„…nagyon is üdvös lenne most már azzal is tisztában lennünk, mit jelenthetett még jobbára állati minőségben élő, de már kezdetleges emberi kultúrával és ebből adódóan gyilkoló civilizációval is rendelkező őseink számára egy olyan demográfiai robbanás, amelynek következtében drasztikusan beszűkül a fajra jellemzően optimális egyedi távolság. Az agresszióra adható alternatív válasz: küzdelem vagy kitérés. Ha nincs lehetőség a kitérésre, akkor nincs alternatíva. Csak küzdelem. És jaj a legyőzöttnek. A legyőzött választható válasza jó esetben: behódolás. A drasztikusan beszűkült egyedi távolság nem jó eset. Nincs alternatíva, nincs behódolás, nincs kegyelem. Csak totális vereség és totális győzelem. A totális győzelem a bekebelezés. A totális győzelem maga a kannibalizmus.”

 

Úrvacsora

„Jézus azt mondta nekik: Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfiának testét, és nem isszátok a vérét, nincsen életetek önmagatokban. Aki a testemmel táplálkozik, és a véremet issza, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon, mert a testem igazi eledel, és a vérem igazi ital.”

 

A Szent Római Császárság megszületésének századában különösen égető kihívások sűrűsödtek az egyetemes nyugati civilizáció intellektuális potenciáljának legjava előtt. Túl azon az alapvető kérdésen, hogy kinek kell tartania az egyházi hatalom megtestesítőjének föl-és lecihelődésekor a kengyelt, és ki lépdelhet paripája mellett, kezében a kantárszárral, halaszthatatlan volt még a Szentlélek származásának, mibenlétének egyértelmű tisztázása, továbbá annak eldöntése, hogy istenanya-e Mária, a Jézus személyének felfogásáról századokon át újra és újra feltámadó eretnek gondolatok (lásd: adoptianizmus^[1]) végleges száműzése, sőt már ott tartunk, hogy a hittitkok megfejtéseinek hosszú sorában az eukarisztia régi kérdése – hogy tudniillik Krisztus teste miképpen van jelen az Oltáriszentségben, az áldozáskor magunkhoz vett borban és kenyérben – is homloktérbe kerülhetett.

 

Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat és hálákat adván adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára. Mt.26:26-28.)

 

„Én vagyok az élet kenyere. Ősatyáitok a mannát ették a pusztában, és mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből száll alá, hogy bárki ehessen belőle, és ne haljon meg. Én vagyok az az élő kenyér, mely az égből szállt alá; ha valaki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog; és bizony a kenyér, melyet én adok, a testem a világ életéért.” A zsidók azért perlekedni kezdtek egymással ezt mondva: „Hogyan adhatja nekünk a testét, hogy azt együk?” Így aztán Jézus azt mondta nekik: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfiának testét, és nem isszátok a vérét, nincsen életetek önmagatokban. Aki a testemmel táplálkozik, és a véremet issza, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon, mert a testem igazi eledel, és a vérem igazi ital. Aki a testemet eszi és a véremet issza, egységben marad velem, és én egységben ővele. Ahogy engem az élő Atya küldött el, és én az Atya miatt élek, úgy az is, akinek én vagyok a tápláléka, élni fog énmiattam. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem úgy van, mint amikor ősatyáitok ettek, és mégis meghaltak. Aki ezzel a kenyérrel táplálkozik, örökké élni fog. Ezeket mondta, mikor nyilvános gyűlésen tanított Kapernaumban. (Jn.6:48-59)

 

Hogyan lehet valami azonos önmaga jelképével, vagy a jelképe vele, önmagával? Ha pedig nem jelkép a kenyér és a bor, akkor micsoda? A germán lelkületnek tökéletesen megfelelt a katolikus istentiszteletek mozgalmas és színpompás rituáléja, a Jézus önfeláldozására emlékező, titokzatosan borzongató szertartás is kellőképpen ínyére lehetett, de a hozzá tapadó ideológia sehogy sem fért a fejébe. Márpedig itt nincs visszaút, mert akkor borulna az egész rendszer. Menekülni csak előre lehet, minden új magyarázatot a már szentesített meglévőkhöz igazítva.

 

A katolicizmus kétség kívül a siker vallása. Egyszerűen nincs számára lehetetlen. Sok eretnek, tehát az apostoli tanításokra nem visszavezethető okoskodást cáfolva, ám éppen hogy azok által megtermékenyülve Hrabanus Maurus lelt rá az igazi megoldás lényegére. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az Oltáriszentségben jelen levő test lényegileg azonos a Máriától született testtel, de megjelenési formájában különbözik attól. Az oltáriszentségben Krisztus megdicsőült teste van jelen. Ezt az értelmezést fejlesztette tovább Lafranc, más teológusokkal egyetértésben, akik az átváltozást az átlényegüléssel magyarázták, tehát „Krisztus és az eukarisztia azért azonos egymással, mert a szentmisében a kenyér és a bor belső lényege átváltozik, átlényegül Krisztus testévé és vérévé, míg a kenyér és a bor külső megjelenési formája (nagyság, súly, szín, íz, stb.) megmarad eredeti valóságában.”^[2]

 

Hogy ez a szellemi teljesítmény miért felelt meg jobban a germán mentalitásnak, mint bármely korábbi, ennek megállapításához valószínűleg valamennyi társadalomtudományi ág teljes körű összefogása is kevés lenne.

 

A dolog jelentősége sokkal összetettebb, semhogy egyetlen pillantással átlátható volna. Pusztán azzal, hogy az úrvacsorán elfogyasztott kenyér és bor a szentmise liturgiája során a szemünk előtt, az átélt gyakorlatban válik Krisztus tényleges testévé és vérévé, a katolicizmusnak a Szentháromság dogmáján alapuló hitvallása már elfogadható közelségbe került a kézzelfogható tényeket igénylő germán mentalitás számára. (Ha van ilyen.) Ennél azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége volt annak, ami mindebből következett, hogy tudniillik a népvándorlás korának barbár törzsi kultúráját még élénken magukban hordozó leszármazottak Krisztus vérének magukhoz vételét most már a legtökéletesebb valóságként élhették át. Ne feledjük: a zsidó hagyományokban a véráldozat a megtisztulás, a megtisztítás rituáléját jelentette, a barbár kultúrában viszont egészen más volt a funkciója. A korai középkor törzsi rituáléjában a vér befogadása – akár baráté, akár ellenségé – nem jelképes aktus volt. Hasonlóképpen az óceániai és afrikai, nyomokban máig fellelhető kannibalizmushoz, a mi kora középkori őseink is mélységesen hittek abban, hogy vérszerződéseikkel valóban egyetlen, megbonthatatlan testté válnak az eskütevők, mint ahogy abban is, hogy az ellenség fölötti totális győzelemhez elengedhetetlen a teljes bekebelezés, ami vérük elfogyasztásával valósul meg. (És persze lányaik, asszonyaik elbitorlásával, meggyalázásával, mint ahogyan jellemezte ez még a huszadik századi etnikai háborúkat is.) A vérszomjas kifejezést ebben a kultúrkörben, a kultúrának ebben az állapotában szó szerint kell érteni.

 

Illusztráció gyanánt csupán egyetlen történelmi töredék. Krisztus után 567 tavaszán döntő, a gepidák számára megsemmisítő ütközetre került sor a pannon Sirmium birtoklásáért a langobárdokkal. A csatában szemtől szembe került egymással a két király: Kunimund és Alboin. A szerencse a langobárdoknak kedvezett, Alboin levágta Kunimundot, és felette győzelmét azzal tette fokozhatatlanná, hogy lefűrészelt koponyatetőjéből arannyal bevont csészét készíttetett, s a továbbiakban ezt ürítette különös jókedvében a saját dicsőségére és övéi egészségére. Övéi közé kell számítanunk természetesen ifjú feleségét is, aki nem volt más, mint Rosamunda, a legyőzött és lefejezett gepida király fogságba ejtett leánya. Hasonló királyi házasságkötés nem is olyan régen, negyven évvel korábban is megesett a langobárdok történetében: akkor Wacho végzett Rodulf herul királlyal és vette lányát feleségül. Ilyen világot éltünk, ehhez voltunk szokva, ebbe nőttünk bele, ez volt számunkra természetes. Az állatok királya, az oroszlán sem tenne másképpen. Alboin aranyozott koponyakelyhe a maga korában egyáltalán nem számított kirívó precedensnek.

 

Tizenkilencedik századi történészünk, Kállai Ferenc a pogány magyarok vallásáról, azon belül is a véresküről szólva, elismerően állapítja meg őseinkről, hogy ők bizony felette álltak az efféle barbár szokásoknak, ellentétben azokkal, akiknek efféle tetteit megörökítették az általa idézett források. „Julianus barát a mordvinokról írja, kiknek földjén keresztüljött, visszatérve a volgai magyaroktól: »Emberfejekből készítenek serlegeket, és ebből szívesen isznak.« James Tod Barolliban, Indiában leírván Siva istenasszony (sic)^[3] templomát, annak szobrát is körülményesen leírja; bal kezében kehelynek készült emberkoponyát tart, melyből a megölt ellenség vérét issza, mire számosak a példák India történeteiben, mely alkalommal Hammer figyelmeztet a hasonló longobard és perzsa szokásra, hogy e nemzetek fejei is drága kövekkel kirakott, s aranyba foglalt koponyákból ittak ünnepélyes alkalommal, mint Alboin a longobard fejedelem és Ismail sah, ez utolsó, az üzbég kán Scheibel koponyáját használá e célra. Kura besenyő fejedelem is 972-ben, megölvén a Dnyepernél az orosz Szvjatoszlavot, annak koponyáját kehelynek használta, mint Alboin Konemundét. A skordusokról Florus, a bojusokról Livius hason szokásokat jegyeztek fel, felső Tibetben a kegyetlen butia nép az ellenség máját vajban s cukorban eszi meg, koponyáikat áldozati kehelynek használják, s abból isznak – Vigne szerint. Magyarjaink e részben műveltebbek voltak, mert sehol nyoma sincs annak, hogy emberkoponyákat használtak volna az ivásra…”^[4]

 

A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy Alboin, szinte az egész langobárd nemességgel együtt, az idő tájt már keresztény volt ugyan, de a Római Katolikus Anyaszentegyház szemében oly utálatos arianizmus hitében. Próbálta is az egyház megtéríteni az amúgy hajthatatlan Alboint. Még 565 vége táján Treveri város püspöke levélben kérte Alboin akkori feleségét, I. Clothar katolikus leányát, Chlodosvinthát, hogy segítsen véget vetni a langobárd király arianus térítő akcióinak. Példaképpen Klodwig hitvesét állította a királyné elé, Alboinnak pedig nem győzte felemlegetni Klodwig hadvezéri sikereit, amelyeket megtérése után, Krisztus jelével ért el a vizigót és a burgund király ellen. Fájdalom azonban, a kiváló harcos és stratéga Alboin szénája remekül állt, nem úgy, mint Nagy Konstantiné Maxentiusszal, vagy Klodwigé az alemannokkal szemben. Ereje és sikerei teljes birtokában vajmi csekély hatással lehetett rá a megfeszített Krisztus hadúrként való kommendálása a szeretet vallásának nevében. Hadisikereit deklaráltan arianusként érte el, szívében mindvégig megmaradva pogánynak a langobárdok nagy többségével együtt, miként arról temetkezési emlékeik tanúskodnak. A vallásos meggyőződés politikai szándékú színlelése csupán holtunkig tarthat, őseink színe elé viszont csakis valódi hitünk szerint érkezhetünk.

 

Isteni juss: holokauszt, égő áldozat

Napjainkig tartó kannibál múltunkról nem a fosszíliák, nem a módszeresen és céltudatosan feltört, esetenként megszenesedett évmilliós hominida-csontok tanúskodnak a legnagyobb hitelességgel, ha egyáltalán arról tanúskodnak, hanem a kultúránk, amely a legtermészetesebb módon magába fogadta, magába építette, és máig hatóan megőrizte a kannibalizmus örökségét.

 

Első antropomorf isteneink nem csupán ember formájúak, hanem a kollektív emlékezés által emberfelettivé nőtt valóságos emberősök voltak. Első antropomorf isteneink egytől egyig győzedelmes, az ellenséget totálisan megsemmisítő, testestül-lelkestül magukévá tevő kannibálok voltak. Csupán sikeres vadászként vagy utódnemzőként senki emberfia emléke nem válhatott istenné. Sikeres vadászai és nemzői az ellenséges hordának is vannak, kell lenniük, másként nem létezhetnének. Velük szemben nekünk többre van szükségünk: isteni hősre, ilyenné pedig csakis az válhat, aki az ellenséges horda sikeres vadászain és nemzőin is képes győzedelmeskedni, testüket-lelküket magába venni, asszonyaikat megerőszakolni, hogy eztán már neki szüljenek utódokat. Istenekké csak azok tudnak válni, akik holtukban is élők maradnak, akiknek szelleme erőt ad a küzdelmekben, reményt ad a reménytelenségben és győzelmet a legyőzhetetlenek felett, ám hatalmánál fogva cserében meg is követeli, ami jár neki: övé a hatalom, övé a dicsőség, a hódolat, övé a lélek és övé az égő áldozat, mindörökké, ámen. Enélkül hinni sem tudnánk benne.

 

A mitológiák legfőbb főhősei nem emberarcú istenek, hanem istenné nőtt emberek. A törzsi istenek egytől-egyig törzsalapító, területszerző és területvédő ősnemző harcosként váltak emberfeletti lényekké az emlékezetben, a kelet-afrikai maszaiknál Ngai ugyanúgy, mint a Fidzsi-szigetek Ndengeije, a guineai Tando, a közép-amerikai Vicilopocst, vagy a kelta Aramo. De nem lehet kétségünk afelől, hogy a kesze-kusza antik görög hitvilág olimposzi istenei is harci erényekben bővelkedő törzsi istenekként kezdték történelemelőtti karrierjüket, csakúgy mint az indiai népek mitológiájának sok átalakuláson keresztülment istenei és isteni héroszai, vagy akár a zsidóság Jehovája, aki hatalmának bizonyságául vérré változtatja a Nílus vizét, majd halomra gyilkol Egyiptom földjén minden első szülöttet, kivéve persze a kiválasztott Izrael fiait, és Egyiptom minden idegen istene fölött pusztító ítéletet tart, meghagyva népének, hogy vérrel jelölje meg házait, mert azt látva tesz majd különbséget a javukra, és legyen az a nap az Ő ünnepe Őneki áldozott báránnyal és kovásztalan kenyérrel, és bizony tudva levő, hogy az Ő Fia sem alávalóbb semmiben, mert nem azért jött, hogy megváltoztassa a törvényt, hanem hogy betartassa azt, és nem azért jött, hogy békességet hozzon a világra, hanem hogy kardot (Máté 10.34)^[5], és aki nem Őt követi, annak lesz sírás és fogaknak csikorgatása, különben soha senki nem álmodhatta volna bele alakjába a hadúrt, és az Ő kardfényű szikrázó keresztjének látomása nélkül soha nem válhatott volna hatalmi struktúrájának rettegve respektált alfahímjévé sem Nagy Konstantin, sem Nagy Theodosziosz, sem Nagy Károly, sem a kongói nagy Alfonso, sem pedig a pogányság és az eretnekség fölött karddal, máglyával és kereszttel oly dicsőségesen diadalmaskodó római pápa, a kegyelem szentségének földi helytartója és kiszolgáltatója az eukarisztiában a Fiú teste és vére által, mert ő „Nem is bakok és bikák vérével, hanem tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére a tisztátalanokra hintve megtisztul, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja a lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek. … A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Pál: a zsidókhoz írt levél, 9.)^[6] „Mert az én testem igazi kenyér és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakik, és én őbenne.” (János 6.55-57)^[7] És láték annak jobbkezében, ki a királyiszéken üle, egy könyvet, a mely be volt írva belől és hátul, és le volt pecsételve hét pecséttel. … És láték a királyiszék és a négy lelkes állat között és a Vének között egy Bárányt állani, mint egy megölöttet, hét szarva és hét szeme vala, a mi az Istennek hét Lelke, a mely elküldetett az egész földre. És eljöve és elvevé a könyvet, a négy lelkes állat és a huszonnégy Vén leborula a Bárány előtt, mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén, jó illatokkal tele, a mik a szentek imádságai. És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél és megváltottál minket Istennek a te véred által…^[8]

 

A fogalmi tudatban istenné transzponált, áldozati jussát: ifjat, szüzet, bakot, bikát, vért követelő mitikus ős mentálképe szétválaszthatatlanul egybemosódik a mindenható, mindenek fölött ítélkező, áldást, kegyelmet, megváltást, megtorlást, de legfőképpen győzelmet is egy kézzel osztogató atyai zsarnok mentálképével. A győzelem – ellenségen és természeti erőkön – mindenki számára létkérdés. A győzelem: maga az élet. A teljes győzelem az élet teljessége. Az élet teljessége a teljes győzelem: az ellenség teljes megsemmisítése, teljes birtokba vétele, teljes bekebelezése. Ezt tették istenített őseink, ezért válhattak emlékeinkben héroszokká, ezért válhattak mítoszainkban istenekké.

 

Pontosítok. A teljes győzelem az élet teljessége. Az élet teljessége a teljes győzelem, az ellenség teljes megsemmisítése, teljes birtokba vétele, teljes bekebelezése. Ezt tették istenített őseink, enélkül nem válhattak volna emlékeinkben héroszokká, enélkül nem válhattak volna mítoszainkban istenekké. Ez jelentette a legnagyobb evolúciós előnyt a fajrokonokkal és az ellenséggé vált fajtársakkal szemben azok számára, akik képesek voltak szert tenni hadúr istenekre. Minderre azonban a puszta biológiai működés vajmi kevés magyarázatot ad a Homo sapiens spirituális jelenléte nélkül. Semmiből nem lehet valami. Ha nem rendelkeztünk volna eleve azoknak a spirituális képességeknek az előzményeivel, amelyekből istenhitünk helyes vagy helytelen, igaz vagy igaztalan formában kifejlődhetett, ha nem létezne jól vagy rosszul futtatható szoftver, akkor sem az istenné, sem a hívővé válás archaikus folyamata nem játszódhatott volna le őseink átstrukturálódott agyában, és nem raktározódhatott volna el kollektív mélytudatunkban.

 

Miért lehetséges az, hogy mi fel sem kapjuk a fejünket azon, amit egészséges lélekkel elfogadhatatlanul idegennek, iszonytatónak kellene tartanunk? Miért olyan magától értetődő számunkra az, hogy őseink vérszerződéseket kötöttek, vérrel pecsételték meg esküjüket, miért nem ütközünk meg azon, hogy isteneink, még a szeretet Atyja is, véráldozatot követelnek tőlünk oltáraikon, s fel sem tesszük a kérdést, hogy mi szükségük van nekik a vérre, mit kezdenek vele és általában az égő áldozatokkal, mi indít bennünket az istenevésre, mi tesz bennünket késszé arra, hogy az eukarisztiában valóságossá vált isteni testet és vért az úrvacsorán ostyának álcázva magunkba vegyük, mért kell nekünk hinnünk abban, hogy vér kiontása nélkül nincs kegyelem, nincs dicsőség, nincs béke? Napjainkig tartó kannibál múltunkról nem a fosszíliák, nem a módszeresen és céltudatosan feltört, esetenként megszenesedett évmilliós hominida-csontok tanúskodnak a legnagyobb hitelességgel, ha egyáltalán arról tanúskodnak, hanem a kultúránk, amely a legtermészetesebb módon magába fogadta, magába építette, és máig hatóan megőrizte a kannibalizmus örökségét.

 

A legképtelenebb babonaság azt képzelni, hogy istenképzetünk merő képtelen babonaság, amelyet bölcs és felvilágosodott belátással bármikor levethetünk magunkról. Istenképzetre, istenképzésre való hajlandóságunk legalább olyan mélyen él bennünk, mint az emberré válás esélye. De ha tudni akarjuk, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, akkor azzal mindenképpen tisztában kell lennünk, hogy antropomorf isteneink, akik a hagyomány szerint valaha közöttünk jártak, termékenyítettek és pusztítottak, egytől-egyig a kannibál múlt továbbvivői, professzionális gyilkosok, akik ma már emberség dolgában nemhogy az örökkévaló totalitás, de a hágai bíróság ítélőszéke előtt sem számíthatnának felmentésre. Tisztában kell lennünk azzal, hogy miféle megélt sors, miféle valóságos tapasztalat táplálta azokat a mítoszainkat, amelyek istenei emberi és állati áldozatok formájában követelik meg kegyes jótéteményeikért azt, ami státuszuknak kijár. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen valóságos tapasztalat áll valamennyi oltári áldozat, valamennyi mitológiai holokauszt prehistorikus hátterében. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen elfojtott kollektív tudatalatti élmények húzódnak meg annak hátterében, hogy az érdekérvényesítő öldöklés köztudatunkban a legutolsó időkig nem csupán elfogadott, de egyenesen hősi énekekbe kívánkozó, ünnepelt cselekedetnek számított. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen örökség munkál bennünk, amikor még mai fejjel, mai szívvel, mai kultúrával is dédelgetett rituális élményeink között tartjuk számon azokat a műalkotásokat, amelyek az esztétikum erejével jelenítik meg az érdekérvényesítő öldöklés dokumentáris vagy fiktív emlékeit. Tévedés ne essék: nem azt állítom, hogy kultúránkat, amely elidegeníthetetlen sorsunk szerint a miénk és amelynek – legalábbis visszamenőleg – semmiképp sincs alternatívája, meg kellene tagadnunk. Sőt! Éppen hogy vállalnunk kell, mégpedig nem vakon, hanem tudatosan.

 

A mezopotámiai hős előd, a kétharmad rész isten, egyharmad rész ember Gilgames, az égi bikaszörny legyőzője nélkül egy lépést sem. A hindu mitológia hérosza, Bhíma nélkül, aki megesküszik, hogy inni fog az ellenséggé vált, áruló unokatestvér véréből, és esküje nem szófiabeszéd, egy lépést sem. Egyetlen lépést sem az egyiptomi sólyomisten Hórusz nélkül, akinek hatalmában állt elégtételt venni napisten apja meggyilkolásáért nagybátyján, Széthen, megfosztva őt férfiasságától, kivájt szemét pedig megetetve a halott Ozirisszel, hogy az menten föltámadjon. Egyetlen lépést sem a csillagfénytől megtermékenyített Hold szülte kínai istenhős, az ideális uralkodó Csuau-Hszü nélkül, aki megbízza Fej-lungot, a repülő sárkányt, hogy a nyolc irány szeleinek hangját utánozva új zenét teremtsen az áldozatbemutatásokhoz. Egyetlen lépést sem az apját, Szigmundot meggyilkoló Hunding fiain bosszút álló, a kincséhes Fáfunir sárkányt legyőző, a nyelvére cseppenő sárkányvértől madarak beszédét értő germán nemzetalapító hérosz Szigfríd-Szigurd nélkül, és persze egyetlen lépést sem az Atya keze nyomán, az Atya lehelete által életre kelt emberőstől az Isten kegyeltje, halála után is örökösen visszavárt, a messiás előképeként is emlegetett Dávid királyon át származtatott Krisztus nélkül, aki az utolsó vacsorán a saját testét és saját vérét testálta ránk megemlékeztető fogás gyanánt, akinek az úrvacsorán esszük is az ő valósággá vált testét, isszuk is az ő valósággá vált vérét az eukarisztia oltári szentségében. Mindössze annyit állítok: tudnunk kell, hogy letagadhatatlan és megtagadhatatlan múltunkkal milyen örökséget vállalunk, és teljes nyíltsággal tisztáznunk kell az adott kultúránkhoz fűző valós viszonyunkat. Most nem az a kérdés: jó-e, vagy rossz, hogy ilyenek vagyunk. Most az sem kérdés, hogy jó-e, vagy rossz az út, amelyen ilyenekké váltunk. Most egyedül csak az a kérdés, hogy szembe tudunk-e nézni múltunkkal és jelen valónkkal.

 

Tabu

„A falu bölcsei, akik végül átlátták ezt az összefüggést, törvényt is hoztak, hogy ezután tilos az emberevés. Nem morális késztetésből, nem angyali sugallatra tették; ezt diktálta a józan ész és a fajfennmaradás kollektív ösztöne. Kultúrájukat hozzáigazították a racionális felismerésekhez. A kései megszólaltatottak némelyike azonban még sok-sok év után is érezhető nosztalgiával mesélt a régi húsgazdag aranykorról.”

 

Mint látomás, pereg előttem annak a fiatal kannibálnak a képzelt dokumentumfilmje, aki először tagadta meg a maga közösségében, hogy egyék kiszenvedett apja szívéből. Ott állt, kezében a vértől csöpögő bensőséggel, magába venni készen hősként tisztelt nemzőjének ősöktől örökölt erejét, mellyel majd megvédheti magát és élő övéit mindenfajta külső veszedelmektől. Már csak az utolsó mozdulat hiányzott, hogy karját behajlítva a törzs színe előtt szájához emelje a szakrális szervből metélt isteni húst, amikor angyal suhintását érezte, elsötétült előtte a világ, lélekben elragadtatott, hang szólt hozzá, és a hang ezt mondotta tisztán érthetően: Tabu. És amikor az angyal elengedte a lelkét, és ő újra az övéi közé huppant, azok még mind együtt voltak, és dühöngő extázisban, lándzsáikat rázva követelték: Egyél! De ő szelíd hangon csak ennyit mondott: Tabu. És bármit tehettek vele, hogy evésre bírják az ősi törvény szerint, ő mindig csak ennyit mondott: Tabu. És az őrjöngő horda pillanatok alatt felfogta, hogy olyasvalami történt, ami nem maradhat megtorlatlanul, mert az ősök szelleme rajtuk állna bosszút a hitszegésért, és a férfiak lándzsáikat előre szegezve megindultak a szent helyül választott sziklaparton az ifjú felé, aki tett egy tétova lépést hátra, de megállt, megvetette lábát, mert a mögötte tátongó szurdok túlsó partja felől ismét hangot hallott, a lándzsás férfiak sokszorozott visszhangját: Egyél! És akkor megfordult, szemben a szakadékkal, szemben a túlsó parttal, és most már teljes erejéből kiáltotta odaátra, ahogy a tüdejéből kifért: Tabu! És a szemközti sziklák visszadörögték a kiáltását, de akkor már egy lándzsa hegye elérte a bordái között, ő fájdalmában nagyot szökkent, és soha többé nem jött ki szó a száján. Két óriás termetű harcos vállára emelve vitte fel szétroncsolódott testét az alkonyfényben szikrázó sziklapartra, ahol tisztességgel kiterítették, elsőként szívét metélték ki roppant mellkasából, hogy azt magukhoz véve bátorságot merítsenek a további küzdelmekhez, amelyek reájuk vártak. Teljes világossággal tudták, hogy rövidesen szükségük is lesz mindennemű bátorságra, mert az erdő sűrűjén túlról, egy másik szent sziklapartról, a minden hangot felnövelő naplemente az ellenséges szomszéd horda harci táncának dobfoszlányait ringatta a tábor felé…

 

Szép. Nem? Mesének. Akkor most itt egy igaz történet.

 

Pápua Új-Guinea, 1950-es évek. A törzs körében viszonylag új, pontosabban felújított szokás: halottaikat az asszonyok és a gyermekek elfogyasztják. (A férfiak távol maradnak, ők disznóhúst esznek, ha hozzájutnak, mert szerintük abban van a harcokhoz szükséges erő, ellentétben más törzsi hiedelmekkel.) Nem az ősök erejéért tértek vissza tehát az emberevéshez, hanem az ízletes táplálékért. Azt vallották, az ember húsa kicsit édeskés, de nagyon finom. Persze nem mindegy, hogy fiatal vagy öreg, mint ahogy az sem mindegy, hogy borjú vagy marha, de még az öreg ember húsa is nagyon finom. Sajnos azonban egy idő után le kellett mondaniuk kedvenc csemegéjükről. Hullani kezdenek ugyanis az asszonyok és a gyermekek. Furcsa, ismeretlen kór szállta meg őket, agyuk fokozatosan elborul, kezük-lábuk remegni kezd, lassan kiszáll belőlük minden erő, és három hónapon belül végük. Hamarosan neve is lesz a betegségnek, úgy hívják: kuru, de az okát nem tudja senki, míg csak a fehér emberek kötelező érdeklődését fel nem kelti. Ma már ismeretes: a kerge-marhakór, más néven szivacsos agyvelőgyulladás humán változatával állunk szemben, okozói pedig a prionok, amelyek ellenálló képességét mind a mai napig nem sikerült megtörnünk, semmivel.

 

Szerencse a bajban, hogy ez a betegség nem fertőző, csak közvetlen bevitel útján terjed, s úgy is többnyire csupán fajon belül. Magyarán: szinte kizárólag csak kannibalizmus útján. Marhák között pl. a faj fehérjéit is tartalmazó táp közvetítésével. Valójában nem is közvetlenül a prionok jelentik a betegséget, de jelenlétükkel segítik a kialakulását. (Más fajok elfogyasztásával is jutnak ugyan prionok a szervezetbe, de azok valamilyen oknál fogva nem jelentenek veszélyt, elenyésző kivételtől eltekintve.) Nem mindenki hal bele ugyan az emberevésbe, de az emberevés halmozódó veszélyforrás, amely néhány generáció alatt teljes közösségek kipusztulását okozhatja. A falu bölcsei, akik végül átlátták ezt az összefüggést, törvényt is hoztak, hogy ezután tilos az emberevés. Nem morális késztetésből, nem angyali sugallatra tették; ezt diktálta a józan ész és a fajfennmaradás kollektív ösztöne. Kultúrájukat hozzáigazították a racionális felismerésekhez. A kései megszólaltatottak némelyike azonban még sok-sok év után is érezhető nosztalgiával mesélt a régi húsgazdag aranykorról.^[9]

Szerecsenmosdatás

„Most akkor mit kezdjünk a kannibalizmussal? Van vagy nincs? Volt vagy nem volt? Hol volt, hol nem volt? Grimm-mese sütőlapátos vasorrú bábával? Nincs olyan etnológus, aki látott volna kannibállakomát. Kolumbusz sem látott konkrét esetet, hogy valóban ettek volna embert. Most akkor higgyünk, vagy ne higgyünk? Látott közülünk valaki valódi leányszöktetést?”

 

 

Egy spanyol újságíró és néprajzkutató, José Manuel Novoa azzal a megdöbbentő kijelentéssel lepte meg a civilizált világot, hogy a Nigéria, Kamerun és Gabon területén élő fang törzs harcosai körében a huszonegyedik század elején is léteznek olyan titkos társaságok, amelyek rituális összejöveteleiken emberi testrészeket fogyasztanak – főleg az agyvelőt és a nemi szerveket – a hosszan tartó fiatalság, az erő, a hatalom, a gazdagság reményében. Megtudhatjuk Novoától azt is, hogy ezeken az éjnek évadján tartott találkozókon sajátos követelmények várnak az avatandókra. A befogadásért fizetniük kell, mégpedig sok esetben valamely közeli hozzátartozójuk életével, felkínálva a tetemet a közösségnek. Enyhébb esetben megoldás lehet az is, hogy a temetőben hantolnak ki egy-egy halottat. Novoa szerint ez a szokás arra késztette a spanyol gyarmatosítókat, hogy halottaikat a szokásosnál jóval mélyebbre temessék. A fang törzs titkos kannibálszektáinak neve: Evu. Nyelvükön ez egy bizonyos emberi szerv – feltehetően a hasnyálmirigy – elnevezése, amely hitük szerint kivételes hatalmat adó varázserővel bír. Sőt. A hiedelem azt is tartja, hogy ha valakinek ereje és hatalma van, annak okát nem kereshetjük másban, csakis a kultikus kannibalizmusban. Tehát hogy az illető korábban embert evett. Novoa a hitelesség kedvéért neveket is közöl. Szerinte Teodoro Obiang köztársasági elnök nem utolsósorban annak köszönheti hatalmát, hogy sokan nagy erejű varázslónak tartják. Akárcsak elődjét, Maciast. Egy ellenzéki politikus elmondta Novoának, szemtanúja volt, amint Macias felkeresett egy börtönt, ott felvágatta egy elítélt torkát, és mindenki szeme láttára ivott a véréből, hogy aztán elterjedjen róla: varázserővel rendelkezik, melyet a vérrel vett magába.^[10]

 

Túlzás volna állítani, hogy Novoa tudósítása, melyet a hírügynökségek kínáltak fel közfogyasztásra, mozgósító erővel hatott volna a tudomány világára, új kutatási irányba térítve például a humánetológiát. Az etnográfusok, antropológusok is csupán annyiban kapták fel fejüket, amennyiben a média által megszólíttattak. Az alábbi beszélgetés a Magyar Rádió Világvevő adásában elhangzott interjú^[11] rövidített, szerkesztett változata. Aki kérdez: Pásztor Zoltán. Aki válaszol: Boglár Lajos kulturális antropológus.

 

– A kérdés megosztja a szakmát…

 

– Nagyon sokszor az a véleményünk, hogy azért találták ki, hogy egy-egy nép kannibál, emberevő, hogy meg lehessen hódítani, esetleg el lehessen pusztítani. De nincs olyan etnológus, aki látott volna kannibál-lakomát. A szó születése is elég furcsa, mert a kannibál az a "karib" szóból jön. Tudni kell, hogy Kolumbusz, amikor az Antillákon először partra szállt Amerika felfedezése idején, akkor az ott élő népeket kariboknak nevezte – a nyelv alapján. És minthogy azonnal elterjesztette róluk, hogy ezek is emberevők, hiszen látott fülbevalót, nyakláncot rajtuk, amelyeken emberi fogak, emberi csontok voltak, a karib-ból lett a kannibál.^[12] Viszont Kolumbusz sem látott olyan konkrét esetet hogy valóban ettek volna embert.

 

– Akkor csak hallottak ilyesmiről?

 

– Egy mítoszban a piaroáknál valóban magam is hallottam, hogy voltak emberek, akiket kerimiéknek hívtak (eredetileg karibok voltak), s akik a század elején megtámadták az ellenséget és megették. De ez csak olyan történet, mint egy Grimm-mese. A gyerekeket szokták riogatni azzal, hogy "ha nem alusztok rendesen, akkor majd jön a kerimié, és elvisz titeket!"

 

– Valójában mire vezethető vissza a kannibalizmus?

 

– Ha egyáltalán előfordult, rituális funkciója lehetett. Magyarán, nagyon sok helyen él az a képzet, hogy ha magunkhoz vesszük a megölt ellenség bizonyos testrészeit, azoknak az ereje belénk száll. Ez néha lehet egy egyszerű amulett, ahogy mondjuk az állatoknak az agyarait is megőrzik, és nyakláncot csinálnak belőle. Meg vannak győződve arról, hogy –mivel ez kemény valami és nem ehető – koncentrál különböző energiákat. Tudunk olyan esetről – ezt a szakma úgy hívja, hogy endokannibalizmus –, tehát belső emberevés, ami abból áll, hogy az elhunyt ősök hamvait urnákban őrzik, és bizonyos szertartások alkalmával az urnából egy-egy csipetnyit belekevernek egy szertartási italba.^[13] És hisznek abban, hogy ezzel tulajdonképpen az ősök továbbélését tudják biztosítani. Néhányan ezt az egészet kihasználják, manapság például az egyik leghíresebb antropológiai film a Cannibal Tours című munka, amely arról szól, hogy turistákat visznek Új-Guineába azokra a helyekre, ahol valamikor az emberevők éltek és ahol valamikor az embereket trancsírozták és megették. Tehát kicsit olyan ez, mint amikor az idegenforgalmi irodák megszervezik a leányszöktetést… Egy show, amivel pénzt is lehet csinálni.

 

Most akkor mit kezdjünk a kannibalizmussal? Van vagy nincs? Volt vagy nem volt? Hol volt, hol nem volt? Grimm-mese sütőlapátos vasorrú bábával? Nincs olyan etnológus, aki látott volna kannibállakomát. Kolumbusz sem látott konkrét esetet, hogy valóban ettek volna embert. Most akkor higgyünk, vagy ne higgyünk? Látott közülünk valaki valódi leányszöktetést?

 

Nemzetközi tekintélynek számító agykutató professzorunk előadást tart a Mindentudás Egyetemén.^[14] Sok más mellett megtudjuk, hogy a kihalt Neander-völgyi ember agykoponyája öblösebb volt, mint a nagy túlélő, a mi őseinkként számon tartott crô-magnonié. Hallgatói kérdés: Hogyan pusztult ki a Neander-völgyi ember? Professzori válasz: Ezt nem lehet pontosan tudni. Vannak olyan feltételezések, hogy a crô-magnoni (a nagy túlélő) falta volna föl, de ő ezt nem hiszi. Mint mondja: a crô-magnoni még nem volt olyan rossz ember, mint a manapság élő. (Magántermészetű költői kérdés: Vegyük akkor tudományosan eldöntött ténynek, hogy a morál evolúciója a crô-magnoni emberben tetőzött, s azóta a jó útja a rossz felé irányul?)

 

Napokon belül érkezik máshonnan a tudományos hír: Új kutatási eredmények a Neander-völgyiekről.

 

„Régóta vitatkoznak azon a kutatók, hogy a Neander-völgyiek vajon kannibálok voltak-e vagy sem. Több lelet utalt a kannibalizmusra, de egyik sem volt egyértelmű és vitathatatlan. Most egy franciaországi lelőhely teljesen egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott rá. A 100–120 ezer éves lelőhelyen olyan csontokat találtak, amelyek legalább hat feldarabolt Neander-völgyitől származnak, két felnőttől, két kamasztól és két gyermektől. A csontokon a hús kőeszközzel való leválasztásának a nyomai láthatók, a nagy üreges csontok és a koponya olyan módon vannak feltörve, ahogy azt a csontvelőhöz, illetve agyvelőhöz való hozzáférés céljából tette az ősember. A csontok ugyanott és ugyanúgy vannak szétszórva, mint a minden bizonnyal táplálékul szolgáló szarvasok csontjai.”

 

És rögvest hozzá a szerkesztői megjegyzés:

 

„A Neander-völgyiek története sok tízezer évet és óriási földrajzi területet fog át. A mostani egyetlen helyszín ezen belül egy adott populációra egyértelműen bizonyítja a kannibalizmust, de nem zárja ki azt, hogy a kannibalizmus elfogadása vagy elutasítása populációról populációra változhatott, akár csak a két-háromszáz évvel ezelőtti természeti népeknél. Önmagában nem bizonyítja tehát azt, hogy a kannibalizmus a Neander-völgyiek körében általános volt.”^[15]

 

A megjegyzés tisztességes szándékához kétség nem férhet. És becsületére legyen mondva: itt nem szerepel olyan kitétel, hogy ha ettek is fajtársaikból a Neander-völgyiek, akkor is csak rituálisan, urnákban őrzött hamvakból egy csipetnyit. Meg hát azt sem tudjuk, hogy az ősemberevés (emberősevés, ősi emberevés) egyáltalán emberevésnek számít-e a mai fogalmaink szerint. És ráadásul, miként azt az éppen aktuális kutatási eredményekből tudjuk, a Neander-völgyi nem is az ősünk, nincs közöttünk genetikai kontinuitás. Azért így már egészen más. Nem?

 

A legnagyobb gondunk az, hogy sem antropológus, sem etnográfus, sem etológus, sem pszichológus, sem geológus, sem teológus, de még maga Kolumbusz sem látta a tulajdon szemével több tízezer, több százezer, több millió évvel ezelőtti őseinket, amint meglékelik az elejtett ellenség (vagy éppen elhunyt rokon) koponyáját, kinyervén belőle a tápértékben és spirituális energiákban egyaránt gazdag agyvelőt. Így aztán kizárólag rajtunk múlik, hiszünk-e az idegsebészet történetíróinak, akik állítják: Az ősember legrégibb, 6-700 ezer éves koponyaleletein található öreglik táji koponyatörések a kannibalizmus maradványai. (Csak érdekességképpen: a 6-10 ezer évvel ezelőtti, a csiszolt kőkorszakból származó koponyaleleteken már gyógyult lékelés, azaz agyműtét nyomai láthatók.)^[16]

 

Rajtunk múlik az is, hiszünk-e Mary Baxternek, a Cambridge-i Egyetem kutatójának, aki – miután több korabeli sírt átvizsgált – úgy véli, a haddenhami leletek között talált olyan bizonyítékot, amely egyértelművé teszi a mai Nagy-Britannia területén 300 ezer évvel ezelőtt élt őseink kannibál szokásait.^[17]

 

Nekünk kell a döntés felelősségét vállalnunk abban is, hogy hiszünk-e a Balatoni Múzeum régészeinek, amikor azt állítják, hogy a Keszthely környéki ásatásaik során feltárt két rézkori, Krisztus előtt a 3. évezredre keltezhető veremben a kannibalizmus nyomait mutató leletekre bukkantak.^[18]

 

Abszolúte saját kompetenciánk a döntés, hogy kiben hiszünk, miben hiszünk.

Richard E. Leakey világhírű paleoantropológus, Hámori József, Boglárár Lajos és sokan mások abban hisznek, hogy lelkiismeretlenség rászabadítani a felkészületlen emberiségre ezeket a kellőképpen nem igazolt, rendezetlen és veszélyes, túldramatizált gondolatokat, amelyek alapjaiban kezdik ki az aranykoron táplált pozitív jövőképünket. Az ember eredendően jó, mindig is az volt, békésen gyűjtögetett, vadászgatott, nemezgette utódait, csak ez a most múlt huszadik század valahogy mindent összezavart. Ez a mi igazi drámánk, de ha összeszedjük magunkat, valahogy majd úrrá leszünk a bajokon. Erre kell koncentrálni.

 

Kivételt abban a meggyőződésben, hogy kultúránk valamiféle magasabb rendű, égből pottyant princípiumként jelenik meg, egyedülálló és fölöttes minőséget biztosítva fajunk számára, az igazán jelentős hatású természettudósok közül talán csak az egy szál Konrad Lorenz képvisel, akinek keserű monológjaival nem kell ugyan mindig feltétlenül egyetérteni, de figyelmen kívül sem lehet hagyni, semmiképpen őket. „Mély igazság rejlik a tudás fájának gyümölcs-jelképében. A tudás, amely a fogalmi gondolkodásból sarjadt, kiűzte az embert a paradicsomból, ahol ösztöneinek engedelmeskedve azt tehette, amit csak akart. A környezettel kialakított párbeszédes kapcsolatból aztán, a fogalmi gondolkodás eredményeképpen, megszülettek az első szerszámok: a kőbalta és a tűz. Az ember élt is az új eszköztár adta lehetőségekkel: agyonverte fivérét, sőt, mint a pekingi ember lakhelyén talált maradványok, széttört, összeégett emberi csontok bizonyítják: meg is sütötte őt. A fogalmi gondolkodás megteremtette a lehetőségét annak, hogy az ember úrrá lehessen a saját faján kívüli világon, és ezzel elszabadult a fajspecifikus kiválasztódási folyamat »pokla«. ... Az a szelekciós nyomás nem lehet hatékony, amely ´kitenyészti´ a gyilkolás gátlásait. Az állattartó maga is tapasztalhatja, milyen szörnyeteggé változnak ártalmatlan kedvencei is a fogság természetellenes körülményei között. S mert a lehatárolt térben a megtámadott és legyőzött egyed nem tud elmenekülni, gyakran előfordul, hogy a csata nyertese szép alaposan, aprólékos műgonddal »elintézi« a vesztest. ... Elképzelni is rossz, mi lenne, ha a természet fura tréfája folytán a jámbor gerlicének akkora csőre nőne, mint egy hollónak. Erről a torzszülöttről önkéntelenül is a valamikori ember jut eszünkbe, aki feltalálta első ölőszerszámát, a buzogányt. Már gondolatába is beleborzongunk: … Ahogy a civilizáció fejlődése – feltartóztathatatlanul – halad előre, mind reménytelenebbé válik természetes hajlandóságaink helyes működésének álma. Úgynevezett felebarátunkról hamar látnunk kell, hogy még felerészben sem a barátunk, hiszen esetleg nem rokonszenves nekünk, sérti érdekeinket stb., ráadásul mit szeressünk rajta, sose láttuk; a józan ész ráadásul azt parancsolja, hogy még az ellenségeinket is ´szeressük´, de hogy fér ez meg természetes hajlandóságunkkal?”^[19]

 

Konrad Lorenz, az etológus, ha állatokról van szó, tudja, mit beszél. Mi pedig elsősorban tőle tudjuk, mit jelent az állatvilágban a kritikusan beszűkült egyedi távolság: agressziót életre-halálra. Jane Goodalltól és másoktól pedig azt tudjuk, mit jelent legközelebbinek tartott rokonainknál, a csimpánzoknál, ha a megtámadott és legyőzött egyednek nincs lehetősége elmenekülni, mit jelent az, amikor a legyőző szép alaposan, aprólékos műgonddal „elintézi” a legyőzöttet. Úgyhogy nagyon is üdvös lenne most már azzal is tisztában lennünk, mit jelenthetett még jobbára állati minőségben élő, de már kezdetleges emberi kultúrával és ebből adódóan gyilkoló civilizációval is rendelkező őseink számára egy olyan demográfiai robbanás, amelynek következtében drasztikusan beszűkül a fajra jellemzően optimális egyedi távolság. Az agresszióra adható alternatív válasz: küzdelem vagy kitérés. Ha nincs lehetőség a kitérésre, akkor nincs alternatíva. Csak küzdelem. És jaj a legyőzöttnek. A legyőzött választható válasza jó esetben: behódolás. A drasztikusan beszűkült egyedi távolság nem jó eset. Nincs alternatíva, nincs behódolás, nincs kegyelem. Csak totális vereség és totális győzelem. A totális győzelem a bekebelezés. A totális győzelem maga a kannibalizmus. A kérdés tehát most már csak ennyi: Történtek-e drasztikus demográfiai robbanások az emberré válás útján? Ha igen, és ennek elfogadására számos belátás, köztük a többszöri afrikai kirajzás ésszerűnek látszó elmélete is ösztönözhet bennünket, akkor azok a robbanások a fajra jellemzően optimális egyedi távolság drasztikus beszűkülésével voltak-e öszefüggésben, és ha erre is igen a válasz, akkor jön a döntő kérdés: mik lehettek az okai és konzekvenciái az ilyen demográfiai, etológiai és kulturális kataklizmáknak, továbbá hogy ezek a konzekvenciák milyen befolyással voltak eddigi, s vannak jelenlegi kulturális-civilizációs állapotainkra és fajspecifikusan humán minőségünkre?

 

Fiafaló Krónosz

„ …bőségesen elég csupán azt a mitológiai örökséget felvillantanunk, amelyet a mi európai kultúránk és civilizációnk leghitelesebb és legtisztább forrásai közé sorolunk: az Istenek születését Hésziodosz múzsáktól ihletett hexametereivel, és már éppen eleget látunk lelki szemeinkkel abból, amivel istenesen szembe kéne néznünk.”

 

Sigmund Freud arra tanít bennünket, hogy az állandósult személyiségi problémák gyökerét a személy múltjában: gyermek-, esetleg csecsemőkorában kell keresnünk. Régen átélt események, amelyekkel nem tudunk szembenézni, mert talán soha nem is tudatosultak bennünk, s így kerültek pszichénk tudatalatti tartományába, ott a mélyben alattomban nyomorítják lelki alkatunkat.

 

Carl Gustav Jung arra tanít bennünket, hogy nem csupán az egyénnek, de a közösségnek, a társadalomnak, sőt, az egész emberiségnek is megvan a maga – közös, kollektív – tudatalattija. Ezt a kollektív tudatalattit azok a minden társadalomban mindenkor és mindenhol jelen levő, az egyén számára szimbólumokban, képekben megjelenő alapeszmék képviselik, amelyeket ő archetípusoknak nevezett. Ha hinni lehet Jungnak, ezeknek az alapeszméknek a megsértése, akár szándékosan, akár öntudatlanul, súlyos következményekkel, mondhatni isteni megtorlással jár.

 

Azt mondja Jung, hogy a személyes tudattalan a személyes lét elfelejtett, elfojtott, küszöb alatt észlelt, gondolt és érzett élménytárházát foglalja magában, tehát mindazt, amit az egyén megélt. Továbbá azt is mondja, immár a lelki működés örökölt lehetőségéből, nevezetesen az örökölt agystruktúrából származó kollektív tudattalanra is értelmezve, hogy amiként a tudatos tartalmak meghatározott tevékenységet fejtenek ki, ezt teszik a tudattalan tartalmak is. Működésük természetét illetően tehát nem tehetünk lényegi különbséget a személyes és a kollektív tudattalan között, csupán az eredetüket tekintve különböztetjük meg őket: az egyik személyesen szerzett, a másik öröklött élmények és képességek mozgósításával fejti ki meghatározott tevékenységét. Na de milyen érv szól amellett, hogy öröklött kollektív élményeink között nem rejtőznek eltorzultan betokosodva olyan elfelejtett, elfojtott, küszöb alatt észlelt, gondolt és érzett emlékek is, amelyeket évezredek során a rosszul értelmezett moralitás, a vakhit, az eufemizáló kényszer, a hatalmi érdek, vagy a természetellenes civilizáció térnyerésével együtt gyarapodó polgári prüdéria gyötört a tudatos tudat szőnyege alá? (Vagy ki merné Freud oldalán azt állítani, hogy minden elfelejtett, elásódott személyes emlékünk és élményünk kizárólag csak merő förmedvény lehet, amelyet nem győznénk takargatni, ha valahogy mégis az éber tudatunk színe elé szivárogna?)

 

Jung meggyőző érvekkel támasztja alá, hogy a mítoszok motívumait és képeit, amelyek mindenkor és mindenütt történelmi hagyomány vagy migráció, tehát kultúraimport nélkül újból létrejöhetnek, úgy kell tekintenünk, mint a kollektív tudattalan archetípusokban megnyilvánuló tartalmait. Nos, bőségesen elég csupán azt a mitológiai örökséget felvillantanunk, amelyet a mi európai kultúránk és civilizációnk leghitelesebb és legtisztább forrásai közé sorolunk: az Istenek születését Hésziodosz múzsáktól ihletett hexametereivel, és már éppen eleget látunk lelki szemeinkkel abból, amivel istenesen szembe kéne néznünk. Hacsak nem akarjuk helyből megmagyarázni, hogy amit mond nekünk, azt nem úgy kell érteni, mert a metafora más, mint a valóság.

 

Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte, szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja … Gaia először méltó párját hozta világra, csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson és legyen Úranosz! Áldott istenek égi lakása. … Földanya: Gaia, meg Úranosz: Égisten valamennyi gyermeke mindjárt kezdetben gyűlölte az apját, mert sorban mihelyst közülük csak megszületett egy, elrejtette a föld mélyén mindet, hogy a fényre föl ne kerüljenek, és még tetszett is neki álnok tette, de bánatosan sóhajtott Gaia, az órjás Földanya és maga is rút cselt szőtt Úranosz ellen. Szürke acélt hoz gyorsan létre, belőle az első sarlót elkészítve, övéinek ily szavakat mond, átérezve baját, hogy bátrakká tegye őket: „Kedves gyermekeim ti, enyéim s dölyfös apáé, bárcsak hallgatnátok rám, vállalva a bosszút, mert méltatlan tettet apátok tett először.” Így szólt, ám elfogta a félelem ott valamennyit, egy se felelt, a ravasz Krónosz egymaga bátorodott fel, és mindjárt ily szókkal szólította meg az anyját: „Édesanyám, fogadom, hogy megteszem azt, amit elvársz tőlem, s átokverte apánkra nem is hederítek többé, mert ő tett méltatlan tettet először.” Így szólt, s Gaia, az órjás Földanya szíve örömmel telt meg, s a jólköszörült sarlót odaadta kezébe, s leshelyen elrejtette fiát, kitanítva a cselre. Jött – a sötét Éj volt a kísérete – Úranosz is már, Gaiát vágyódó szerelemmel akarta ölelni, minden irányba kinyújtózott, s fia bal keze lesből tört rá, míg jobbjában feltartotta az órjás, jólköszörült sarlót, avval jó apja szemérmét hirtelenül lenyiszálta s egész erejét beleadva dobta a háta mögé, de kezéből nyomtalanul nem tűnt el: ahány vércsepp csordult ki belőle, s aláhullt, mind az ölébe fogadta a Föld, s megszülte időre zordon Erinnüszöket, a Gigászokat, ezt a kemény fajt, melynek fegyvere csillog s hosszú dárda kezükben, s szülte az erdők Nümpháit, híres Meliákat.

 

* * *

 

Szült Rhea, hogy Krónosz ő rá tette szerelme igáját. Sarjai: Hisztia, Démétér, meg arany sarujával Héra, s erős Hádész, akinek mélyben van a háza s szíve könyörtelen, és a morajló Ennoszigaiosz, és ki az istenek és a halandók atyja, a bölcs Zeusz, ő, aki mennydörög és megrázkódtatja a földet. Ám Krónosz őket, amint kijutottak a szent anyaméhből és anyjuk térdéig elértek, sorra lenyelte, attól félve, hogy ők is az Ég ivadékai, s egyszer egyikük elveszi még ő tőle királyi hatalmát. Mert megtudta a Föltől és meg a csillagos Égtől, hogy rámérve a végzet: gyermeke, bármily erős is, majd leigázza, hogy így Zeusz kívánsága beteljen. Nem volt nyugta ezért, résen volt, sorra lenyelte gyermekeit; rettentő gyász sújtotta le Rheiát. Ám amikor már Zeusszal, az istenek és halandók atyjával volt várandós, édes szüleit ment megkérdezni, a csillagos Égboltot meg a Földet, tudnak-e adni tanácsot, hogy szülhetne tiktokban, s titkon szült kedves fia bosszút állna az atyján mindazokért, kiket álnokszívű nagy Krónosz elnyelt. Férjének meg, az ég sarjának, az ősi királynak kődarabot nyújtott át gyolcspólyába takarva. Ez megfogta a nagy követ, és gyomrába leküldte, nem gondolva meg azt a szerencsétlen, hogy e kővel megváltottan, baj nélkül, kit senki le nem győz, élve maradt fia készül már őt leigázni, és megfosztva a rangtól lenni helyette királlyá. Testben-lélekben gyorsan felnőtt a királyfi, tagjai fénylők voltak, amint gördültek az évek, Gaia, a Földanya volt, aki szőtte a cselt Krónosz ellen, ámde saját fia volt, aki mesterséggel, erővel kényszerítette az elnyelt gyermekeket kiokádni. Elsőnek jött vissza a kő: ez ment le utolszor, aztán Zeusz emlékjelnek leszögezte a földbe isteni Pűthóban, Parnasszosz alatt, hol a széles út visz, s majd a halandók eljönnek csodalátni. Zeusz oldotta le atyjának testvéreiről is láncaikat; Krónosz indulatában rakta reájuk. S megszabadulva a jótettért élt bennük a hála, így neki adták azt, amit addig Gaia dugott el: dörgést, mennykövet, ég villámát, füstösen égőt; ebben bízva vetette hatalma alá a világot. ^[20]

 

Van nekünk, lehet nekünk fogalmunk arról, hogy milyen valós élmények, milyen elrejtett, elmosódott kollektív történelmi emlékek húzódnak meg Hésziodosz ihletett költői képei mögött? Van nekünk, lehet nekünk elképzelésünk arról, hogy mit kell rendbe tennünk magunkban? Milyen traumán kell végigmennünk, amikor elképzeljük és felidézzük azokat a mentális közállapotokat, amelyekben a civilizáció egyik alapszimbólumává nőtt kultikus eszközünk, a sarló csakis azért születik meg, hogy az időúr Krónosz dákóstul-zacskóstul ivartalaníthassa vele tulajdon apját, égura Úranoszt, vérét szertehintve az egész föld ölén, mert rászolgált, hogy aztán az igazságtevő utód továbbvigye, sőt továbbnövelje az iszonyatot, immár nem csupán elrejtve, de elnyelve gyermekeit?! Milyen állandósult mentális közállapotok vezethettek ezeknek a mítoszoknak a megszületéséig és következtek még ezután, a világ legnagyobb természetességével?!

 

Tegyük fel, bár esélyünk rá a síron túl is a nullával egyenlő, hogy Freud és Jung kivételesen nem elbeszélnek egymás mellett, hanem konzíliumot tartanak, és együtt analizálva közösen próbálják megfejteni, milyen rejtett múlt, milyen elfojtott tudatalatti, milyen veleszületett kollektív tudattalan súgja a szavakat a nyájait Helikon lankáin legeltető Hésziodosznak, amikor szívből fakadó daktiluszokban és spondeuszokban énekli a hellénség fülébe:

 

Zeusz első felesége az Értelem asszonya, Métisz,

istenek ésa halandók közt legtöbb a tudása,

ám amikor megjött az idő, hogy Pallasz Athénét

szülje meg, őt mégis Zeusz csellel félrevezette,

s addig hízelgett neki, míg elnyelte egészben.

Ezt a tanácsot Gaia s a csillagos Úranosz adta,

mert azt gondolták, ne legyen másé a királyi

tisztesség, csak Zeuszé, mind a haláltalanok közt,

mert ígért bölcs gyermekeket Métisznek a végzet,

és elsőnek a lányt, a bagolyszemű Trítogeneiát,

azt, kiben ész meg erő van, az apjáéval egyenlő,

majd ezután más gyermeke is születik, ki királya

istennek s embernek lesz, s nagy erő a szívében.

Csakhogy Zeusz Méthiszt, mindent megelőzve, lenyelte,

így jót s rosszat az istennő neki jelzi belülről.

 

Mit fog a két mester mindebből közösen kianalizálni? Mi minden analizálható ki abból, hogy az avatott költő mitológiai örökségében, a hellénség kollektív tudattalanjában a világhatalmat képviselő legfőbb isten alakja úgy raktározódik el, mint aki hatalomfélésből, bölcs nagyszülői tanácsot követve (pontosabban félig dédszülői, mivelhogy Gaia egy személyben anyja és ágyasa volt Úranosznak) tudásostul-magzatostul bekebelezi várandós hitvesét? Micsoda skizofrén kulturális ambivalencia analizálható ki abból a kollektív mélytudatba tokozódott hagyományból, hogy Khaosz követője, Gaia, a szélesmellű Földanya, mindennek alapja, miután szülőként végigszenvedte a domináns hím, Úranosz rémuralmának valamennyi szörnyűségét, a hatalomkoncentráció érdekében unokájával jó előre felzabáltatja minden később születendő leszármazottját, tokkal, vonóval? Micsoda állandósult mentális aberráció analizálható ki abból a költészetté nemesedett szájhagyományból, hogy az ivartalan égisten-Úranosz, akinek töke-farka éppen egy hasonló kaland miatt esett áldozatul saját fiának keze által, semmit sem tanult a történelemből, és felzárkózik egy minden addiginál iszonytatóbb hatalmi projekt végrehajtásához? De legfőképpen: mit lehet kianalizálni abból a szimpla művelődéstörténeti tényből, hogy évezredek óta a lehető legtermészetesebb beletörődéssel fogadjuk el: istenek és uralkodók, kivált pedig az isteni uralkodók, már csak ilyenek! A nőstény oroszlánok beletörődve végignézik, amint az új király szenvtelen módszerességgel elpusztítja legyőzött vetélytársának génidegen kölykeit, hogy helyet tisztítson a sajátjainak, majd egy óra múlva már átadják magukat az aktuális hatalomnak. Minek kellett végbemennie egy faj öröklött kollektív tudattalanjában, míg eljutott oda, hogy magától értetődőnek fogadja el: a mindenek felett álló domináns hímnek sorsszerűen a saját ivadékai bekebelezésével kell megőriznie dominanciáját?! Vagy valóban intézzük el a problémát rövid úton azzal, hogy nem szabad az ilyesmit mellre szívni, hiszen mindez csak játék, tündéri költészet, az olümposzi múzsák évődő ajándéka, akik maguk is így jellemzik önmagukat: „Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít, tudjuk mégis zengeni az igazat, ha akarjuk”?

Állatkannibálok

„Azt látjuk, hogy vannak fajok, amelyek egyedei pusztán a tápértékért pusztítják egymást, mások a génjeik, a vérvonaluk védelmében, vannak, akik eleve kannibálnak születnek, vannak, akik csak azzá válhatnak, vannak, akiknek tabu a rokon, vannak, akiknek még a saját ivadékuk sem, vannak, akikben a nyilvánvaló erőfölény kelt étvágyat a fajtárs iránt, vannak, akik nem ismernek semmiféle akadályt, van úgy, hogy valamely egész fajra globálisan jellemző a kannibál hajlam, van, hogy csak bizonyos csoportjára, például csak az idősebbekre vagy csak a fiatalabbakra, csak a hímekre vagy csak a nőstényekre, arra is van példa, hogy csak az egyik nem válhat prédaállattá, de lehet bárki bárkinek is ellenfele, miközben léteznek olyan fajok is, s tán ők vannak többen, amelyek közt soha, semmilyen körülmények között nem fordulhat elő kannibalizmus.”

 

 

A pusztai farkaspók tojik a köztudatra. Nem elég, hogy esze ágában sincs hálót szőni, miként azt a pókok rendjétől rendesen elvárjuk, és úgy vadássza zsákmányát, mint emlős névadója, de ráadásul áldozatainak tetemes részét saját fajának zsenge egyedeiből ejti. Szóval: megélhetési kannibál.

 

Tanulsághordozó állatmeséken pallérozódott erkölcsi érzékünk azt sulykolja belénk, hogy a fajtárs elpusztítása és elfogyasztása tabu, így rendelkeznek a természet törvényei, az állatvilágban ezt szépen be is tartják, leszámítva néhány deviánst (imádkozó sáska, fekete özvegy), amelyekről hallottunk ugyan, de nem érdemes túl sokat bíbelődnünk velük, zágson, semmi sem tökéletes. A természet tudja a dolgát, csak az ember olyan elvetemült, hogy képes a természet törvényei ellen fordulni, de meg is lakol bűneiért.

 

A pusztai farkaspókban van valami emberi. Eleve két részre osztja fajának társadalmát: uralkodókra és prédanépre. A tél alaposan megtizedeli populációit, az egyedeknek mintegy nyolcvan százaléka odavész, de a megmaradó húsz százalék, az válogatott túlélő. Májusban párzás, ahogy kell, júniusban kikelnek az újak, majd ezután olyasmi történik a pusztaiaknál, ami még a más alfajú farkaspókok szemében is rendbontónak számít. Csak egy részük igyekszik minél hamarabb kifejlődni és ivaréretté válni, a természet természetes rendje szerint, a másik rész viszont visszafogja magát, ráérősre veszi a figurát, a természet természetellenes rendjét követve. (Nyilván valami ismeretlen tényező visszatartja őket a fejlődésben. Kapunk erre példát másutt is.) Az igyekvők jutalma: augusztus elején már ivarérettek, párosodhatnak, génjeikkel szeptemberre ott az újabb generáció. De nem csak jutalom jár a túlbuzgó strébereknek. Szép is lenne, ha nem volna a mérlegnek másik oldala! Büntetésük a csörtető telhetetlenségért: közülük egy sem éli túl a telet. Erre ugyanis csak az ivarérettség közelébe érkezett, de azt még el nem ért, erejük teljében levő fiatalok képesek. Tehát a ráérősek, amelyek azonban a tél beálltáig kellőképpen összeszedik magukat. Ezzel azonban még korántsem merül ki az akarnokok olimposzi büntetése. Azok a rászedett kiválasztottak ugyanis, amelyekben a fajfenntartás önző génje túlságosan is mohó vággyal kívánja betölteni a szerepét, még azt az elégtételt sem kaphatják meg, hogy legalább utódaikban tovább élhessenek. Ezeknek az utódoknak esélyük sincsen, hogy legalább a természetes kiválasztás döntsön a sorsukról: túlságosan fejletlen, túlságosan gyámoltalan állapotban ismerik meg a farkaspókordító hideget, fagyhalál fia valamennyi – már aki megéri a mínuszokat. Mert az ősszel születő pusztai farkaspók eleve pusztulásra termett. A tavaszi nemzedék kényelmesebbik fele ugyanis mást sem vár, mint hogy prédának alkalmas apró fajtársak lepjék el a lapályokat, s olyan hetedhét országra szóló lakomát csapnak belőlük, mint a pinty. (Bocsánat, a pinty nem jön ide, de másutt még kínál nekünk tanulságos állatmesét.) Mire az őszi generáció kikel a tojásból, a szüleivel egyidős, visszafogottan fejlődő fiatalok már akkorák, hogy könnyedén elbánnak a taknyosokkal, és cseppnyi gátlásuk sincsen, hogy visszaéljenek erőfölényükkel, amíg a később érkezők mérete a felét sem éri el az övékének. A pusztai farkaspókoknál ez a természet rendje, így határozta meg törvényeit a mindenek felett álló evolúció, így bonyolódik ez az átláthatatlan és felfoghatatlan sorstragédia nemzedékről nemzedékre. Mert a kiválasztott húsz százalék májusra mindig ivaréretté válik, júniusra meghozza az újabb generációt, melyből az Evolúció választott népének választott egyedei megélhetik a következő májust, a többi egy sem, a többi így vagy úgy a szülőkkel egy időben odavész, telíti a televényt a mindenkori kegyelt túlélők számára. Ez az evolúció logikátlan logikája. Legalábbis egyfelől bizonyosan.

 

Korántse higgyük azonban, hogy a pusztai farkaspók magányos farkas, esetleg csodapók az állatvilágban, vagy akár csak az ízeltlábúak törzsében is. Ami a csáprágósok között a pókok rendjét illeti, itt kétségtelenül a fekete özvegynek van a legsötétebb híre emberkörökben, s emberszemmel nézve valóban emberhát-borzongató, ahogy a nőstény, párosodás után, amikor már nincs rá szüksége, egyszerűen elfogyasztja a hímet. Mi, férfiak különösen érzékenyek vagyunk a természetnek ilyen abszurd példamutatására a totális feminizmus számára, pedig tudnunk kellene, hogy korántsem ez a maximum, amit az evolúció a hímek kiszolgáltatásában véghezvitt. A fekete özvegy ugyanis ad esélyt az ivarszervével gondolkodó boldogtalan apró spermavitéznek, aki – ha van lélekjelenléte – kihasználhatja menekülésre azt az áldott pillanatot, amikor a nőstény még nem ocsúdott az aktus után. Úgyhogy igen sok fekete özvegy nőstény valójában nem is özvegy, hanem elhagyott, magányos, gyermekeit egyedül nevelő anya. Így azért már egészen más a novella. Aki pedig hülye, pusztuljon! Nem igaz?

 

Vannak pókfajok, amelyek hímjei ügyesebben oldják meg a problémát. Kivárják, amíg a nőstény valami más fajból való áldozatra lel, és mialatt az asszony csemegézik, ők vidáman végzik a dolgukat, aztán emelt fővel, sebtében távoznak. Megint más pókfajok hímjei másféle trükköt alkalmaznak. Maguk viszik az elemózsiát választottjuknak, s így nem kell várakozniuk a vak szerencsére, ha a fajfenntartás ösztöne oly igen sietőssé teszi dolgukat. Sajnos azonban, mint a természetben mindenütt mindenben, itt is találunk ellenpéldát. A vörös hátú pók, amely tudós megfigyelők szerint nemrégiben terjedt át Ausztráliából Új-Zélandra, egészen kivételes és emberi aggyal követhetetlen szexuális szokásokat vezetett be életébe és halálába. Az apró hím, ha eszét veszi az erősebb nem hívó illata, eltökélt és szilaj udvarlásba kezd, aminek az a vége, hogy felpattan a nőstény hátára, egy elképesztő gimnasztikai mutatvánnyal potrohát előre hajlítja annak csáprágójához, mintegy felkínálva kóstolásra, ami nyomban be is következik, viszont ezalatt ő elvégzi, amiért jött: spermáját belepumpálja a nőstény ivarnyílásába, s ha elég ügyes, még megtépázott potrohhal is el tud menekülni gyermekei anyjának szorításából. Ám ezután jön a létfenntartási ösztön teljes csődje. A hím kisvártatva ismét leküzdhetetlen vágyat érez a párosodásra, visszatér a rémséges nász színhelyére, udvarlás és kopuláció az imént leírt módon, egyetlen különbséggel: most már nincs menekvés a halálos ölelésből. De hogy a figura még nagyobb legyen: a vörös hátú póknőstény nem falja be azonnal ivadékainak ki- és elhasznált hímnemű felmenőjét, amit a pillanatnyi felindulással még csak-csak lehetne mentegetni az evolúció igazságos ítélőszéke előtt, hanem módszeresen befonja, elteszi ínségesebb időkre. Ehhez milyen novellát kerítünk? (Hogy szavaimat egymásba ne öltsem: a pókoknál a nőstények testmérete jóval meghaladja a hímekét, így aztán az agresszió szereposztása adva van náluk is, csakúgy mint azoknál a fajoknál, például az embereknél, ahol fordított a leosztás. „Koldús a dúst testvéreűl kívánja, cseréld meg őket és ő von keresztre.”^[21])

 

A természet dolgainak evolucionista talmudistái szerint ez a – fajra jellemző – viselkedés a szaporodásra hasznos voltával nyeri el értelmét. Számukra arra is kézből adódik az érv, hogy a fejvesztett önfeláldozásnak miért van helye az önzés törvényei szerint funkcionáló élővilágban. A testben gyenge, de ösztöneiben erős hím semmiképpen sem élne már sokáig, a nyár végére mindenképpen elpusztulna, akár kopulált, akár nem. A hím, ha olyan szerencsés, hogy ivarszervét rendeltetésszerűen használhatta, utódaiban él tovább, kannibál nőstényként vagy áldozat hímként, és azok is ugyanígy, amíg világ a világ. A vörös hátú pók számára ez az örökkévalóság. Általában elmondható: a fundamentalista evolucionista szemében minden állati kannibalizmus ésszerűen megmagyarázható az arisztotelészi cél-okság szellemében. A vörös hátú pók sorsa a génjeibe van programozva, az evolúció útjai pedig rögösek és kifürkészhetetlenek. A fundamentalista evolucionista csak az emberi kannibalizmussal szemben áll tanácstalanul, hiszen a saját logikáját követve azt kellene kimondania, hogy a kannibalizmus az emberi fajra nézve is a fehérjepótlás, a fajfenntartás és a természetes szelekció legracionálisabb formája, de nincs az a civilizáció, amely ezt hosszú távon elfogadná. Evolúció ide, evolúció oda: az ember mégiscsak más, mint az állat. Nem igaz?

 

Ha én vörös hátú pók lennék, és pechemre hím, abban hinnék, hogy önfeláldozásomért az örök kopulációs mezőkön elnyerem méltó jutalmamat, és talán már ott, vagy esetleg egy újabb születésem alkalmával nőstény lehetek, és akkor majd én rágom szét a mocsok vörös hátú macsók potrohát, és én fonom be őket eltéphetetlen szálaimmal számomra örömteli, számukra végzetes találkozásaink után. De az is lehet, hogy nem kellene revánsot vennem, soha többé, mert hitemért enyém lenne a megváltás, a megdicsőülés, a nirvána, az örök béke, a gyötrő vágy nélküli örök nyugalom.

 

Az imádkozó sáska hírhedt kannibalizmusa laboratóriumi körülmények között vált ismertté. Sokáig úgy is gondolták a megfigyelésükkel foglalkozó tudósok, hogy a természetellenes környezet következtében kialakult viselkedési rendellenességgel van dolguk, mind a nőstény részéről, aki már kopuláció közben magáévá eszi partnere fejét, mind a hím részéről, aki vakon vállalja ezt az abszurd önfeláldozást. Egy fiatal kutatónő, Sue Lawrwnce^[22]azonban vette a fáradságot, hogy a természet ölén szerezzen tapasztalatot az imádkozó sáskák párosodási szokásairól. Megfigyelései szerint a hímeknek, akik egyébként egyáltalán nem öngyilkos hajlamúak, korántsem olyan kilátástalan a helyzetük, mint amilyennek azt a közhiedelem lefesti. Ha a hím kellő figyelemmel és körültekintéssel közelít, s párzás alatt úgy ügyeskedik, hogy sikerüljön távol tartania magát a nőstény rágószervétől, és aktus után tétovázás nélkül távozik, van esélye a megmenekülésre. Kétharmad esetben ez is történik. Az egyharmadnak viszont be kell látnia, hogy az extra kalória révén a nőstény hatalmas számú egészséges, erőtől duzzadó petét rakhat le, s egy anyának az a dolga, hogy minél tökéletesebb adottságokkal indítsa útnak utódait. A puszta megismerést szolgáló kutatások eredményeit minden áron saját elvei szolgálatába kényszerítő, mindig szavakész ideológusnak itt is kéznél a következtetés. Eszerint a laboratóriumban megfigyelt jelenségek nem aberrációból fakadnak, azonban ha az imádkozó sáskák hímjei tovább haladnak ezen az evolúciós lejtőn, a fennmaradó kétharmad rész is a vörös hátú pókhímek önfeláldozó sorsára juthat.

 

Feltétlenül ide kell idéznünk Duarte Lopes portugál nagykereskedő úrnak a korabeli Kongó Királyságban tett megfigyeléseit az akkor ott honos kannibál szokásokról. Lopes úr nem győz megdöbbenni azon, hogy egyesek, ki tudja, milyen okból, kiváltságnak érzik, ha felajánlhatják magukat uralkodójuknak, aki pedig jó szívvel elfogadja és el is fogyasztja őket. Az, hogy az ellenséget, hát istenem, elfogadható, de hogy a barátokat, rokonokat, alattvalókat…! Ez már egy mélységesen keresztény érzelmű rabszolga- és üveggyöngy-kereskedő szemében tényleg mindennek az alja. De alighanem Darwin sem gondolná ezt másképpen, s őt követve minden okunk megvan arra, hogy a középkori Kongó Királyság kannibáljait az evolúciós lejtő legmélyén egy helyre soroljuk a habzó szájú tűzföldi bennszülöttekkel, a vöröshátú pók, s majd, ha odáig züllenek, az imádkozó sáska hímjeivel is. (Igaz is: létezik-e lejtmenet az evolúció útján? És ha igen, az is a törzsfejlődés irányában halad? Különkérdés: Miként lehetséges egyazon faj nőstényeit a tápanyag-hasznosítás területén mutatott teljesítményükért kiemelni, ugyanakkor pedig hímjeit, áldozatszerepük miatt, alásorolni az evolúció ranglétráján? Megfejtésre vár továbbá az a kérdés, hogy miként szolgálja az evolúció céljait, ha vannak ilyenek, az a genetikai program, amely a darwini természetes és nemi kiválasztás minden törvényével ellenkezve lehetővé teszi, hogy a gyámoltalan, túlélésre alkalmatlan hímek örökítő ivarsejtjei ugyanúgy egyesülhessenek a nőstény petéivel, mint a természet rendjét igazoló életrevalóké?)

 

A skorpióknál a megélhetési kannibalizmus a családban marad. John Lighton és nevadai kutatócsoportja arra a következtetésre jutott megfigyelései alapján, hogy a skorpiók élő konzervkészítményként használják utódaikat. Fölös energiájukat, melyet a rendjüket jellemző lassú anyagcsere során nem használnak fel, ivadékaikban raktározzák el, s azokat aztán, ha úgy hozza a szükség, szépen megtizedelik. Az evolúció törvényeiben jártas tudós megfigyelőik szerint az utódfaló skorpióanyák életstratégiája rendkívül ésszerű, mert a csenevészebb apróságok elfogyasztásával – amellett, hogy biológiai alkotórészeiket táplálékforrásként hasznosítják – a megmaradó, tehát a genetikai üzenetet tovább vivő utódok életesélyeit növelik. (A legelképesztőbb evolúciós badarságot egy tudományos ismeretterjesztő filmnek köszönhetem: „A kannibalizmus környezetkímélő megoldás, mert újrahasznosítás, és egyben a hulladék eltakarítását is szolgálja.”) A kannibalizmusnak, mint evolúciós túlélési stratégiának a sikerét kell látnunk a szaktudósok szerint abban is, hogy a skorpiók oly igen elszaporodtak a sivatagokban. (Állítólag e homoktengerek minden hektárjára ötven kiló skorpió jut, élősúlyban.) Nem szaktudós, avatatlan, de az etológiában minimális ismereteket szerzett gondolkodók azonban akár meg is fordíthatják a kérdést: Nem lehetséges-e, hogy a kannibalizmus itt is, mint oly sok fajnál, éppen az abszurddá vált népsűrűség következménye, és nem öröktől fogva örökké tart, hanem csak addig, amíg a fajra jellemző optimális egyedi távolság ki nem alakul az egyes populációkban, vagy ameddig a faj genetikai jellemzői át nem alakulnak úgy, hogy az adott egyedsűrűséget is el tudja viselni kannibalizmus nélkül? Nem lehetséges-e, hogy a kannibalizmus, melyet némelyik állatfajnál a konstans viselkedésjegyek közé sorolunk, míg másoknál nem, evolúciós léptékkel mérve csupán múló rosszullét, melynek genetikai esélye szinte bármely állatfajnál fennáll, de a külső-belső körülmények másféle alakulásával, alakításával szépen el is enyészik?

 

Nevezett kutatók a világ különböző tájairól kilenc skorpiófaj anyagcseréjét vizsgálták, és arra a meglepő eredményre jutottak, hogy a skorpió testsúlyának fenntartásához negyedannyi energia szükséges, mint bármely más ugyanolyan testtömegű ízeltlábú esetében. Ezt sejtjeinek lassú anyagcseréje teszi lehetővé. „Érthetetlen – vélekedik Harold Heatwole ökológus, a csoport sivatagi szakértője, hogy a pókokat és a rovarokat miért nem ez a hatékony energiagazdálkodás jellemzi.” Továbbmenve pedig csoporttársaival egyetemben úgy véli, hogy ha sikerülne felfejteni a skorpiókat alkotó sejtek működésének titkát, talán az emberi sejtek anyagcseréjét is célirányosan lassítani tudnánk a kívánt mértékig. Ennek – véleményük szerint – egyebek között az űrkutatásban lehetne kiemelkedő haszna, a hosszú éveket igénylő csillagközi utak során. Én, aki bizonyos helyzetekben leküzdhetetlen ingert érzek filmforgatókönyvben gondolkodni, s ezzel párhuzamosan pedig meggyőződésem, mint rajtam kívül oly sokaknak, hogy a természetben minden mindennel összefügg, ezért ha egy ponton belenyúlunk a dolgaiba, ezer más ponton reagál kiszámíthatatlanul, ami persze nem gyáva tétlenségre int bennünket, csupán felelősségre és meggondoltságra, szóval én már magam előtt látom azt a tudományos-fantasztikus filmet, melynek „Skorpió” fedőnevű űrakciójában a génkezelt túlélő asztronauta huszonnégy éves küldetése teljesítésével győztesen, mindössze hat esztendőt öregedve kiszáll járgányából, hatalmas ünneplés végig a sugárúton, egészen a hősök panteonjáig, ahol méltó végtisztességben részesítik elfogyasztott huszonnégy társának megmaradt csontjait.

 

Azok az ízeltlábúak, amelyek ugyan nem érdemeltek ki csáprágót az evolúciótól, de agresszivitásuk érvényesítésére jutott nekik más, hasonlóan hatásos támadófegyver, például a hártyás szárnyú hangyák, darazsak és méhek, szintén megtalálják a módját, hogy ha a szükség és az alkalom úgy hozza, éljenek a fehérjepótlás kannibál lehetőségével. A fullánkosok alrendje (a hangyák is idetartoznak) számos fajának a legyőzött ellenség szabad prédát jelent, faji hovatartozásra való tekintet nélkül. Mellesleg így van ez a „felsőbb” rendek számtalan családjában is. (A család itt rendszertani kategória, de alkalmasint lehet köznapi fogalomként is érteni.) Nem kell, nem lehet és nem szabad azonban a kannibalizmust feltétlenül az agresszivitás képzetével társítani. Az a földi poszméh dolgozó, amely alkalomadtán megkaparintja és felfalja saját kolóniájában a petéket, az égvilágon semmiféle agresszióra utaló izgalmat nem mutat; egyszerűen csak éhes, és genetikai programja vagy kihagy, vagy nem tartalmazza azt a gátlást, amely megakadályozná az utódnemzedék elpusztításában. Ínséges időkben ugyanez a tulajdonság érvényesül a legtöbb hangyafajnál is, tetézve azzal, hogy ezek az állatok az elhalt társak tetemének eltakarításában is szorgosnak bizonyulnak – lásd környezetbarát kannibalizmus.

 

Még mindig az ízeltlábúaknál maradva: úgy tűnik, némely fajnál az ilyenféle kannibalizmus, tehát az elpusztult társak elfogyasztása egyenesen létkérdés. A Karácsony-szigeteken honos vörös tarisznyarák élőhelye az év tíz hónapján át az erdő, ott is párosodik, mikor a novemberi monszun jelzi, hogy eljött az idő, ám ez a módosult kopoltyúval rendelkező állat, mely felnőtt korára már képes alkalmazkodni a szárazföldi körülményekhez, a tengerben kel ki a petéből, és életének első szakasza még a vízhez kötődik. Mindebből logikusan következik, hogy a peterakáshoz a szülőknek el kell jutniuk az erdőből a tengerre, ott december elején, a holdfázis utolsó negyedében, amikor a hullámok kissé visszavonulnak, lerakni a petéket, melyeket a dagály majd magával ragad, s az áramlatok az életkezdemények milliárdjait terítik szét a felszínen. Mikor a kis rákok elérik azt a fejlettséget, hogy vállalkozhassanak a szárazföldi túrára, megindulnak a partról az erdő felé, ahol szüleik példáját követve majd maguk is csendesen meghúzódnak az aljnövényzetben tíz hónapon át, és ismétlődik minden, generációról generációra. Az út az erdőtől a tengerig mintegy nyolc kilométer. A sáv, amelyben haladhatnak, meglehetősen szűk. Ahhoz képest mindenesetre, hogy mintegy nyolcvanmillió vállalkozónak kellene eljutnia fajfenntartó végcéljához. Ilyen tömegben, egy ízeltlábú adottságaival, a feladat teljesíthetetlen valamennyi egyed számára, és helyzetüket az emberi civilizáció térnyerése külön nehézségekkel súlyosbítja. Csupán az útjukat keresztező autók tizenhét százalékukat pusztítják el. A gumiabroncsok, a cipőtalpak és más halálos ártalmak elkerülői a hosszú menetelés során az elhulltak teteméből merítenek erőt a további megpróbáltatásokhoz. Hogy ez kannibalizmusnak minősül-e vagy sem? Amíg nem tisztázzuk ide vonatkozó fogalmainkat, addig kénytelenek vagyunk állatnál és embernél minden megnyilvánulást a kannibalizmus körébe sorolni, amely a fajtárs tényleges vagy virtuális elpusztítására, részleges vagy teljes, közvetlen vagy közvetett, valóságos vagy képletes elfogyasztására irányul, ide értve az elhalt fajtárs vagy egyes részeinek elfogyasztását, s ez vonatkozik a még el nem halt fajtárs valamely testrészének elfogyasztására, vagy a szervezetbe való, bármi okból, bármi célból, bármilyen formában történő befogadására is. (Lásd: szervátültetés.)

 

A gyíkok igazán kedves, szeretetre méltó állatok, mindaddig, amíg nem kell felfedeznünk bennük a birodalmát védelmező, mindenre elszánt, kérlelhetetlen hüllőt. A küzdelem a territóriumért életre-halálra megy. Hogy az esetek többségében mégsem végződik a legyőzött fél pusztulásával, az annak a biológiai sajátosságnak köszönhető, hogy a gyíkok farkának egy része viszonylag könnyen leválik, majd pedig regenerálódik. A vesztesnek így módjában van eliszkolni, miközben farka ott marad. A vesztes farka a győztesé. Az pedig él is vele. Az utolsó pikkelyig magáévá teszi.

 

Próbáljunk meg, ha már annyira benne vagyunk, erre is valamilyen evolúciós talmudmagyarázatot kreálni. Az önző gén úgy intézi a dolgokat, hogy az erősebb, életképesebb hím jusson lét- és fajfenntartó területhez, és prémiumként esetenként még plusz fehérjeadagról is gondoskodik. Ez jól hangzik. Csakhogy – amint azt a vizsgálatok kimutatták – a gyíkok farka tele van kórokozó parazitákkal, ami a kannibál hajlamú győztes számára gyakran a végzetet jelenti. Hogy a gyíknak miért éppen a farkában gyülemlik fel a cisztakeltő kórokozók tömkelege, és ha már így van, miért alakulhatott ki és maradhatott fenn a farokfogyasztás szokása – meglehetősen sejtelmes kérdés. Mondhatni: evolúciós hittitok.

 

Vaskos tévedés lenne arra gondolni, hogy a kannibalizmus, mint jellemző viselkedési mintázat, csupán a törzsfejlődésnek egy bizonyos korai fokán válhatott általánossá, mondjuk az ízeltlábúak törzsében, vagy a hüllők osztályában. Ha kiterítjük magunk elé az emberré válás útjának származástani térképét, és végigmegyünk a főbb evolúciós állomásokon, mondjuk az alsó triászban úgy kétszáz millió évvel ezelőtt élt őshüllőkig, megdöbbenve tapasztalhatjuk (már aki mindig mindenütt kész a megdöbbenésre), hogy nincs olyan szakasz a fának ezen az ágabogán, amelynek mai képviselői között fellelhető ne volna a kiterjedt kannibalizmusnak valamilyen formája. A gerincesek törzsének b) ágazatában (itt jutunk el az embertől visszafelé haladva a hüllőállapot előzményéig), tehát a gerincesek törzsének b) ágazatát képező tökéletes koponyások osztályai között kivétel nélkül mindegyikben (halak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök) megfigyelhető a kannibalizmus, mint fajra jellemző jelenség, beleértve a főemlősöket is, három emberszabású majmot mindenesetre: a gorillát, a csimpánzt és az embert (amennyiben ez utóbbit rendszertanilag szintén az emberszabású majmok közé soroljuk). A törpecsimpánz, a bonobo egyelőre kivétel.

 

Természetesen ez a megállapítás csupán jelenkori megfigyelésekre támaszkodik, aminek igen egyszerű a magyarázata: tettenérés csakis jelen időben lehetséges. A múltra nézve legfeljebb közvetett bizonyítékokkal rendelkezhetünk, márpedig ezek érvényességét mindenkinek jogában áll elfogadni vagy elutasítani, karaktere, hite, meggyőződése, ambíciói és félelmei szerint. Ad abszurdum annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a kannibalizmus jelensége kizárólag a földi élet történetének valamely meghatározott fázisában alakult ki és terjedt el, mondjuk az ember bűnbeesése után, rázúdítva a következményeket az egész állatvilágra, ahogyan az írva vagyon, s azóta a sátán gonosz szelleme járja be a Földet. Ebben az esetben való igaz, hogy az animalkannibalizmust is erkölcsi kategóriaként kell megítélnünk, akárcsak az emberét, és e megítélésben felmentésre senki ember- vagy állatfia ne számítson. Hacsak nem kegyelemre, megváltásra, melynek hatálya nyilvánvalóan nem terjedhet ki az önhibájukon kívül bűnbe sodródott pusztai farkaspókokra. Ódzkodik is a tudósok jó része a színvallástól (szerencsére van kivétel), igyekszik felelőssége teljes tudatában szőnyeg alá rejteni az ide vonatkozó részeredményeket, mert miután a tudományoknak már sikerült elfogadtatniuk velünk állati örökségünk tudatát, mi lesz, ha e csomag letagadhatatlan különtartalmaként el kell fogadnunk azt is, hogy örökségünk szerves része a génjeinkbe kódolt erőszak, annak minden lehetséges megnyilvánulási formájával egyetemben! Akkor aztán ki állítja meg a háború, a pusztítás démonát?! Így válnak a teljesebb megismerést szolgáló erőfeszítések dokumentumai a tudomány holt-tengeri tekercseivé.

 

Nem tudom, azok a tiszteletre méltó urak és hölgyek, akik mindenféle egyházi és nem egyházi, valóságos és virtuális tanítóhivatal testületeinek tagjaként a kinyilatkoztatott igazság kizárólagos letéteményeseként tartják magukat számon, tisztában vannak-e ennek a Csernobil-szindrómának a felelősségével is. Tisztában vannak-e a felelősséggel, mely azokat terheli, akik megfosztanának bennünket még az esélyétől is, hogy képesek legyünk szembenézni a tényekkel, valódi énünkkel, színéről és visszájáról egyaránt? Tisztában vannak-e azoknak a felelősségével, akik megfosztanának bennünket még az esélyétől is annak, hogy felbecsülni, megbecsülni tudjuk valós morális eredményeinket, amelyeket az állatvilágból örökölt kényszeres kannibalizmus virágkora óta napjainkig elértünk, kínkeservesen. Ha világosan látjuk, hogy kultúránk kialakulásáig beleolvadó része voltunk annak az állatvilágnak, amelynek bizonyos környezeti kihívásokra (egyik) természetes reakciója a kannibalizmus, akkor nem sokkolhat bennünket az a felismerés sem, hogy kultúránk története egészen a jelenkorig (legalábbis részben) a kannibalizmus kultúrtörténete. Pontosabban: a felismerésnek előbb-utóbb mindenképpen be kell következnie, és mivel hálistennek érző lények vagyunk, a felismeréssel járó sokk elkerülhetetlen, de az nagyon nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e kezelni megrázkódtatásainkat, képesek vagyunk-e az öngyógyításra, vagy csak összetett kezekkel, tehetetlenül rimánkodunk a megváltásért.

 

Az volna a legegyszerűbb, ha – mint egy Mengyelejev-féle periódusos rendszerben, vagy éppen a törzsfejlődési táblázaton – tételesen áttekinthetnénk a létező kannibalizmus valamennyi megnyilvánulási formáját, és megnevezve, megszámozva tehetnénk őket feldolgozhatóvá a ráció számára. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy mindenek előtt a kannibalizmus racionalitása valamiképpen érzékelhető legyen a számunkra, ha van ilyen, ha pedig nincsen, akkor pedig az irracionalitása váljék tudatossá. A magam részéről azonban ezen a ponton egyelőre továbbot mondok. Bármilyen szempontból próbálom is megközelíteni a megnyilvánulási formákat, csak okokat és következményeket látok és ezekre némi magyarázatot, de valódi ésszerűséget sehol.

 

Vizsgálhatjuk például a kannibalizmust abból a szempontból, hogy mennyire általánosan van jelen egy adott fajban: valamennyi egyedére jellemző-e, vagy csak némelyekre, esetleg szórványosan, bizonyos körülmények között. Sajnos azonban minden kérdés tíz újabbat szül, és a kör csak nem akar bezárulni. A pusztai farkaspóknál már láttuk, hogy populációjának csakis az egyik fele, a júniusban világra jött válik kannibállá, a másik fele semmiképp sem lehet az. Az ok megragadható: az ősszel kikelt egyedek, mivel nem érik meg a következő év májusát, sosem kerülhetnek, egyetlen generációval szemben sem olyan méretfölénybe, amely ebben a fajban a kannibál ösztönök aktivizálásához szükséges. Ebből a megfigyelésből mindjárt el is vonhatnánk a szabályt, hogy léteznek fajok, amelyeknél a kannibalizmus méretfüggő, és ennek alátámasztására találjuk a legtöbb példát a teljes állatvilágban, de mindjárt fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy a fajtársnak csak a tettleges elpusztítását és elfogyasztását kell- e kannibalisztikus jellemzőnek tekintenünk, vagy magát az implicit hajlamot is? Ha így kérdezek: Történik-e kannibalizmus a pusztai farkaspókok őszi generációja részéről, a válasz egyértelmű nem, nem is történhet. De ha így kérdezek: általánosan jellemzi-e a kannibál hajlam a pusztai farkaspók faját, a válasz egyértelmű igen, mindaddig, míg nem kapunk cáfolatot. (Történik-e tényleges kannibalizmus az emberi faj minden egyede részéről? Nyilvánvalóan nem. Általánosan jellemzi-e a Homo nemzetségből egyedül fennmaradt emberi fajt a kannibalizmus hajlama? Szerintem igen. De ki a megmondhatója! Ennek még alaposabban utána kell néznünk.)

 

Úgy vélnénk, abszolúte logikusan gondolkodunk, ha a kannibál megnyilvánulások legáltalánosabb alapfeltételeként a kellő méretkülönbséget tesszük meg. Nyilvánvaló: nem az ikra eszi meg a halat, hanem fordítva. (Mégpedig hihetetlenül nagy számban, a legkülönbözőbb fajoknál, s természetesen fajon belül is, sőt, az ikráit védelmező hím, ha már nem bír a túlerővel, és minden veszni látszik, nagy éhségében maga is nekilát saját származékkezdeményeinek. A létfenntartás ösztöne bizonyos körülmények között egy bizonyos ponton felülírja az önfeláldozás szülői ösztönét. Legalábbis ez látszik a legkézenfekvőbb magyarázatnak, míg valami cáfolatra nem bukkanunk.) De hogy túlságosan el ne aléljunk csalhatatlan logikánk bizonyságától, a természet gondoskodik zavarba ejtő ellenpéldákról is.

 

Azon már meg sem lepődünk, hogy mind a farkos (sic), mind a farkatlan kétéltűek családjaiban megfigyelhető a kannibalizmus, hihetetlennek az ellenkezőjét kellene tartanunk. Nem ritka azonban az a jelenség sem, hogy a békák, lévén számukra minden, ami mozog, préda, önmaguknál sokkal nagyobb egyedekre vetik magukat, mindkettőjük vesztét okozva. A kicsi ugyanis nem tudja lenyelni a nagyot (tudvalevően a békáknak nincs eszközük felaprózni a táplálékukat, kénytelenek azt egészben lenyelni, ha ugyan bírnak vele), a félig lenyelt nagy pedig nem tud szabadulni. Most kéne egy jó kis vulgárevolúciós cél-okfejtés. Vagy lyukadjunk ki inkább oda, hogy lám a kannibalizmus torzulásos hajlam, aberráció? Nevezhetjük-e aberrációnak azt a hajlamot, amely évmilliók óta, de jelenleg mindenképp jellemzően jelen van a legsikeresebbnek bizonyult, mert jelenleg is létező fajok jelentős, ha nem meghatározó hányadában? Mi lehet az önző gén számára az előbbre való? A faj fennmaradása, vagy a legsikeresebb, legszerencsésebb egyedek fennmaradása? Mi az előbbre való: a létfenntartás ösztöne, vagy a fajfenntartás ösztöne, amikor a kettő ütközik? Lehet-e hosszú távon sikeres a fajfenntartás ösztöne a létfenntartás ösztöne rovására? Lehet-e hosszú távon sikeres a létfenntartás ösztöne a fajfenntartás ösztönének rovására? Mi lehet az önző evolúció számára (mert nem kétséges: ha a gén önző, akkor az őt működtető, vagy az általa működtetett evolúciónak is önzőnek kell lennie) előbbre való? Egyetlen győztes faj sikeres túlélése, vagy általában a fajok sikeres túlélése, minél nagyobb számban, noha ez a szám folyamatosan és kimutathatóan egyre csak csökken? Lehet-e hosszú távon sikeres a fajfenntartás ösztöne az élő természet egyetemes önfenntartó ösztönének rovására? Lehet-e hosszú távon sikeres az élő természet egyetemes önfenntartó ösztöne a fajfenntartás ösztöne rovására? Lehetséges, hogy sem a mindenható Önző Gén, sem a mindenható Önző Evolúció nem mindenható, nincs is tudatában sem saját okainak, sem saját céljainak, de nincs is szüksége a tudatosságra, csak teszi a dolgát, önzetlenül, öntudatlanul?

 

Létezik olyan – még nem dogmai rangra emelt – vulgárevolucionista hittétel is a kannibalizmus célszerűségének igazolására (történetesen éppen a békák megfigyeléseiből kiindulva), hogy ha nem ennék meg egymást, a ragadozók korlátlanul szaporodnának, korlátlanul nyernének teret, s ad abszurdum nem maradnának növényevők az ökológiai rendszerben. Eszerint a kannibalizmusnak valamiféle létszámkorrekciós szerepe volna az egyes populációkban, illetve fajokban. Tegyük fel egy pillanatra, hogy elfogadható ez az érvelés. De vajon magyarázatot kaphatunk-e így arra is, hogy miért válik sok növényevő faj permanensen vagy időlegesen, általánosan vagy részlegesen kannibállá? Mert ugye ilyen megközelítés, ilyen felosztás is indokoltnak látszik: ragadozói és növényevői, permanens és időleges, általános és részleges kannibalizmus.

 

Az arizonai hegyek tavaiban kétféle tigrisszalamandra él, egymástól szemlátomást különbözőek. Mindkettő kopoltyúval lélegzik ugyan, s fiatal korukban egyaránt plankton állapotú élőlényekkel táplálkoznak, de egy idő után megmutatkozik a nyilvánvaló különbség közöttük. Az egyik szalamandra kisfejű marad, fogak nélkül, a másiknak viszont hatalmasra megnő a feje, hozzá illő fogazattal, s ezután már áttér a ragadozó életformára, legfőbb prédaállatként a kisfejűeket tekintve. Kétségtelennek látszott tehát, hogy valójában két külön szalamandrafajról van szó – egészen addig, míg az Arizonai Állami Egyetem egyik kutatócsoportjának vezetője, James Collins professzor rá nem jött, hogy a feltűnően különböző fejméret és egyéb eltérések ellenére valamennyien egyazon faj képviselői. Mi több: ugyanattól a nősténytől származhat nagyfejű kannibál és kisfejű prédaállat is.

 

Collins professzor több generáció petéit és lárváit nevelte föl laboratóriumában, és megfigyeléseivel arra az eredményre jutott, hogy minden embrió magában hordozza a planktonevő és a kannibál genetikai lehetőségét. Hogy melyik esély érvényesül, az kizárólag az időjárás, közelebbről pedig a nyári esőzések függvénye. Ha ugyanis elegendő eső hull az arra rendszeresített évszakban, a tavacska kellőképpen felduzzad, és nem szárad ki a csapadékszegény hónapokban sem. Plankton is van bőségesen, maradnak a szalamandrák kisfejűek, maradnak a boldog békeidők. Ha viszont az időjárásfelelős másként rendelkezik, a fokozatosan kiszáradó tavacskában mind több lesz a nagyfejű, ezek kövérre zabálják magukat az apróbbakból, bőrük megvastagodik, kopoltyújuk eltűnik, szerepét a tüdő veszi át, immár csaknem szárazföldi lények, s nekiindulhatnak, hogy mélyebb tavat, biztosabb megélhetést találjanak maguknak. És mivel a nyár túlélői mind a planktonevés, mind a kannibalizmus génesélyeit magukban hordozzák, a következő évek lárvái úgy alakulnak, ahogy azt az időjárás kénye-kedve diktálja.

 

És akkor most jöhet az elmaradhatatlan talmudmagyarázat: „A kétéltűeknél a kannibalizmus egyet jelent a kifinomult biztonságpolitikával.”^[23]

 

James Collins és kutatócsoportja azt is megfigyelte még, hogy a kannibál tigrisszalamandrák nem puszta találomra szemelik ki áldozataikat. Lényegesen jobban fűlik a foguk azokhoz az egyedekhez, melyek szaga biztosítja őket, hogy nincs közöttük közvetlen rokonsági viszony. Néha rátámadnak ugyan egy-egy unokatestvérre is, de saját testvérre igazán csak elvétve. Mindebből pedig arra következtethetünk, hogy létezik a kannibalizmusnak egy vérvonal-szelekciós szerepe is, amely a törzsfejlődésnek már ezen a fokán is kifejezésre jut. Ilyenformán persze azt is el kellene ismernünk, hogy a vérvonal-szelekciós kannibalizmust a természeti törvények magasabb rendű kifejeződésének tekintjük, mint a vérvonalon belülit, az endokannibalizmust (mert hogy létezhet ilyen irányú felosztás is), de vigyázzunk, mert ez további következtetésekkel jár, közöttük azzal, hogy morális megkülönböztetések alapján osztályozzuk a kannibalizmus előfordulási formáit, mégpedig az idegengyűlölet javára. Idegen fajtárs ehető, kebelbeli nem. Ez bizony csapda. Nem csupán és nem is elsősorban azért, mert ez az ideológia morálisan tarthatatlan, hanem azért, mert nem valós tényeken alapul, s így nem tisztánlátáshoz, hanem további tudatzavarhoz vezet.

 

A homoki skorpiók felvett energiamennyiségének huszonöt százalékát az elfogyasztott fajtársak teszik ki, állítják a homoki skorpiók avatott megfigyelői, mégpedig rokonsági fokra való tekintet nélkül. Mi gondunk a homoki skorpiókkal! Alacsonyrendű faj, a mienkénél sokkal-sokkal alacsonyabb rendű, közünk sincs az ízeltlábúakhoz, számunkra teljesen idegenek, törzsfejlődési családfánk egyetlen ága-boga sem közös az övékével, legfeljebb ha nem jóval az ízeltlábúi lét előtt. Megeszi-e apját, anyját, fiát, lányát, nénjét, húgát, öccsét, bátyját a homoki skorpió vagy sem – számunkra nem jelent semmit. Jó. Akkor nézzünk más vonalvezetést. Tudjuk: az emberi agy nem csupán két féltekére oszlik (jobbra és balra), hanem a gömbsugár mentén koncentrikusan is tagolódik, mégpedig három, kémiailag is elkülöníthető fő részre. Legbelül helyezkedik el a hüllőagy, ezt öleli körül az ősemlősagy, más néven limbikus rendszer, ezen kívül pedig az újemlősagy található a kéreggel. Nos, a hüllőknél, melyeknek központi idegrendszere bizonyítottan rokonítható az emberével, vérszomjasabb kannibálokat aligha találhatunk a földkerekségen. A hüllők (másként csúszómászók) osztályának alig van, vagy tán nincs is olyan rendje, amelyet ne jellemezne a nem vérvonalszelktív kannibalizmus elterjedt gyakorlata, hidasgyíkoknál, pikkelyeseknél, krokodilusoknál egyaránt. (A teknősökről nincs ilyen adatom, de lehet, hogy ez is csak idő kérdése. A páncélzat mindenesetre macerássá teheti a fajtárs elfogyasztását.) A hüllőknél egyetlen szempont létezik a táplálkozásban: bírnak-e a kiszemelt áldozattal, vagy sem. Ha bírnak vele: prédaállat. Fajra, nemre, méretre való tekintet nélkül. Ha nem bírnak vele: tiszteletben tartják. (Alighanem a kriminálpszichológiának igencsak értékes adalékokkal szolgálhatna a hüllők világában végzett etológiai búvárkodás, párhuzamban az agykutatás párhuzamba állítható eredményeivel.)

 

Az aligátorok úgy két hónapos korukig kiváló védelmet élveznek; az aligátoranya utódgondozása odáig példaadó. Parti televénybe ágyazott tojásait is védi, ahogy tudja, a kikelt kicsinyeket pedig még érzékenyebben és elszántabban. Hanem amikor eljön az ideje, kénytelen az apróságokat áttelepíteni a mocsár vizébe. A fiatalok ösztönösen igyekeznek megbújni a legsűrűbb vízinövényzet rejtekében, mindhiába. Hatalmas közöttük a pusztulási arány. Két hónap után az aligátorokat semmi nem védi meg kannibál fajtársaiktól, rokonsági foktól függetlenül, míg hosszuk el nem éri a két métert. A természetben mindig, mindenütt közvetlen ész- és célszerűséget firtató tudósok nagy általánosságban megegyeznek abban, hogy a ragadozóknak meghatározó szerepük van egy-egy ökológiai térségben a prédafajok megközelítően ideális egyedszámának szabályozásában, miközben az elfogyasztott egyedek számával saját fajuk egyedszámát is szabályozzák, mivelhogy csak az életrevalóbbak jutnak elegendő prédához, a gyengék elhullanak. Az aligátorokra (és sok más, sokféle fajra) vonatkozó megfigyelések nyomán ez a szabály úgy módosul, hogy egy fajon belül az egyedszám szabályozásában döntő szerepe van a kannibalizmusnak is. Amiből most meg az következik, hogy némely fajoknál folyamatosan némelyeknél pedig bizonyos körülmények között kimondottan kívánatos, hogy az idősebbek felfalják a fiatalabbakat, függetlenül attól, hogy a nagyszámú áldozatok között feltétlenül kell lenniük olyanoknak is, amelyek genetikailag értékesebbek lehetnének elpusztítóiknál a faj életének továbbvitelében. Ez bizony vaskosan ellentmond a természetes kiválasztás alaptörvényének.

 

A komodói varánusz ennél sokkal törvénytisztelőbb. Természetesen kannibál, de nagyon, azonban önvédelmi rendszere is kialakult a kannibalizmussal szemben, mégpedig egészen különleges módon. Ez a mázsás tömeget meghaladó óriásgyík kiskorában tud fára mászni, nagykorában nem. A fa tehát védelmet nyújt a fiataloknak a felnőtt fajtársakkal szemben, amíg rajta élnek. A fennmaradáshoz (mármint a fán) többnyire meg is van a képességük, le sem jönnek az ágak közül mindaddig, amíg el nem érik azt a kritikus testsúlyt és méretet, amely aztán lekényszeríti őket az anyaföld küzdőterére. Viszont: ennél a fajnál egy bizonyos méret már védettséget jelent. Tehát bármennyire tomboló is a komodói varánusz kannibál hajlama, annak realizálása komoly korlátokba ütközik, és azok között is marad. Úgy látszik tehát, kell lennie valaminek, ami bizonyos fajoknál szükségessé teszi az ideális egyedlétszám kannibál rendszerű karbantartását, más fajoknál erre nincs szükség, táplálkozásukban vagy vérvonaluk megóvásában sincs jelentős szerepe a fajtárs elpusztításának, de attól még kannibálok, mégpedig a legősibbek közül valók.

 

Valóban átláthatatlan dzsungel a kannibalizmus labirintusa. A képzavar szándékos, minthogy a kannibalizmus maga is követhetetlen képzavar. Próbálhatunk felállítani valamiféle kierőszakolt rendszert feltételezett okok és kiagyalt célok nem létező Ariadné-fonalát követve, de előbb-utóbb oda lyukadunk ki, hogy már rég teljesen belegabalyodtunk. Azt látjuk, hogy vannak fajok, amelyek egyedei pusztán a tápértékért pusztítják egymást, mások a génjeik, a vérvonaluk védelmében, vannak, akik eleve kannibálnak születnek, vannak, akik csak azzá válhatnak, vannak, akiknek tabu a rokon, vannak, akiknek még a saját ivadékuk sem, vannak, akikben a nyilvánvaló erőfölény kelt étvágyat a fajtárs iránt, vannak, akik nem ismernek semmiféle akadályt, van úgy, hogy valamely egész fajra globálisan jellemző a kannibál hajlam, van, hogy csak bizonyos csoportjára, például csak az idősebbekre vagy csak a fiatalabbakra, csak a hímekre vagy csak a nőstényekre, arra is van példa, hogy csak az egyik nem válhat prédaállattá, de lehet bárki bárkinek is ellenfele, miközben léteznek olyan fajok is, s tán ők vannak többen, amelyek közt soha, semmilyen körülmények között nem fordulhat elő kannibalizmus. És nekünk ezt mind meg kellene magyaráznunk az evolúció haszonelvű célirányosságának szent nevében.

 

Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a kannibalizmus egyáltalán nem természetes viselkedési forma sem embernél, sem állatnál, de bizonyos körülmények között az élet természetes velejárója embernél is, állatnál is – amennyiben tekintetbe vesszük az ember állati örökségét. Mert a természet természetes velejárója, hogy krízishelyzeteket produkál, hol sűrűbben, hol ritkábban, hol átmenetit, hol tartósat, hol több, hol kevesebb fajt érintve, és ezekre a krízishelyzetekre a fajok egyedeinek reagálniuk kell. A gyors reagálást követelő helyzetekben könnyen megbolydulhat az a genetikai program, amely a fajra jellemző tulajdonságokat állandósította. Ennek a megbolydulásnak egyik következménye az is lehet, hogy sérül a fajtárs elpusztítását és elfogyasztását megakadályozó gátlás genetikai utasítása. Ha egyéb tulajdonságaik révén és a nekik kedvező körülmények támogatásával túlsúlyban azok az egyedek maradnak életképesek, amelyek gátló programja megsérült, és nagyszámú generáción át általános szokássá válik a kannibalizmus, s az ismétlődő gyakorlat egyre nagyobb visszahatással van a genetikus programra, az egész faj átalakulhat, jellemzővé válhat benne a kannibál hajlam, mindaddig, amíg a létfenntartás körülményei egy másik, ellenkező irányú szűrőt nem hoznak működésbe. Az említett túlsúly ad abszurdum akár egyetlen hím példány életben maradását is jelentheti, mondjuk Ádámét, Káinét, vagy Noéét, természetesen kellő számú túlélő nőstényt feltételezve. Nyilván az „egyetlen” számnevet tekinthetjük szimbolikusan is, „nagyon kevés” értelemben, a nagyon keveset pedig felruházhatjuk konkrét értékkel is, mondván, hogy ez a szám éppen megfelel a meglévő emberi rasszok számával. De mindez csak spekuláció.

 

Ha tudjuk és elfogadjuk, hogy a természet törvényei nem abszolút érvénnyel, hanem trendekben, tól–ig határok között érvényesülnek, s ehhez hozzátesszük azt a tapasztalatot, hogy minden, ami hibának, romlásnak, pusztulásnak tűnik a természetben, az lehet egyszersmind valaminek a javát, javulását, életre kelését szolgáló potenciál, akkor el tudjuk fogadni azt is, hogy a kannibalizmus, mint beállt következmény, önmagában sem jó, sem rossz, nem előre mutató célokat, de nem is pusztító démonokat szolgál, egyáltalán nem szolgál semmit, de mert van, az élőlény képességei szerint kénytelen viszonyulni és alkalmazkodni hozzá. Nyilvánvalóan másként az állat és másként az ember – persze csak ha hisszük, hogy mégis létezik lényegi különbség emberi és állati minőség között. És ha hiszünk abban, hogy az emberi faj számára a létfenntartás körülményei időről időre minőségileg mást és mást jelentettek egymillió, százezer, tízezer, ötezer, kétezer, ötszáz, kétszáz, vagy akár ötven évvel ezelőtt, mást és mást jelentenek a mindenkori jelenkorban. De az semmiképp nem megy, hogy mi, evolucionisták, ha emberi kannibalizmusról van szó, a fajelmélettől vagy bármiféle rettegéstől hajtva letagadjuk a csillagot is az égről, váltig bizonygatva, hogy ilyen aztán nincs, nem is volt, nem is lehetséges, vagy ha mégis, akkor az nem olyan kannibalizmus, csak színes népszokás, ha pedig állatkannibalizmusról beszélünk, és a tények birtokában már végképp nem lehet tagadni, akkor ugyancsak mi, evolucionisták, a posztdarwini dogmatika bevallatlan s tán öntudatlan védelmében mindenáron valami előre eltervezett totális természeti projekt részeként próbáljuk beállítani a puszta tapasztalati tényeket. Az ilyenfajta mániákus igazolási kényszer megérthető a skolasztika vagy a marxista-leninista ideológia kiszolgáltatott szószólói részéről a pallosjog, az inkvizíció, a Gulág és a Déli Hadseregcsoport fenyegetettségében, de nem menthető és nem fogadható el szabad gondolkodó szabad szelleme számára.

 

Emberszemmel, főként pedig ha az a szem mai és európai, minden látható kannibalizmus iszonytató. Micsoda látvány lehet az egy emberanyának (de akár egy egészséges érzelmű emberapának vagy embergyereknek is) ahogy az egérmama, miután már napok óta moccanni sem mert az egérlyukból, mert az az átkozott macska felfedezte a fészküket, ott leselkedik és állandó stresszben tartja őket, szóval micsoda érzés lehet bárki emberfiának azt látni, hogy az egéranya stresszes állapotban sorra megöli a kölykeit, és felfalja őket. Mintha azt mondaná a macskának: Nem lehetek jó anya miattad, de az enyéimből nem eszel, inkább saját fogammal morzsolom el őket!

 

Milyen érzés azt látni egy emberanyának, ahogy a kaliforniai földimókus fianevelő nősténye meglátja a szomszéd alom elcsellengett apró kölykét, majd rövid hezitálás után ráveti magát, szanaszét marcangolja, és azon helyben bőszen elfogyasztja! Az áldozat anyja pedig teljesen tanácstalan és tétlen. Ha legnagyobb ellenségük, a csörgőkígyó szemet vet rájuk, a kolónia hímjeinek kész stratégiájuk van a támadó feltartóztatására, amíg a nőstények biztosabb helyre menekítik kicsinyeiket, de az anyatárs kannibál támadására még sokadik esetben is hallgatnak az utódvédő ösztönök.(Természettudósok megfigyelése szerint ez idő tájt 75 kannibál emlősfajt ismerünk. Közöttük a földi mókus nem tartozik a legvérmesebbek közé: viszonylag csekély hányada válik évente kannibállá, de az a hányad bizonyosan, és szinte kizárólag nőstények.)

 

Milyen érzés látni azt egy emberanyának, ahogy a réti héja elhullott – mert végsőkig kisemmizett – legkisebb fiókáját maga a tojó tépi darabokra csőrével, és osztja szét igazságosan a megmaradt kettő között! Később, tollasodás után már nincs anyai beavatkozás: az erősebb fióka szépen kiéhezteti, majd lemészárolja a gyengébbet, hogy általa és belőle még bővebb erőforráshoz jusson a szárnybontogatáshoz. Minden fészekben csak egy maradhat a végén.

 

Kész kegyelem, hogy emberi anyaszem csak különleges technikával készült filmfelvételen láthatja, amint a homoki tigriscápa embriója még az anyja hasában, a szülőrendszer magzathordozásra rendeltetett bugyrában kivégzi születendő testvéreit, hogy rajtuk hizlalva önmagát, teljesen kialakulva, teljes fegyverzetben, aktív ragadozóként érkezhessen a tengervizek küzdőterére. Itt is érvényes: csak egy maradhat a végére, ám mivel a nősténynek két, egymástól teljesen elkülönített szülőkészüléke van, az evolúció ez esetben túljár önmaga eszén, és ciklusonként mégiscsak két ivadék jön világra egy anyából.

 

Érdekes módon a medvék és az oroszlánok iránt valahogy engedékenyebbek vagyunk mi, emberek. Ősidők óta tudjuk, mit tesznek a hímek az apró kölykökkel, bocsokkal, ha azokon nem érzik vissza saját uralkodói illatukat, tudjuk, hogy nem az éhség hajtja őket kannibál ösztöneik kiélésében, hanem az olthatatlan hatalomvágy, ez azonban cseppet sem riaszt el bennünket attól, hogy totemállatként címereinkre, zászlainkra, pajzsainkra, váraink kapujára, sőt hídjaink és legbecsesebb kulturális létesítményeink bejárata elé, fölé emeljük képüket, szobrukat, mintegy hódolat gyanánt. Ugyanezt tesszük természetesen a levegő királyával is. Alighanem úgy van, hogy féktelen erőfitogtatásuk, szemünkben az őseredeti hős archetípusos képzetét keltve, (kollektív) tudat alatt bennünket is energiával tölt fel, és ezt a virtuális túlélőerőt nem adnánk soha semmiért.

 

Annál nagyobb a döbbenetünk, amikor fogadott képmásunk, a kedves, játékos csimpánzok viselkedésében fedezzük fel a kannibalizmus iszonytató démonát. (Beszéltem egy öreg és bölcs vallásalapító csimpánzzal, aki váltig bizonygatta, hogy a csimpánzokat az ember teremtette, saját képmására.) Tulajdon szemünkkel látjuk, de nem hiszünk a szemünknek. Nem akarunk hinni! Nem akarunk látni! Nem akarjuk a csimpánzban elveszíteni azt a csekélyke illúziónkat, ami még a saját fajunk iránt a történtek után bennünk megmaradt. Ez már csakugyan több, mint amit egy ember az összeomlás veszélye nélkül elviselhet.

 

Nos, embere válogatja. Viselőképessége válogatja. Vannak, akiket a leghétköznapibb sérelem vagy csalódás is leterít. Ennyire futja. Vannak, akik a siralomházból is emelt fővel, emelt szívvel távoznak, ha megjön a kegyelem. Tőlük tanulok imádkozni.

Az ártatlanság mítosza

„Alighanem úgy lehet, hogy az igazi önbecsülés megszerzéséhez nem elegendő a világ és benne a természet megbecsülése. Végig kell járnunk az illúzióvesztés gyötrelmes stációit, hogy a támadt űr új helyet készítsen a hitnek. Nem a vak hitnek, nem is az önhittségnek, hanem az önmagunkba vetett hitnek.”

 

Jane Goodall harminc évet töltött Tanzániában, a Tanganyika-tó keleti partvidékén a Gombe Nemzeti Park csimpánzai között. 1960 nyarán szinte gyerekfejjel, de mindenesetre gyermeki lélekkel, alig huszonegynéhány évesen érkezett a paradicsomba, azzal a tiszta hittel, hogy olyan lények között élhet, amelyek, mint a romlás előtt különvált rokonaink, megmutathatják számunkra jobbik énünket. Élő tanúságtételt várt arra, hogy lehetünk, mert voltunk, jobbak is. A három évtizedből másfél Jane Goodall számára maga volt a visszakapott Éden. Idilli együttléteikben még az is megeshetett, hogy valamely csimpánzmama, aki ugye féltő majomszeretettel csügg kicsinyén, megengedte a bébinek, hogy ujjával megérintse Jane orrahegyét.

 

Tizenöt év után azonban már érezhető volt: rövidesen bekövetkezik valami, ami majd mindent alapjaiban fog felbolygatni. És persze be is következett.

 

Önmagában az a tény, hogy a csimpánzok jobban szeretik a húst, mint a fák gyümölcseit, ekkor már nem okozott különösebb megrázkódtatást. Goodall, akit oly mély szeretet kötött választott kedvenceihez, elsőként tapasztalta meg, hogy ez a faj semmivel sem kevésbé kegyetlen területvédő, mint a miénk, s ha speciális őrjárataik során nyakon csípnek egy betolakodót, az a Jóisten irgalmában sem reménykedhet. Különösen nem, ha a határsértő maga is csimpánz. A határjáró különítmény nem tegnap tanulta a mesterséget; érti a módját, hogyan kell minden lehetséges menekülési vonalat lezárni, és pillanatok alatt végezni a karmaik közé keveredett áldozattal, nemre és korra való tekintet nélkül. „Ezek a támadások, amelyek általában húsz perc alatt lezajlanak, borzasztó brutálisak. Föl sem merül annak a lehetősége, hogy az áldozat megmeneküljön. Ha betéved egy idegen ivarzó nőstény a kicsinyével, a kölyköt biztosan elpusztítják. A hímeket megölik, és mint valami kannibál rituálén, legalább egy részüket, elfogyasztják.”^[24] Azt is megtapasztalhatta már, hogy ezek az egyébként bohókás mókamesterek milyen elszánt agresszivitással tudják önérvényesítésüket képviselni a rangsor kialakításában, miközben a vezérhím valamennyit folyamatosan rettegésben tartja, ám a legkifinomultabb együttműködésre is képesek, még a rivális klikkek is, ha vadászatról, s ráadásul kedvenc csemegéjükről, a majomhúsról, pláne agyvelőről van szó. Hogy azonban ezt a majomhúst és -agyvelőt akár saját hordájuk kicsinyei is szolgáltathatják, s a legnagyobb gyönyörűséggel harapják le a koponyatetőt, hogy a legfinomabb falattal kezdhessék a lakmározást – ez több mint lórúgás egy gyengéd érzelmű természettudós számára, aki az érzelmeket és a gyengédséget mindig ezerszer előbbre valónak tartotta, mint a jópontok gyűjtögetését a tudományos fokozatokhoz. (Bár unszolásra ez utóbbi kívánalmaknak is eleget tett.)

 

„Kezdetben naiv elképzeléseim voltak a csimpánzok jóságáról (…) A hosszú ideig tartó kutatás alatt meg kellett ismerkednem a csimpánzok sötét oldalával. Meg kellett érni, hogy Passio és Pán csecsemőket ettek. Aztán meg kellet érni acsimpánzok közötti háború sötét és zord éveit. Nagy szomorúságomra mindez azt jelentette, hogy a csimpánzok sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint ahogy azt kezdetben gondoltam.” – mondja Jane Goodall^[25] – de ennél sokkal többet is meg kellett érnie. „Magyarázat nélküli és sokkoló akció volt, amikor az egyik felnőtt nőstény és felnőtt lánya azok ellen a nőstények ellen szövetkeztek, akikkel együtt nőttek fel, és ugyanahhoz a családhoz tartoztak. Megölték és megették a többi nőstény újszülött kölykeit. Négyéves periódus alatt a közösség tizenegy nősténye szült, és csak egy kölyök maradt meg. Tudomásunk szerint az elpusztultak közül legalább öt kannibalizmus áldozata lett.”^[26] De még ezeken a borzalmakon is túltett az a háborúskodás, amely három éven át tartott ebben a gombei paradicsomban észak és dél között, s a déliek teljes kipusztításával végződött. Az ellentétek azzal kezdődtek, hogy hat hím és három nőstény kivált a csoportból, és dél felé indult, hogy új dinasztiát alapítson. Úgy látszik azonban, a kirajzásnak, ami megfelelő körülmények között teljesen természetes, itt most nem voltak meg a földrajzi feltételei, s túlságosan irritáló közelségben kellett volna új hazát találniuk. Innen kezdve a kis csoport és minden leszármazottja határsértő idegennek, ádáz ellenségnek és ízletes prédaállatnak számított az ősi területjogait sértve érző északiak szemében. Képzett katonák módjára végzett módszeres vadászataik eredménye: három év leforgása alatt az északiak tökéletesen megtisztították a terepet, a délieknek írmagjuk sem maradt. Ha létezik a csimpánzok kiismerhetetlenül összetett társadalmában valamiféle rejtett kultúra, és azon belül is hősköltészet, akkor ennek a három évnek a győzedelmes vitézei minden bizonnyal a majommitológia arany lapjaira kerültek.

 

A majmok ártatlanságának mítosza bennünk, emberekben mindenesetre erősebbnek bizonyul, semhogy könnyedén elbánhatna vele a tényközlő tapasztalat. Az első esetnél, amikor a látszólag minden ok nélkül való kannibalizmus drámája lejátszódott a szemük és kamerájuk előtt, Goodall csoportjának is az volt a reakciója, hogy megpróbált kibúvót találni, mondván: Nem lehet másként, az a csimpánz biztosan megőrült. Az őrültségben kis időre meg is nyugodtak, de aztán jöttek a további klinikai esetek, egyik kegyetlenebb, mint a másik, másik megmagyarázhatatlanabb, mint az egyik, és akkor be kellett látniuk, hogy az összefüggéseket sokkal mélyebben kell keresnünk, ha tisztán akarunk látni, ha megérteni és nem csak megszakérteni akarjuk a dolgokat.

 

Egy japán kutatócsoport Tanzánia őserdeiben húsz éven át tanulmányozta a csimpánzok életét, és ezalatt nyolc olyan támadásnak volt szemtanúja, amely során a horda szövetséges hímjei csapattárs kölyköket raboltak el, téptek szét és osztottak el egymás között. Előfordult, hogy egy sikertelen vaddisznóvadászat levezetetlen feszültségei indították őket támadásra az egyik kölyök ellen. Az eseményeket megörökítő felvételen^[27] jól látható, amint az anya és más nőstények üldözőbe veszik a gyilkos hímeket, akik dühödten lóbálják orruk előtt a tetemet, mintha mondanák: Nem tehettek semmit, de ha tovább erősködtök, ti is erre a sorsra juthattok! (Ez utóbbi természetesen csak belemagyarázás a részemről, költői fantázia, tény azonban hogy a csimpánzok hímjei kimeríthetetlen skálán képesek visszaélni erőfölényükkel a nőstényekkel szemben, ideértve a nemi erőszakot is, bizonyítandó, hogy ez sem humán specialitás.) Mivel a japán kutatók úgy találták, hogy a megfigyelt nyolc esetben az áldozat minden alkalommal hím kölyök volt, akiknek anyja csak nemrég csatlakozott a hordához, arra a következtetésre jutottak, hogy a kannibalizmust itt is a vérvonal védelmének rejtett törvényére kell visszavezetnünk. Ha ugyanis egy fiatal nőstényt befogad egy csapat, az nem jelenti egyben azt is, hogy kétes származású elsőszülöttje is automatikusan megkapja a honpolgárságot. Sőt, inkább az a valószínű, hogy a felnőtt hímek elpusztítják, mint potenciális jövőbeli ellenfelet. Ami pedig a nőstények kannibál hajlamát illeti, ennek az volna a magyarázata, hogy a hímek többnyire csak egymás között osztják meg a zsákmányt, s a meghagyott maradék nem tartalmaz elegendő fehérjét a kicsinyek táplálásához. Ezek szerint most ott tartunk, hogy nem tudjuk eldönteni: vajon a csimpánzokat alapvető szükségleteik szerint a növényevőkhöz, a mindenevőkhöz, vagy a ragadozókhoz kell sorolnunk. Mert ha kiderül, hogy természetes igényeiket elégítik ki a kannibalizmussal, a természettől elrendelt természetes módon, akkor persze minden más súllyal esik a latba. „Megtanulhattuk, hogy a vesztes pusztulásával a kannibalizmus brutális evolúciós logikája a győztes és nemzetsége javát szolgálja.”^[28]

 

(Szóval ez úgy van, hogy minden ok nélkül csak úgy háborúzni, az csúnya dolog. Lehet, hogy férfias, de csúnya dolog. Tiltakozik az ember szépérzéke. Csak úgy, egy az egyben megtámadni, felégetni, elpusztítani, kirabolni, kifosztani Tróját, harcosait kardélre hányni, asszonyait megerőszakolni, csecsemőit tűzbe vetni, amúgy emberesen, puszta férfivirtusból, netalántán haszonvágyból az aranyért, a kincsekért, a rabszolgákért, még az is csúnya dolog. Megvédeni a becsületet, megtorolni a becsületen esett sérelmeket, az természetes emberi szükséglet. Az bizony már derék dolog. Férfimunka. Indokot és veretes ideológiát költeni a bosszúnak, igazságtételnek álcázott rabláshoz, pusztításhoz, erőszakhoz, gyilkoláshoz, az pedig már maga a művészet. Maga az emberi kultúra. Istenem, micsoda áldás, hogy Homérosz ezt nem teljesen így gondolta…)

 

Jane Goodall, aki nem feltétlenül az evolúció előre megszerkesztett virtuális forgatókönyvének rendezői utasításait látja megvalósulni a természet jelenségeiben, lényegesen árnyaltabban és visszafogottabban fogalmaz. „Meg lennék lepődve – mondja – ha mindez csak a táplálékhiányból adódna. Rengeteg bogarat esznek, és vadásznak más majmokra és fiatal disznókra. Természetesen rengeteg különféle okból fakadó incidenst láttunk. A csimpánzok viselkedése annyira összetett és változatos, annyira különbözhet az egyik a másiktól! Ahhoz, hogy általánosíthassunk, még több esetet kell megvizsgálnunk.”

 

Gondoljunk csak bele. Egy fiatal lány nekiindul a vadonnak, hogy mindent, amit csak lehet, megtudjon azokról az állatokról, amelyeket áhítatos tisztelettel szeret, mert bennük, a még romlatlan rokonban az emberi faj jobbik énjét sejti. Tizenöt év idilli együttlét alatt ez a sejtés szép lassan meggyőződéssé alakul át, aztán jönnek a baljós előjelek, majd a bizonyság: nem valami múló szociális feszültséggel vagy ritka viselkedészavarral van dolgunk, s ha nem akarunk a tudatos önámítás csapdájába esni, még a csoporton belüli kannibalizmusra is úgy kell tekintenünk, mint nagy bizonysággal bekövetkező etológiai törvényszerűségre. Semmi sem úgy igaz, ahogy hinni szerettük volna: a kedves csimpánzok semmivel sem jobbak, mint mi vagyunk, és persze mi sem vagyunk jobbak, mint ők, és ebben a természetnek valamiféle lehangoló rendjét kell elfogadnunk. Mihez lehet hasonlítani egy ilyen megrázkódtatást?! Ez nem egy barát, nem egy gyermek, nem egy szülő, nem egy haza, nem egy kultúra elvesztése, ez mind együtt egyszerre: ez maga a hit elvesztése. És ez az asszony felkerekedik, járja a világot kis kézitáskájával, belenéz a szemünkbe, és harminc év tapasztalata azt mondatja vele: vigyázzunk ezekre a mindannyiunknak drága állatokra, vigyázzunk rájuk állatkertekben, családi házakban, űrhajókabinban, menhelyeken, orvosi laboratóriumok ketreceiben, nemzeti parkokban és mindenütt, mert mindenféle tulajdonságaikkal együtt azok, amik, mint ahogy mi, emberek is mindenféle tulajdonságainkkal együtt vagyunk emberek. Az ember semmivel sem emberebb, mint amennyire csimpánz a csimpánz, amennyire farkas a farkas, vagy levelibéka a levelibéka. Vigyázzunk, mert bármilyenek vagyunk is, csak együtt lehetünk azok, aminek érdemes lennünk: a totalitás szuverén részesalkotói. „Ha megvizsgáljuk a csimpánzok agressziójának spektrumát, rájövünk, hogy nagy része ösztönös, és számomra nem kétséges, hogy a mi agressziónk nagy része is ösztönös. Ez az emberi természet sötét oldala, mely mélyen beleivódott főemlős örökségünkbe, úgy, ahogyan a jószívű és szeretetteljes tulajdonságok is. Sőt. Csimpánz rokonainknál is szép példát láthatunk a gondoskodásra, a törődésre és a könyörületességre.”

 

Alighanem úgy lehet, hogy az igazi önbecsülés megszerzéséhez nem elegendő a világ és benne a természet megbecsülése. Végig kell járnunk az illúzióvesztés gyötrelmes stációit, hogy a támadt űr új helyet készítsen a hitnek. Nem a vak hitnek, nem is az önhittségnek, hanem az önmagunkba vetett hitnek.