény az evangélistáknál egészen más kontextusban bukkan elő, magánál Mózesnél pedig éppen hogy egy a sok közül, nem pedig a legfőbb.

 

A Tóra szeretettörvénye a következőképpen hangzik: „Ne légy bosszúálló, és haragot se táplálj néped fiai ellen; szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Én vagyok Jehova.” És közvetlenül előtte: Ne gyűlöld testvéredet szívedben. Mindenképpen fedd meg társadat, hogy ne hordozd vele együtt a bűnt. És közvetlenül utána: „Tartsátok meg rendeleteimet: Ne keresztezz kétfélét a háziállataid közül. Ne vess földedbe kétféle magot, és ne vegyél fel kétféle anyagból szőtt ruhát.” És közvetlenül ezután: „Ha egy férfi nővel hál magömléssel, pedig azt a szolgálólányt más férfinak választották ki, és nem váltották meg, szabadságot sem adtak neki, akkor ez büntetendő.” (3Móz.19:18–20, kiemelések tőlem)

 

Jézus szeretettörvénye Máténál, szövegkörnyezetben: „Ami a halottak feltámadását illeti, nem olvastátok-e, mit mondott nektek az Isten, így szólva: »Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.« Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Amikor a sokaság ezt hallotta, ámult a tanításán. Miután a farizeusok hallották, hogy elhallgattatta a szadduceusokat, összegyűltek egy csoportba. Egyikük pedig, egy törvénytudó, megkérdezte, próbára téve őt: »Tanító, melyik a legnagyobb parancsolat a Törvényben?« Ő ezt mondta neki: »Szeresd Jehovát, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és egész elméddel.« Ez a legnagyobb és első parancsolat. A második ehhez hasonló: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancsolaton alapul az egész Törvény és a Próféták.” (Mt.22.31–40)

 

Jézus szeretettörvénye Márknál, szintén szövegkörnyezetben: „Akkor az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni, és tudta, hogy ő jól válaszolt nekik, megkérdezte tőle: »Melyik az első minden parancsolat között?« Jézus így válaszolt: Az első ez: »Halld, ó, Izrael, Jehova, a mi Istenünk egy Jehova, és szeresd Jehovát, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel, egész elméddel és egész erőddel.« A második ez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat. Az írástudó ezt mondta neki: Tanító, jól mondtad, az igazságnak megfelelően, hogy »Ő egy, és rajta kívül nincs más«, és az, ha valaki szereti őt egész szívével, egész értelmével és egész erejével, és az, ha valaki úgy szereti felebarátját, mint önmagát, sokkal többet ér, mint minden egészen elégő felajánlás és áldozat. Erre Jézus, látva, hogy értelmesen válaszolt, ezt mondta neki: Nem vagy messze az Isten királyságától. De senkinek nem volt többé bátorsága kérdezgetni őt.” (Mk.12.28–34)

 

Jézus szeretettörvénye Lukácsnál, környezetbe ágyazottan: „És íme, egy bizonyos törvénytudó felkelt, hogy próbára tegye őt, és így szólt: »Tanító, mit tegyek, hogy örök életet örököljek?« Ő ezt mondta neki: »Mi van megírva a Törvényben? Hogyan olvasod?« Az ezt válaszolta: »Szeresd Jehovát, a te istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és egész erőddel és egész elméddel«, és »felebarátodat, mint önmagadat«. Ő így szólt hozzá: »Helyesen válaszoltál; továbbra is ezt cselekedd, és életet nyersz«.” (Luk.10.25–28)

 

Jézus szeretettörvénye Jánosnál: „Így hát miután bemártotta a falatot, fogta és odaadta Júdásnak, Iskariót Simon fiának. És akkor, a falat után, belement abba Sátán. Jézus ezért azt mondta neki: »Amit teszel, tedd meg minél gyorsabban«. Ám az asztalhoz telepedettek közül senki sem tudta, hogy milyen céllal mondta ezt neki. Némelyek igazából azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénztartó – Jézus azt mondta neki: »Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre«, vagy hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután azért a falatot elvette, azonnal kiment. És éjjel volt. Miután tehát kiment, Jézus így szólt: Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőül vele kapcsolatban. És maga az Isten fogja megdicsőíteni őt, éspedig azonnal megdicsőíti őt. Kicsiny gyermekek, egy kis ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem; és ahogy a zsidóknak megmondtam: »Ahová én megyek, ti oda nem jöhettek«, most nektek is mondom. Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról fogja tudni mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek«.” (Jn.13.26–35, kiemelések tőlem) A farizeusok és írástudók cselvetésével kicsikart mózesi–jézusi szeretettörvény kinyilatkoztatásáról a tanítvány, akit a hagyomány szerint Jézus szeretett, mit sem tud, vagy nem tartotta szükségesnek említést tenni róla. Miként Lukács szerint is csak ráhagyta egy kötekedőre a saját válaszát, hogy végre arról beszélhessen, amiért valójában elhívatott.

 

Pál pediglen, hogy az evangélium szavait egymásba ne öltsem, a következőképpen készíti elő a maga törvényértelmezését a kelta eredetű közép-kisázsiai galatáknak, akik zsidó igehirdetők nyomására a körülmetélkedés mózesi törvényének felvételével akarták elkerülni Isten büntető haragját:

 

„Csodálkozom, hogy attól, aki meghívott titeket Krisztus kegyelmére, ilyen hamar átpártoltatok egy más evangéliumhoz, jóllehet nincs más, legföljebb néhány ember akad, aki megzavar titeket, és igyekszik elferdíteni Krisztus evangéliumát. … Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való. Hiszen nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából. … az embert nem a [mózesi] törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Ezért elfogadtuk Jézus Krisztus hitét, hogy a Krisztusba vetett hitben váljunk igazzá, nem mert tetteink megfelelnek a törvénynek, hisz a törvény szerinti tettek senkit sem tesznek igazzá. … Mert ha a törvény útján igazzá válhat az ember, Krisztus hiába halt meg. … A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket. … Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. … Vezessen benneteket a lélek, és akkor nem vagytok alárendelve a törvénynek.” (Katolikus Biblia, Gal.1:6–7, 11–12, Gal.2:16, 21, Gal.3:1–2, 11–13, 23–25, 28, Gal.4:3–5, 21, Gal.5:1,14,18) Mózes Jehovájának szeretetéről itt már szó sem esik, annál inkább a mózesi törvényről, mint átokról, amelytől Krisztus szabadította meg híveit, hívőit.

 

Mózes, Máté, Lukács, János vagy Pál? Hogy fogunk mi ebből kikeveredni? Szájízünknek tetsző önkényes Biblia-magyarázatokkal, mint ahogyan teszi ezt a Talmud, a krisztológia, a patrológia, a teológia, a dogmatika? Kitartunk még most is amellett, ami oly sokaknak igaza, hogy a krisztusi szeretet hatalma mentheti meg az emberiséget? Hogy egyáltalán bármilyen hatalom megmentheti az emberiséget? Hogy hatalom az, ami megmentheti az emberiséget? Nehogy feladjuk! Még nincs elég okunk reá. Csak hát lehetetlen föl nem tenni a kérdéseket, ha egyszer már ott járunk a lényeg körül, de az sehogy sem akarja megadni magát! Bocsánat. Én nem tudom megadni magamat. Én vagyok önfejű és erőszakos. De hát megtagadhatom-e azt, aki vagyok?

 

Kérdem tehát: Hogyan lehetséges az, hogy Máté, Márk és Lukács Jézusa automatikusan és résmentesen összekapcsolja sőt eggyé teszi Mózes két, egészen különböző helyen, egészen különböző súllyal megjelenő szeretettörvényét, a Jehovára vonatkozót (5Móz.6.4–9) és a felebarátot illetőt (3Móz.19.18), amellyel kapcsolatban megjegyzendő, hogy egyértelműen a közelibb-távolibb hozzátartozókra, maximum a nemzetségre értendő, és semmiképp sem az idegenekre, akiket nem szeretni, hanem pusztítani, leigázni kell, s kiváltképp pedig nem az egész emberiségre. Hogyan lehetséges az, hogy János egyikről sem vesz tudomást, egy harmadikat illeszt egy egészen más helyre, miközben Pál szembeállítja a kettőt a maga evangéliumában azzal a felismeréssel, hogy Mózes törvénye a testé, Jézus törvénye a léleké, s felülírva minden korábbi (ha valóban korábbi) üzenetet, a másodrendűt teszi meg elsőnek és egyetlennek, kiemelve eredeti kontextusából, s immár Jézusra ruházva át annak kizárólagos képviseletét, a mózesi törvényeket egyenesen átoknak bélyegezve, amelytől meg kell szabadulni? Elképzelhető, hogy nem ugyanazt a törvényt, elképzelhető, hogy nem ugyanazt a Megváltót hirdették valamennyien?

 

Elképzelhető, hogy éppen Máté, Márk vagy Lukács lettek volna azok, akiknek zavart keltő nyomulásától féltette Pál galáta testvéreit? Nem lehet, mert legalábbis Lukácsot, „a kedves doktor”-t, mint állandó kísérőjét hatása és ellenőrzése alatt tartotta, márpedig Lukács, bár egészen más mesébe ágyazva, ugyanabba az összefüggésbe állítja a két törvényt, mint az előző kettő, sőt, ő már nem is Jézussal, hanem az őt tesztelő törvénytudóval kapcsoltatja össze a Tórában eredetileg egymástól két könyv távolságban álló parancsolatokat. (Valóban olyan érzése van a kései olvasónak, mintha népballadák vándormotívumaival találkozna.) Hacsak nem arról van szó, hogy ez a Lukács mégsem az a Lukács, csupán annak adta ki magát. Hacsak nem arról van szó, hogy ez a Máté, ez a Márk, ez a János mégsem az a Máté, mégsem az a Márk, mégsem az a János, csupán annak adta ki magát. Vagy mások ragasztották rájuk a szerepet. Vagy mégis ők azok, csak oly sok esztendővel, évtizeddel az események után kezdtek hozzá az íráshoz, hogy akkor már a hagyományok is legalább annyira befolyásolták őket, mint saját emlékezetük. Mert hihetem bár, hogy a Szentlélek fogta íróvesszőjüket, de Szent Pálét is őneki kellett fognia, amikor leíratta vele, hogy evangélium csak egyetlenegy létezik, az övé, amelyet közvetlenül a Megváltótól kapott elragadtatásban. Pál hagyatéka nélkül nem létezik Újszövetség, nem létezik katolikus anyaszentegyház.

 

Akkor is a Szentléleknek kellett őrt állnia, amikor hagyta leírni Pállal, hogy „Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, fölismerték az osztályrészemül jutott kegyelmet, az egyetértés jeléül kezüket nyújtották nekem és Barnabásnak: Mi apostolkodjunk a pogányok, ők meg a körülmetéltek körében. … Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott, és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe.” (Katolikus Biblia, Gal.2.9, 11–13) Nagyon nagy okának kellett lennie, ha a Szentlélek nem cenzúrázta ki ezeket a súlyos mondatokat, ha hagyta, hogy a Kőszikláról szabadon asszociáljunk Jézus megingásokra hajlamos, háromszoros megtagadójára! Lehetséges, hogy a körülmetélteknek készült történeti leírásokból sohasem ismerhetjük meg az igazi Jézus igazi üzenetét, kizárólag csak Pál számunkra, körülmetéletlenekre levelenként hagyott, töredékes evangéliumából szedegethetünk bizonyosságot? Lehetséges, hogy amikor Péter hite államvallássá lett Konstantin előkészítése, majd Theodosziosz szigorú megtorlásokat kilátásokba helyező rendelete nyomán, Pál üzenete elhalt, csak elemeiben éledt fel később, főként szerzetesi buzgalom formájában? Lehetséges, hogy Péter kompromisszumkészségével, jóhiszemű megalkuvásaival, kiegyenlítő szándékával öntudatlanul is elsőként járult hozzá, hogy a politika hatalmi ágazata maga alá gyűrhesse, magáévá tehesse, magához hasoníthassa a spirituális erőt, vagy hogy az maga szántából prostituálódjék a territoriális küzdelemben? Lehetséges, hogy ez a Péter nem is az a Péter?

 

De végtére is ki az én bibliai felebarátom?

 

 

Önfegyelem! Számba veszem, milyen kérdéseket nem szabad feltennem magamnak, hogy igaz csábításukkal el ne térítsenek a fő sodrástól. Nem engedhetek a kísértésnek, nem bajlódhatom a Szentírás egyes részletei eredetének, eredetiségének firtatásával, sem azzal, hogy maga a teljes Írás hány ember munkája, és milyen metamorfózisokon ment keresztül. Ha a magam számára igaz szavakat találok, nem szabad néznem, hogy összefüggő szövegegységeket alkotnak-e, vagy elszórtan bukkannak elő, s nekem kell összeillesztenem őket, saját hittel, saját lelki erővel. Nem végezhetek magánnyomozást, hogy külön tudjam választani Mózesban vagy Jézusban a mitológiai személyt a történelmi létezőtől, csakis azt szabad néznem, ami a Bibliában kirajzolódik róluk üzeneteik által, csak a Tóra Mózese létezik, csak az Újszövetség Jézusa az élő, ki-ki a maga ellentmondásaival. Itt és most nem szabad boncolgatnom, miként oldható fel az a pszichológiai paradoxon, hogy másokat ugyanúgy kell szeretnem, mint önmagamat és – következésképpen – fordítva: magamat mint másokat; nem tévedhetek most arra az ingoványra, hogy jelentheti-e az önszeretet ugyanazt, mint szeretteim szeretete, jelentheti-e szeretteim szeretete ugyanazt, mint a szívemhez közel álló embertársaim szeretete, jelentheti-e a szívemhez közel álló embertársaim szeretete ugyanazt, mint a szívemnek idegeneké, jelentheti-e a szívemnek idegen embertársaim szeretete ugyanazt, mint az ellenségemé. Ha van ilyen. Itt és most nem hajszolhatom magam a lélektan senkiföldjére, nem szegezhetem magamnak azt az egyébként megkerülhetetlen és messzire sarkalló kérdést, hogy emberből való ember képes-e parancsra szeretni (vagy akár gyűlölni), mint a kutyák; nem eleve maga a totális skizofrénia-e, ha valaki törvényben akarja előírni a szeretetet, nem eleve maga a totális skizofrénia-e, ha ilyen törvényt elfogadunk, és alávetjük magunkat? Hát ki lehet gyárilag képes parancsra szeretni vagy gyűlölni?! Hát nem így készül a biorobot?! Semmiképp sem engedhetek a kísértésnek, hiába tudom, hogy itt is és most is, és mindenhol, és mindig is megkerülhetetlen a kérdés: Valójában ki az én felebarátom? Ki az, akit szeretnem kell, ki az, akit nem? Különbséget tesz-e akár a Tóra, akár a négy evangélium, akár Pál törvénye ember és ember között? Van-e különbség testvér, felebarát és ellenség között? De nem tehetem fel még ezt a kérdést sem magamnak, amíg abban nem látok tisztán, hogy mit takar maga a szó, a fogalom: szeretet. Ugyanazt jelenti valamennyi esetben valamennyiünk számára, ugyanazt jelentette két-háromezer évvel ezelőtt, ugyanazt jelentette mindig is, ugyanazt jelenti ma is, és ugyanazt fogja-e jelenteni az idők végezetéig? Szabad nekem ilyen kérdések útvesztőibe keverednem, amikor a bizonyságot keresem, a fogódzót, amelynek sohasem szabad korlátokká válnia a kezem között; amelyre rábízhatom magam, és önmagam által az énrám bízott, nekem kiszolgáltatott gyermekeimet?

 

A Tórában a felebarátiság fogalma ott vetődik fel, ahol Jehova Mózes által kinyilvánítja parancsait – tilalmait és kötelmeit – az atyafisággal kapcsolatban. E tilalmak közvetlenül a vér fogyasztásának tilalma után következnek és mindenekelőtt a vérfertőzéssel kapcsolatosak. „Senki se közelgessen valamely vér szerinti rokonához, hogy felfedje annak szemérmét.” Utána jön a tételes felsorolás, hogy ki-mindenki sorolandó a vér szerinti rokonságba, kinek szemérme tabu: a te atyád, a te anyád, a te atyádnak a felesége (vagyis a mostohád), a te atyád lánya (vagyis apai féltestvéred), a te leánytestvéred, a te anyai féltestvéred, a te fiad vagy lányod után való unokád, a te mostohád leánya, a te apai vagy anyai nagynénéd, a te apai nagybátyád és az ő felesége, a te menyed, a te sógornőd, majd oda fut ki ez a rész, hogy „a te felebarátodnak a feleségéhez se add magad közösülésre, hogy azzal magadat megfertőztessed.” Az ugye teljesen nyilvánvaló, hogy ezek szerint a mózesi szóhasználatban a felebarát fogalma korántsem lehet az embertárs szinonimája, mint ahogyan azt a pálfordulás után, a páli tanítások nyomán próbáljuk beállítani? Az ugye teljesen kizárt, hogy Mózes megtiltotta volna a házasságot és mindenféle nemi kapcsolatot az egész emberiség számára?! „Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben; fedd meg a te felebarátodat nyílván, hogy ne viseljed az ő bűnének terhét. Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebarátodat, mint magadat.”^[5] A te néped fiai… Ezek egy vérségi kötelékben, vérségi kultúrában élő nép törzsi istenének kinyilatkoztatásai az ő törzsi papvezére által. És ugyanennek a törzsi köteléknek a megerősítését jelentik Jézus szavai is, amikor azt jelenti ki, hogy „Én nem küldettem másokhoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz,”^[6] vagy hogy „... nem a világ miatt kérlek, hanem azok miatt, akiket nekem adtál, mert a tieid.”^[7] „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek”^[8]

 

A jézusi szeretet a megkülönböztetettek megkülönböztető szeretete. Az összetartozás, a másoktól való elkülönülés, a másokkal való szembenállás szeretete. Törzsi szeretet. Pál nem tartozott Jézus tanítványai közé. Pál sohasem találkozott Jézussal közvetlenül, testi mivoltában. Pál találkozása Jézussal médiumi, spirituális találkozás. Pál Jézus-élménye spirituális élmény. Miképpen médiumi spirituális élmény Ábrahám találkozása az ő parancsolójával, médiumi spirituális élmény Mózes találkozása Jehovával, médiumi spirituális élmény Jézus találkozása az Atyával, médiumi spirituális élmény minden próféta találkozása minden kinyilatkoztatóval, médiumi spirituális élmény minden sámán, minden varázsló minden találkozása minden szellemekkel. Ahogyan az ő pszichés valójukban megfogan. Jézus igazsága Pál szájából Pál igazsága. Pál sohasem fogadott el más evangéliumot, csak az ő spirituálisan megélt személyes evangéliumát. Pál tételesen szembe ment a Tanítással és a Tanítványokkal, amikor a sugallatot követve a megváltás hatályát kiterjesztette minden körülmetélt és körülmetéletlen megtérőre a földkerekségen.

 

Ha hinni akarok Pálnak

 

Ha abban akarok hinni, hogy a szeretet törvénye az, amely megmentheti az emberiséget a jövő apokaliptikus rémületétől, akkor mindenekelőtt azt kell világosan látnom, hogy az a vallás, amely a szeretet törvényével a megváltást kínálja valamennyiünknek, valóban a szeretet vallása-e, vagy csak akként hiteti el velem magát, élve jámborságommal, hogy én is annak akarom hinni, mert olthatatlan szomjúságom van rá. Beteljesedhet-e a mózesi törvény a krisztusi evangélium által, új szeretetdimenziót nyitva, amelyet az evangéliumok és Pál levelei világítanak meg számunkra?

 

Pál válasza: Minden látszat ellenére igen – és valóban gyönyörű a levezetése:

 

„Értsétek meg jól: Aki hitből él, az Ábrahám fia. Mivel az Írás előre látta, hogy Isten a hittel teszi megigazulttá a pogányokat, előre hirdette Ábrahámnak: »Benned nyer áldást minden nép«. Eszerint akik hisznek, áldásban részesülnek a hívő Ábrahámmal. … Így szállt az Ábrahámnak szóló áldás Krisztus Jézus által a pogányokra, hogy a hitben elnyerjük a Lélek ígéretét. … Nos, az ígéret Ábrahámnak és leszármazottjának szólt. Nem azt mondja: »és leszármazottainak«, mintha sokaknak szólna, hanem csak egynek: »leszármazott«, s ez Krisztus. Ezzel azt akarom mondani, hogy az Istentől korábban jogerőre emelkedett végrendeletet a négyszázharminc esztendővel később adott törvény nem érvényteleníti, az ígéret tehát nem vesztheti el hatályát. Ha ugyanis a törvényből folyna az örökség, akkor nem lehetne az ígéret folyománya. Ám Ábrahámot ígérete alapján ajándékozta meg az Isten. … Ellentétben áll tehát a törvény Isten ígéretével? Ha a törvénynek lett volna éltető ereje, akkor valóban törvényből fakadna az igazságosság. De az írás mindent bűnösnek nyilvánított, hogy a hívők a Jézus Krisztusba vetett hit folyományaként részesüljenek az ígéretben. … Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. … Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök.” (Katolikus Biblia, Gal.3:7–9,14,16–18,21,26–27,29) És csodálatos módon, ez a megvilágítás – ha a másik három evangélistánál nem is – Máténál megerősítést kap, mégpedig Pálénál is gyönyörűbb, mert egyszerűbb megfogalmazásban, igaz, nem a legfőbb törvény kísérőjeként, hanem útravalóul a tanítványoknak: „Hallottátok, hogy megmondatott: »Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet«. Én azonban azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy égi Atyátok fiainak bizonyuljatok, mivel ő felhozza napját gonoszokra is, jókra is, és esőt ad az igazságosoknak is, meg az igazságtalanoknak is. (Mt.5.43–45)

 

Akkor tehát végre megérkeztem? Akkor hát valóban hihetem, hogy „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk”? Bizton bízhatom, hogy Krisztus nem hiába halt meg, és valóban „megváltott minket a mózesi törvény átkától, amikor átokká lett értünk”? Bizton bízhatom, hogy a végső igazságért, a teljes beteljesülésért nem kell immár gyűlölnöm sem ellenségeimet, sem idegen népeket, sem idegen kultúrákat, sem idegen vallásokat, sem idegen isteneket, sem idegen önmagam? Mikor én bemegyek arra a földre, amelyet a mi Megváltónk ígért nekem és utódaimnak, egészen biztos, hogy soha többé nem kell most már halomra gyilkolnom senkit, akit ott találok? Egészen biztos, hogy nem vonom magamra Jézus teljes szívéből, elméjéből, testi-lelki erejéből szeretve imádott Atyaistenének, Jehovának a haragját, ha idegenek teljes szívéből, elméjéből, testi-lelki erejéből imádva imádott istenek idegen népeit nem irtom ki írmagostul, ha kegyelmezek netán nem csupán az ágyasomul megtartott leánygyermekeknek, nem csupán a nőknek és asszonyoknak, de a várhatóan majd katonákká serdülő fiúknak, sőt, talán még maguknak a katonáknak is, vagy – de ezt már valóban borzasztó még kimondani is – esetleg rájuk sem támadok? Némuljanak el a harsonák, épüljenek újjá Jerikó falai? Hamvadjanak el a tüzek, mondjunk, mert mondhatunk közösen imát minden hatalom történelmi megszemélyesítőiért és minden hatalom történelmi áldozataiért? Megengedi a Törvény, mondhatunk közösen közös imát a Dávid-csillag, a vörös csillag, a kereszt, a kettős kereszt, a horogkereszt, mindenféle kereszt prófétáiért, haszonélvezőiért és áldozataiért? Mondjunk, mondhatunk közösen közös imát mindenféle tudás mindenféle prófétáiért, mindenféle haszonélvezőiért és mindenféle áldozataiért? Megengedi-e már a Törvény, megengedi-e már az Írás: mondhatunk-e immár közös szívvel közös imát mindannyiunkért, az emberi evolúció, kultúra és civilizáció valamennyi résztvevő áldozatáért?

 

A világ leggátlástalanabb lelki zsarolása

 

„Legyetek szentek, mert én, Jehova, a ti istenetek szent vagyok«.” „Légy feddhetetlen Jehova, a te Istened előtt.” „…hát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti égi Atyátok tökéletes.” Nyilván nem betű szerint kell érteni a törvényt, a parancsot, hanem iránymutatása szerint. Törekednem kell szentnek, feddhetetlennek, tökéletesnek lenni, ha Izrael fiainak körülmetéletlen, immár világot átfogó lelki közösségének tagjaként részes akarok lenni az örökségben, a kegyelemben, a megváltásban. De elkerülhetik-e büntetésüket, van-e kegyelem, van-e megváltás a szeretet által azoknak is, akik a törvény lapjainak túloldalán kinyilatkoztatott isteni tagadás, isteni utálat, isteni bosszú, isteni gyűlölet szent kötelékét képtelenek magukra venni, akik tagadásban, utálatban, bosszúban, gyűlöletben nem kívánnak élen járni, nem törekednek tökéletességre?

 

„Át fogok menni Egyiptom földjén ezen az éjjelen, és lesújtok minden elsőszülöttre Egyiptom földjén embertől kezdve az állatig; és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok. Én vagyok Jehova. A vér jel lesz a házakon, és én elmegyek mellettetek; nem ér titeket a pusztító csapás, amikor lesújtok Egyiptom földjére. … Én vagyok Jehova, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgák házából. Ne legyenek más isteneid a színem előtt. Ne készíts magadnak faragott képmást vagy ahhoz hasonló alakot, ami fenn van az egekben, vagy lenn van a földön, vagy a vizekben van a föld alatt. Ne hajolj meg előttük, és ne hagyd magad rávenni a szolgálatukra, mert én, Jehova, a te Istened olyan Isten vagyok, aki kizárólagos odaadást vár el, aki megbünteti az atyák vétkéért a fiakat, a harmadik nemzedéket és a negyedik nemzedéket azoknak az esetében, akik gyűlölnek engem. ... Én vagyok Jehova, a ti istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptom földjéről, hogy ne szolgáljatok rabszolgáikként, és összetörtem igáitok rúdjait, s emelt fővel járattalak titeket. De ha nem hallgattok rám, és nem tartjátok meg mind e parancsolatot, elvetitek rendeleteimet, s lelketek megutálja bírói döntéseimet, és nem cselekszetek minden parancsolatom szerint, hanem még szövetségemet is megszegitek, akkor én a következőket teszem veletek: büntetésként rettegést bocsátok rátok, tüdővésszel, forrólázzal, melyek tönkreteszik a szemet, és elepesztik a lelket. Hiába fogjátok vetni magotokat, mert ellenségeitek felemésztik. Ellenetek fordítom arcomat, és elestek majd ellenségeitek előtt; gyűlölőitek taposnak benneteket, és menekülni fogtok, amikor senki sem üldöz titeket. … Ó, Isten, bárcsak megölnéd a gonoszt! Akkor a vérbűnös emberek eltávoznának tőlem, akik saját elképzeléseik szerint beszélnek rólad; méltatlanul veszik ajkukra nevedet – ellenségeid. Vajon nem gyűlölöm-e ádáz gyűlölőidet, ó Jehova? Nem iszonyodom-e az ellened lázadóktól? Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket. … Ahol nem fogad be valaki titeket, és nem figyel a szavatokra, ott kimenve abból a házból vagy abból a városból, rázzátok le a port lábatokról. Bizony mondom nektek, Szodoma és Gomora földjének elviselhetőbb dolga lesz az ítéletnapon, mint annak a városnak. … Bizony, bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal el, csak egy szem marad; de ha elhal, akkor sok termést hoz. Aki kedveli a lelkét, elpusztítja azt, aki azonban gyűlöli a lelkét ebben a világban, örök életre fogja megóvni azt. Ha valaki szolgálni szeretne nekem, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. … Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, igen, még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom. Aki nem hordozza kínoszlopát, nem lehet a tanítványom. … De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk, átkozott legyen! … Amikor az emberfia megérkezik dicsőségében, és vele együtt az angyalok mind, akkor leül az ő dicsőséges trónjára. És eléje gyűjtik az összes nemzeteket, ő pedig különválasztja egymástól az embereket, mint ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kecskéktől. … De még ha mi vagy egy angyal az égből hirdetne is nektek jó hírként valamit azon túl, amit mi jó hírként hirdettünk nektek, átkozott legyen! Amint a fentiekben mondottuk, most ismét mondom: akárki is az, aki nektek jó hírként hirdet valamit azon túl, amit elfogadtatok, átkozott legyen! … »Íme győzött a Júda törzséből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a tekercset, és annak hét pecsétjét.« … És láttam egy másik jelet az égben, nagyot és csodálatosat: hét angyalt hét csapással. Ezek az utolsók, mert általuk bevégeztetik az Isten haragja. … És hallottam, hogy egy harsány hang a szentélyből ezt mondja a hét angyalnak: »Menjetek, és öntsétek ki az Isten haragjának hét csészéjét a földre!« És elment az első, és kiöntötte csészéjét a földre. És fájdalmas és rosszindulatú fekély lett azokon az embereken, akiken rajta volt a vadállat jele, és akik imádták annak képmását. És a második kiöntötte csészéjét a tengerbe. Az pedig vérré vált, mint amilyen a halott vére, és minden élő lélek meghalt, igen, ami a tengerben volt. És a harmadik kiöntötte csészéjét a folyókba és a vizek forrásaiba. Azok pedig vérré váltak. És hallottam, hogy a vizek fölött levő angyal ezt mondja: »Te, aki vagy, és aki voltál, a Lojális, te igazságos vagy, mert ezeket a döntéseket hoztad, hiszen szentek és próféták vérét ontották ki, te pedig vért adtál inniuk. Megérdemlik. … És a negyedik kiöntötte csészéjét a napra, és a napnak megadatott, hogy tűzzel perzselje az embereket. … És az ötödik kiöntötte csészéjét a vadállat trónjára. És elsötétült annak királysága, ők pedig a nyelvüket kezdték harapdálni fájdalmukban. … És a hatodik kiöntötte csészéjét az Eufráteszre, a nagy folyóra, és kiszáradt annak vize, hogy elő legyen készítve az út a napkeletről jövő királyoknak. És a hetedik kiöntötte csészéjét a levegőre. Erre egy harsány hang jött a szentélyből, a trón felől, és ezt mondta: »Meglett!«” „…bizony mondom nektek, hogy előbb múlna el az ég és a föld, mint hogy a legkisebb betűből egy is, vagy egy betű egyetlen írásjele is elmúljon valamiképp is a Törvényből, s ne történjen meg minden. Aki tehát megszegi e legkisebb parancsolatok egyikét, azt az egek királyságára »legkevésbé méltónak« fogják hívni.” (2Móz.12:12–13, 2Móz.20:4–5, 3Móz.26:13–17, Zs.139:19–22, Mt.10:14-15, Jn.12:24–26, Lk.14:26–27, Mt.25:31–32, Gal.1:8–9, Jel.5:5, Jel.15:1, Jel.16:1–6,8,10,12,17, Mt5.17) Amit mondtak, megmondták, s az inkvizíció csak hozzátette a magáét. Biztos, egészen biztos, hogy a kereszténység színtisztán a szeretet vallása és semmi másé? Egészen biztos, hogy csakis úgy válhat minden ember szeretett felebarátommá a földön, hogy elátkozom, megégetem, megsemmisítem, istenemmel még az írmagját is kiirtatom ellenfeleimnek, ellenségeimnek?

 

Minden tiszteletem a géniuszé. Minden tiszteletem a lángészeké, a lánglelkeké. Minden tiszteletem azoké, akiknek a kegyelem által kivételes tudás jutott, minden tiszteletem azoké, akikben nagy érzések dúlnak, minden tiszteletem a hit és a tudomány tiszta lelkű prófétáié, apostolaié, szerzeteseié, minden tiszteletem azoké, akik képesek életüket föláldozni meggyőződésükért, hitükért, üdvösségükért, küldetésükért – csak akkor bizonytalanodom el, amikor azt látom, hogy a mások életét is ugyanúgy képesek föláldozni a maguk meggyőződéséért, a maguk hitéért, a maguk lelke üdvéért, a maguk küldetéséért. Egészen biztos, hogy hatalmas erőszakot kellett tennie Nagy Konstantinnak, Nagy Theodosziosznak, Nagy Károlynak az egyházon, hogy megtehesse a Bárányt Oroszlánnak, Fővezérnek, Hadúrnak? Egészen biztos, hogy hatalmas erőszakot kellet tennie a pápaságnak a szeretet vallásán, hogy máglyák, tortúrák, istenítéletek vallásává váljék? Egészen bizonyos, hogy hatalmas erőszakot kellett tennie a dogmatikus teológia egyházának a belőle kinőtt akadémiai tudományon ahhoz, hogy az a teleologikus dogmatika tudományává váljék? A katolicizmus történelmi szerepe elvitathatatlan és elévülhetetlen. Elképzelni is szörnyűséges, mi lett volna belőlünk, Európából a katolicizmus rettegett rémuralma poklának, végítéletének, apokalipszisének, kárhoztatásának, istenevő kannibalizmusának rémuralma nélkül a népvándorlás barbár hordáinak pokla, végítélete, apokalipszise, kárhoztatása, a tényleges kannibalizmusból épp hogy csak kinőtt, vagy ki sem nőtt hadúrhívő rettegett rémuralma alatt! Lehet, nagyon is meglehet, hogy a gyűlölet olyan dialektikus fékező és hajtóerő, amely nélkül eddig nem működhetett múltunk, a történelem, de számomra az is napnál világosabb, hogy éppen a vak szeretet ideájával összenőtt vak gyűlölet az, amellyel leterhelve nem működhet már a legközelebbi jövőnk sem.

 

Mózes üzenetének tengelyében ez áll: Elvész Izrael, ha tőle idegen kultúrák hatására idegen hitet, idegen törvényeket követ, Izrael sikeres túlélése az egyistenhiten, a zsidóság külön istenének hitén áll vagy bukik. Jézus üzenetének tengelyében ez áll: Ne tévelyegjetek tovább, haladéktalanul térjetek vissza az engem elhívó Úr útjára, mert közel a vég, közel a végítélet, és csak kevesen részesülhetnek irgalomban, kevés a kiválasztott, hát féljétek a Gazdát, féljétek az általam kegyelmet ígérő Atyát, az örök életért, az üdvösségért semmi sem lehet drága, ne késlekedjetek! Pál üzenetének tengelyében ez áll: Az apostol is csak ember, a jeruzsálemi egyház oszlopai is csak emberből vannak, és az emberi jellem ingatag, az emberi elme olykor kihagy, az emberi emlékezet olykor elhomályosul, de én médiumi állapotban magától a Megváltótól kapom a tudást, hát egyedül nekem higgyetek! Mózes túlélő-törvénye a test törvénye, Jézus Krisztus szeretet-törvénye a hívő lélek törvénye, az Úr Ábrahámnak tett ígérete a jogos örökösre, Dávid sarjára, Jézusra szállt, aki azt értünk vállalt kínhalálával tovább testálta mindazokra, akik hitükkel és életükkel kiérdemlik. Ez az egyetlen igaz, létező evangélium, és aki mást hirdet, legyen átkozott, legyen átkozott, legyen átkozott! Ha Mózes, Jézus, Pál hatalmas az övéi szeretetében, hatalmas a nem-övéi gyűlöletben is. Amennyiben a Biblia valóban egységes morálrendszert képvisel valamennyi könyvével, úgy a könyvekben az egységet, mint magában a könyvet író emberben, az őseredeti ambivalencia valósítja meg.

 

Egy bot két vége

 

Az a baj, hogy én nem tudok sem átkozni, sem gyűlölni. Nincs meg hozzá a képességem. Ha mély meggyőződéssel tudod vallani, hogy az emberi oroszlánok, akik az erő, a tudás hatalmát a szeretet hatalma nélkül bitorolják, a legméltóbbak az egyetemes gyűlöletre, a te szénád Krisztus szemében jól áll. Én azonban, bár nekem is igazán sok keservem van az oroszlánkirályokkal s a territoriális küzdelmek, a rangsorviták minden fajtájával és nemével, a gyűlöletig sohasem vagyok képes magamat feltüzelni. Nem állítom, hogy kiveszett volna belőlem minden agresszivitás, indultba jönni, ingerültté válni, vagdalózni, csapkodni azt persze tudok, sőt, elvileg azt sem zárom ki, hogy adott esetben a kölykeimért esetleg még ölni is képes lennék, de mindezt gyűlöletté érlelni magamban, és hordozni időtlen időkön át – erre én alkalmatlan vagyok. Tudom, ez nem érdem, tudom, ez nem erény, sokkal inkább fogyatékosság, de mit tehetnék ellene. Nekem a gyűlölet nem nőtt ki, mint prófétának a humorérzék.

 

Lehet, hogy a gyengeség mondatja velem, lehet, hogy a tehetetlenségre gyártok ideológiát, miközben túlvállaló, küzdő típusnak képzelem magam, mindenesetre én a gyűlöletből nem tudok erőt meríteni, így aztán meggyőződésemmé vált, hogy semmi és senki nem lehet méltó a gyűlöletre, mert éppen a gyűlölet az, ami valamennyiünkhöz a legméltatlanabb. A bibliai szeretet és gyűlölet számomra úgy jelennek meg összenőtt ikrekként, mint ugyanannak a botnak a két vége, egy tőről metszett egyazon ág egyazon hajtása, bármelyik végét kapjam is marokra, a másik vége mindig üt, mindig elpusztít valamit. Ennek a szeretetnek a hatalmára én sohasem fogom rábízni magam, mint ahogy egyetlen hatalomra sem, legfeljebb szükség esetén számolok vele, megadva Istennek, ami Istené, a császárnak, ami a császáré, szeretteimnek, barátaimnak, felebarátaimnak, honfitársaimnak, embertársaimnak, hazámnak, pátriámnak önmagamnak pedig azt, amit kinek-kinek adni tudok, amivel kinek-kinek tartozom. A hatalmi ágazattá nőtt, konzervatív mózesi szeretet, az ugyancsak hatalmi ágazattá terebélyesedett, ezer évek multán ugyancsak konzervatív jézusi szeretet, a bibliai Pál hasonlóképpen még mindig konzervatív szeretete számomra ugyanúgy nem követhető út, mint ahogyan nem követhető út a természeténél fogva egyfolytában konzervatív, mert minden újat bedaráló, szellemébe bekebelező akadémiai tudás útja, még akkor sem, ha mindkettő örökösen megújulónak szeretné gondolni magát, s még akkor sem, ha tisztában vagyok vele, hogy nélkülük ez a mi világunk mozdulni sem tudna.

 

Gyűlölni nem tudok. Igaz. De ez még nem elegendő ok arra, hogy megtagadjam származásomat, megtagadjam állati örökségemet. Hová is lennék nélküle! Szeretni sem tudok úgy, ahogyan Mózes, Jézus vagy Pál rám parancsolta, de ez még nem lehet elegendő ok arra, hogy megtagadjam isteni örökségemet, és önként lemondjak róla. Hová is lennék nélküle! Tudni, gondolkodni, írni sem tudok úgy, mint ahogyan azt az akadémiák megszabnák számomra, ha alávetném magamat kimondott és kimondatlan kánoni parancsolataiknak, de ez még nem lehet elegendő ok arra, hogy megtagadjam és elvessem mindazt, amit az akadémia határcölöpein belül szenvedtek világra és hagytak ránk az akadémiai tudás és gondolkodás írástudó nagyjai. Hová is lennék nélkülük!

 

Úgy is van. A konzervativizmus a mi kultúránk talaja, ahol valaha lábunkat megvetettük. Hová is lennénk nélküle! A mindig megújuló és mindig önmagába visszatérő konzervativizmus az, amibe százezer évek óta beleszületünk, a konzervativizmus eddig bekebelezett eredményeiből élünk mind a mai napig, a konzervativizmus kapaszkodó gyökerei nélkül, mint bukfenckórót a bugaci homokon, csak sodorna minket a szél, a konzervativizmus kontrollja nélkül egy lépést se a jövőbe, de senki sem veheti komolyan azt a paradoxont, hogy a konzervativizmusé a jövő. A magam részéről abban hiszek, hogy mi már ennél sokkal messzebb tartunk. Abban hiszek, hogy ha összekapjuk magunkat, mi már ennél sokkal többet tudhatunk.

 

 

Az inkvizíció igéi

 

És szóla az Úr Mózesnek: Nekem szentelj minden első szülöttet, valami megnyitja az ő anyjának méhét az Izráel fiai között, akár ember, akár barom, enyim legyen az. … Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr. … Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; a ki pedig megtagad engem, az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. … Jaj néked, Korazin! Jaj néked, Bethsaida! Mert ha Tirusban és Sidonban történtek vala azok a csodák, a melyet bennetek lőnek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban. De mondom nektek, Tirusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem néktek. Te is Kapernaum, a ki az égig felmagasztaltattál, a pokolig fogsz megaláztatni; mert ha Sodomában történnek vala azok a csodák, a melyek benned lőnek, mind e mai napig megmaradt volna. … Minden parancsolatok között az első: Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. … És ímé egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem? Ő pedig monda annak: a törvényben mi van megírva? Mint olvasod? Az pedig felelvén monda: Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Monda pedig annak: Jól felelél; ezt cselekedd, és élsz. Az pedig igazolni akarván magát, monda: De ki az én felebarátom? … És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az istennek beszédéért, a melyet kaptak. És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak? … Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér; És az ég csillagai a földre hullának, miképpen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és minden sziget helyéből elmozdíttaték. És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak és minden szolga és minden szabad elrejték magokat a barlangokba és a hegyeknek kőszikláiba; és mondának a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mi reánk és rejtsetek el minket annak színe elől, a ki a kirélyiszékben ül, és a Bárány haragjától: Mert eljött az ő haragjának napja; és ki állhat meg?” (2Móz 11, 12, 13, 3Móz 19, Mt10, 11, Mk12, Lk10, Jel6 – Készüljön a nép a szabadulásra, Fenyegetés a tizedik csapással, A húsvéti bárány elrendelése, Tizedik csapás: az elsőszülöttek halála, Megkezdődik a kivonulás, A tíz parancsolat magyarázása, Krisztus kiküldi tizenkét apostolát és hatalmat ad nekik és oktatást, Jaj a meg nem térő városoknak, Példázat az irgalmas samaritánusról, Az első hat pecsét felszakítása. Károli fordítása.)

 

A monoteizmussal éppen az a legnagyobb baj, hogy nincs meg benne a valódi fejlődés lehetősége. Alapjaiban kellene felbolygatni a változtatáshoz, de ha hozzányúlunk az alapokhoz, borul az egész. Minden monoteista vallás természete szerint alapvetően konzervatív, kirekesztő, betokozó, generációról generációra változatlan ismétlődésben megerősödött megtartó vallás. Monoteizmus és változás, monoteizmus és fejlődés, monoteizmus és demokrácia, szentírás és demokrácia, dogmatizmus és demokrácia kibékíthetetlen ellentmondásai egymásnak.

 

Csupán a monoteizmus látszata képes valamennyire megférni a demokrácia látszatával. Ami a kereszténységben változó, az valójában nem monoteista, az valójában nem keresztény. Véssük be az idézetet, ha nem akarunk önámításban élni: „Ne gondoljátok, hogy megsemmisíteni jöttem a Törvényt vagy a prófétákat. Nem megsemmisíteni jöttem, hanem betölteni; mert bizony mondom nektek, hogy előbb múlna el az ég és a föld, mint hogy a legkisebb betűből egy is, vagy egy betű egyetlen írásjele is elmúljon valamiképp is a Törvényből, s ne történjen meg minden. Aki tehát megszegi e legkisebb parancsolatok egyikét, azt az egek királyságára »legkevésbé méltónak« fogják hívni.”^[9] Ezek a dogmatizmus alapjai. Ezek a dogmatizmus igéi. … „Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. A ki inkább szereti az atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám. És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám”^[10] Ezek az inkvizíció alapjai. Ezek az inkvizíció igéi.

 

Nem kell hozzá háromszáz év, és „Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének. … Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a »katolikus keresztények« nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak, és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.”^[11] Ezek az emberiesség ellen elkövetett egyházi bűncselekmények alapjai. Ezek az emberiesség ellen elkövetett egyházi bűncselekmények igéi. És lőn dogmatika és skolasztika, lőn keresztes háborúk, vallásháborúk sora, lőn eretneküldözés, lőn inkvizíció, lőn reformáció és ellenreformáció, lőn boszorkányüldözés, lőn zsidóüldözés, lőn, miképpen mindig is volt, mindenféle idegengyűlölet, lőn megkülönböztetés, kizárás, kirekesztés, elkülönítés, gettó, lőn világméretű rablás, gyilkosság és gyalázat, lőn, miképpen mindig is volt, kollaboráció, irhamentés, a mindenkori túlélés önigazoló ideológiagyártása, és lőn egyszeri pápai bocsánatkérés egy szál magára maradva, és látá az Úr, hogy szerfölött jó. Mert sok az elhívott, de kevés a kiválasztott. (Emlékezzünk, hogy maga Nagy Konstantin is, ha annakidején, 312 októberének egyik késő délutánján nem a hadúr Krisztustól kapja a kereszt látomását, mondván: „Tuto nika” (ezzel győzz), s ha serege, pajzsán a Fiú védelmet nyújtó jelével, nem kaszabolja halomra Maxentius csapatait, bizony nehezebben jut meggyőződésre Európa igaz hitének, a szeretet vallásának patronálásában. Mit tehetünk, ilyenek vagyunk.)

 

A szeretet vallásának rémlátomása

 

„És látám, és ímé vala egy fehér felhő; és a felhőn üle valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona, és a kezében éles sarló. És más angyal jöve ki a templomból, nagy szóval kiáltván annak, a ki a felhőn ül vala: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt. Bocsátá azért, a ki a felhőn ül vala az ő sarlóját a földre; és learattaték a föld. És más angyal jöve ki a mennyben való templomból, s annál is éles sarló vala. Más angyal is jöve ki az oltártól, a kinek hatalma vala a tűzön, és kiálta annak, a kinél vala az éles sarló, ezt mondván: Bocsásd a te éles sarlódat, és szedd meg a föld szőleinek gerézdeit; mert megértek annak szőlei. Bocsátá azért az angyal az ő éles sarlóját a földre, és a földnek szőleit megszedé, és veté az Isten haragjának nagy borsajtójába. És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamnyira. János jelenésekről 14:14-20 – Vidám aratás és rettenetes ősz. Ez nem költői beszéd. Ez Szentírás.

 

Thomas S. Szasz amerikai pszichiáternek mélységes meggyőződése, hogy elmebetegség nem létezik, az elmebetegség csupán mítosz, véleménye szerint az úgymond „elmebetegségben szenvedő személy fogalma tudományos szempontból meddő. Szakmai igazolását jelenti ugyanis annak a közhiedelemnek, amely szerint az úgynevezett pszichiátriai szimptómák révén kifejezett életvezetési problémák alapvetően hasonlatosak a testi betegségekhez. Ráadásul az elmebetegség koncepciója aláássa a személyes felelősség elvét, amin pedig minden szabad politikai intézmény nyugszik. Az elmebetegség megfosztja az egyént annak lehetőségétől, hogy mélyére hatoljon azoknak a konfliktusainak, amelyeket tünetei egyszerre elfednek és kifejeznek, a társadalmat pedig megfosztja annak lehetőségétől, hogy tagjait felelős személyekként, ne pedig felelőtlen páciensekként kezelje”.^[12]

 

Szasz, a gyakorló pszichiáter, lelkiismeretétől indíttatva azzal érvel, hogy az elmebetegség tudatát csupán a szakma akarja belénk sulykolni, ugyanúgy, mint a keresztény klérus az eredeti (eredendő) bűn tudatát, hogy halászhasson a zavarosban. Hogy kotorászhasson a megzavart elmében. Hogy a zavart kihasználva központosíthassa markában a hatalmat. A korlátlan isteni önkény archetípussá tokozódott mentálkép, a totális kiszolgáltatottság állapotának elfogadására késztető kényszerképzet, felturbózva az apokalipszis jövőképével. A kettő együttesen biztosítja a kívánt hatást: az ekképp manipulált elme bármire rávehető a kiváltságos elbírálás, a megváltás reményében. Hasonlóképpen, mint ahogy az elmebetegség (bűn)tudatával sújtott ember is frusztrált és kiszolgáltatott. Bármire rávehető a tudomány megváltó erejének hiszemében. A bűntudatnál és a belénk plántált betegségtudatnál hatásosabb lélektani eszköz nem képzelhető el. A kettő egybefonódása pedig több mint lángostor: csodafegyver, amely csak azért nem jelent a meglévőnél is nagyobb veszélyt, mert a kettő együtt mégsem fér meg. A keresztény világkép apokalipszisét kikezdi a tudományos világkép apokalipszise. Más beavatottak ideje jön el más jövőkép rémületét állítva elénk. De a csapda ugyanaz: az önnön lelkiismeretének túszává lett frusztrált ember zsarolhatósága. Mert a tudás – akár Istentől, akár embertől ered – hatalom. És olyan még nem volt az emberiség történetében, hogy a hatalommal ne éltek volna vissza. Nincs az a tudás, amely ne válnék előbb-utóbb a gátlástalan hatalmi visszaélés eszközévé. Vagy legalábbis meg ne próbálnák azzá tenni.

 

Önámítás elhitetni magunkkal, hogy Jézus Atyaistene bármivel is kevésbé barbár, brutális és vérszomjas isten, mint Ábrahám Úr-Istene, vagy Mózes Jehovája. Ha hisszük azt, hogy Jézus a legmagasabb rendű lény, aki valaha is emberi formában világra jött, akkor nem kételkedhetünk abban sem, hogy az Atya, aki őt elküldte, az ő kiszenvedtetésével a legtöbbet követelte magának áldozatul, amit emberi ésszel felfogni csak képesek vagyunk. Vagy még annál is többet. (Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki nem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsot vettem az én Atyámtól.) Hogyan is lehetnénk képesek felfogni azt a felfoghatatlan képtelenséget, hogy immár nem Ábrahám, az ember pakolja feláldozandó gyermeke nyakába a máglyához való tüzelőanyagot, hanem maga az Atyaisten nyomja az ővele egylényegű egyszülött fia fejébe a töviskoszorút, és rakja vállára a keresztet, örök időkhöz szóló vértanúként áldozva fel az ő saját megengesztelésére!?! Mi ez, ha nem a lehető legtökéletesebb skizofrénia?! Mi ez, ha nem a legtökéletesebb, legtébolyultabb, legtermészetellenesebb, legfanatikusabb, legvégletesebb endokannibalizmus? Hova lehetne ezt még fokozni?! A monoteizmus keservesen kínzatott, vasszegekkel veretett végső kiteljesedése ott feszül szemünk előtt a Golgota dombtetőjén, fejében töviskoszorú, tekintete az égen, emlékét megőrizzük. I. N. R. I.^[13] (De hogy a téboly csakugyan totális legyen, mert nincs az a megrakott szénásszekér, amelyre még egy villával föl ne férne: a szerencsétlen, hitének kiszolgáltatott Iskarióti Júdást is bele kell rángatni önkéntelen áldozatként a történetbe, a leghívebb árulót, ki egy a tizenkettő közül. A többi áldozatról már maga a történelem gondoskodik, futószalagon.)

 

Az utolsó vacsora

 

Három esztendeje már, hogy Jézus elhívta tanítványait, beavatni őket az igazságba, melyet az Atyától kapott. Most, a húsvét ünnepe előtt, tudván, hogy eljött az ideje, mikor az Írás szerint át kell mennie e világból az Atyához, szomorú tekintettel búcsúzott választott övéitől. Felkelt a vacsoraasztaltól, levette felső ruháját, dereka köré kendőt kötött. Vizet töltött egy tálkába, hogy térdre ereszkedve megmossa a lábát valamennyinek, majd szárazra törölje a magához vett kendővel.

 

És Péter, a kőszikla, az első a választottak közül, értetlenül rázta a fejét: Az nem lehet, hogy megforduljon a világ, az nem lehet, hogy az úr szolgálja a szolgát, az nem lehet, hogy a Mester térdeljen a tanítvány előtt. Jézus, aki három hosszú esztendő alatt oly sokszor tapasztalta már, hogy legkedvesebb tanítványaihoz sem jut el szavainak és cselekedeteinek mélyebb értelme, s emiatt oly gyakran fakadt ki rájuk, most csak ennyit szólt csendesen: Amit én cselekszem, azt te nem érted, de eljön majd annak is az ideje. Ám Péter kősziklaszilárdan ellenállt: Az én lábaimat nem mosod meg soha! És felelé neki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd hozzám. És akkor Péter látta, hogy hibázott, amit jóvá kell tennie, és most már így kérlelte a Mestert: Uram, ne csak a lábaimat, hanem a kezeimet és a fejemet is. Mert még mindig nem értette, mit akar kifejezni Jézus a cselekedeteivel.

 

Jézus pedig mondá neki: Aki megfürdött, aki egészen tiszta, annak nincs másra szüksége, mint megmosni a lábait; ti pedig már tiszták vagytok, bár nem mindannyian. Júdásra gondolt, aki felől úgy intézkedett hatalmánál fogva, hogy el kell árulnia Mesterét, mert így teljesedik be az Írás általa. Ő tudta, amit tanítványai nem: Júdás a kárhozatra kiszemelt áldozat, az eszköz, akinek a szörnyűséget akaratán kívül el kell követnie. Nem is igazán érthették, miért mondta korábban Jézus, hogy senki nem veheti el tőle az életét, saját hatalmából adja oda és veszi majd vissza, most pedig így szól: Jaj annak, aki az Embernek Fiát elárulja; jobb lenne, ha meg sem született volna.

 

Áldozat csak az lehet, aki a legtöbbet veszíti. Akinek van mit veszítenie. Júdás: áldozat. Giordano Bruno: áldozat. Holokausztum. Jean d’Arc: áldozat. Holokausztum. Tízmillió zsidó a holocaustban: áldozat. De akinek örök helye van a Teremtő oldalán, sőt, valójában egy vele, aki nem lehet vesztes, aki örökkön-örökké csak győztes lehet, az hogyan lehetne áldozat? Áldozatok csakis mi magunk lehetünk, kárhoztatottak és elkárhozottak, amikor egyetlen létező tulajdonunkat, önbecsülésünket dobjuk oda a rettegéssel remélt menekvésért, és az eukarisztia jegyében nyelvünkre veszünk és kortyolunk áhítattal, igaz, már valóságosan nem is kortyolunk, a misebor rég elmaradt a liturgiából, a kenyér is ostyává illedelmesedett, de hitünkben és tudatunkban azért mégiscsak test és vér az, a názáreti Jézusé, a Betlehembe visszatért József és Mária gyermekéé, és mi hittel hisszük az igaz mesét, hogy bekebelezésével válhatunk olyan tisztákká és ártatlanokká, akiknek megnyílik majd az út a Teremtő trónusa felé. Ádám, újra és újra mondom: én nem hiszek az ilyen üdvösségben. Én nem kérek az ilyen üdvösségből. Én nem fogadok el ilyen áron kivételes bánásmódot. Én semmilyen áron nem fogadok el kivételes bánásmódot. Teszem a dolgom lehetőségeim és képességeim szerint, vagy legalábbis így szeretném. Formálgatom a magam mandaláit, Részeként az Egésznek, de nem hihetek abban, hogy a csorbult Egész kiegészülhet, kielégülhet kevesek által, és pokolba a többiekkel. Én nem lehetek fontosabb senkinél, és senki nem lehet fontosabb, mint én. Az én lelkem üdvéért ne feszíttesse senki emberfia magát keresztre, hogy aztán másokon, népek millióin torolják meg az ő elárultatását, amelyet pedig, miként azt maga nyilatkozta a korabeli orális médiumoknak, szabad akaratából maga provokált ki, hogy általa az ő Urának törvénye beteljesedjék. Fejet hajtva tisztelgek a történelem legnagyobb hatású túlvállalása előtt, de virtuális – hát még az eukarisztia értelmében valódi! – kannibalizmusra nem indíthat. Sem túlélő, sem rituális kannibalizmusra. Tabu. Nem tudom, hogy ti ketten, ősszülők, állítólag minden bűnök útnak indítói, szerepeltek-e az Apokalipszis hétpecsétes könyvében a néhány megkegyelmezett között, ennek nyomát nem lelem a Szentírásban, legfeljebb ha a Pokolban Danténál. Nem tudom, hogy nektek alanyi jogon jár-e kegyelem, de azt tudom: az én nevem nem állhat semmiképp sem ottan, vagy ha valami tévedésből mégis, magam húzom ki kemény bélű ácsceruzával, hogy helyén a lap is átszakad.