A fajtárs elpusztításának tilalma

Értelmezés, tények, adatok

Szerkesztés alatt

Írásos emlékeink szerint Mózes lehetett az első és hosszú évezredeken át az egyetlen törvényhozó, aki a legyőzött ellenségen elkövetett kegyetlenséget lemosandó vérmocsoknak minősítette, és ez az önmagát meghaladó morális többlet az, amely személyiségét minden más történelmi alak fölé emeli. De még ez a morális többlet is vajmi kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Mózes és a zsidóság, csakúgy, mint bármely más nép és bármely más vezér, ne tekintse puszta prédaállatnak a legyőzött ellenséget, egészen a huszadik század holokausztja világsokkoló tapasztalatainak bekövetkeztéig. És még ekkor is csak ahhoz volt lélekjelenlétünk, hogy az alul maradottak gaztetteiről mondjunk kollektív ítéletet, azokról a gaztettekről, a melyeket átmeneti győztesek követtek el az örökre veszteseken.

1943. október 30-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió Moszkvában közös nyilatkozatot ad ki, amelyben az aláírók kötelezettséget vállalnak, hogy a Németországgal kötendő fegyverszüneti egyezménnyel egyidejűleg visszaküldik tetteik színhelyére azokat a német párt- és katonai személyeket, akik a második világháborúban elkövetett kegyetlenkedésekért, kivégzésekért és népirtásokért felelősnek bizonyulnak, s a felszabadított országok saját törvényeik szerint vonhatják őket felelősségre. Az egyes országok területeire nem szorítható háborús főbűnösök nemzetközi ítélőszék előtt tartoznak számot adni tetteikről. A náci vezetők felelősségét megállapítani hivatott törvényszék 1945. november 18-án ült össze először Berlinben, majd folytatásként november 20-án a nürnbergi igazságügyi palota 600-as termében, hatásköre pedig annak az 1945. augusztus 8-án megkötött londoni egyezményen alapult, amely ide vonatkozóan határozott meg irányelveket. A vádirat négy vádpontja: 1. béke elleni bűncselekmények agresszív háború előkészítése, megindítása és folytatása nemzetközi egyezmények és megállapodások megsértésével, 2. emberiesség elleni bűncselekmények (kivégzés, deportálás és népirtás), 3. háborús bűncselekmények (a háborús szabályok megsértése), 4. közös terv vagy összeesküvés az 1-3. vádpontban felsorolt bűncselekmények elkövetésére. A testület tagjait és azok helyetteseit a négy győztes nagyhatalom delegálta, csakúgy, mint az ügyészeket. Ítélethirdetés 216 ülés után 1946. október elsején: 22 vádlottból 3 felmentve, négy büntetése 10 és 20 év közötti börtön, háromé életfogytiglan, tizenkettőé kötél. Gondolhatnánk: elégtételként összességében is bagatell tétel ahhoz a veszteséghez és borzalomhoz képest, amit a második világháború során az emberiség és főként persze a zsidóság elszenvedett. Hát még ha az erózióval is kalkulálunk, amelyet a vétkes közöny és a természetes feledés végez az áldozatok emlékein. De nem indokoltabb-e mégis inkább arra gondolnunk, hogy elmúlhatatlanul és visszafordíthatatlanul helyet kapott, helyt formált magának kollektív tudatunkban valami, ami nem egyszerűen új szakaszt nyitott a nemzetközi jog történetében, de alapminőségében értékeli át a háborús cselekményekhez, a fajtárs elpusztításához való morális viszonyunkat, végső soron a faj egyedeinek egymáshoz való viszonyát? A nürnbergi perrel megszületik az a zsinórmérték, amellyel minden átmeneti győztes tettei számon kérhetőek. Sőt. A talpon maradt nagyhatalmaké is. Az öntörvényű történelem pedig kéretlenül, kérlelhetetlenül és kiszámíthatatlanul teszi a dolgát a maga útján, hozva az ember által nem tervezhető hozadékait.