 Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet  |
Esély
Szánalmas nézni,
kezed mennyire reszket.
Ne félj, tiéd, nem veszhet el,
bizalommal tedd le a keresztet.
lképesztő, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, vagy legalábbis annak látszó eseményekről ma is kapunk híreket innen-onnan a világból: hol üvegpoharak pattannak szét érintés nélkül, hol fémtárgyak és más anyagú eszközök hajladoznak össze-vissza, uborkaszezon idejére pedig ott vannak a jó pufók ufók, a Bermuda-háromszögről nem is beszélve. De olyan mennyiségben, mint az ezerhétszázas évek végétől az ezerkilencszázas esztendők elejéig, soha előtte és utána nem kísértettek a Földön.
Kár a helyet pazarolni rá, de marokszám lehetne idézni azokat az ámulatba ejtő eseményeket, amelyek széltében-hosszában borzolták Európa és Észak-Amerika idegeit, vizsgálódásra ingerelve a központi elvárásoktól el-elrugaszkodó természettudósok fantáziáját is.
A mendemondák légterében elképzelhetetlen mennyiségű főzőkanál, levesestál, tökgyalu és galuskaszaggató repkedett, székek, ágyak, asztalok és egyéb bútorok csapódtak békés vidéki hajlékok mennyezetéhez, a pincékben megindultak a fahasábok, a borosüvegek táncot jártak pántlikás leányzók nélkül, tűz- és vízesetek tömkelege, házak tetejére szikla-, tégla- és ki tudja még mi minden darabok hullottak megállíthatatlanul, megfoghatatlanul, felfoghatatlanul, milliószám, tonnaszám, hogy a nyomdagépek nyögtek a hírük alatt.
Kész dzsungel. Mennyivel biztonságosabb a sivatag! Ott aztán nem lehet fának menni! Bezzeg az okkult miszticizmus dzsungelének veszélyes a sűrűje. Európai neveltetésű ember számára kiváltképp. Igaz, a kalandozás itt ma már inkább csak nem ajánlatos, de alig egy-két száz esztendővel ezelőtt egyenesen tilos volt, s alaposan megnézhette magát, aki efféle parancsmegtagadásra vetemedett. Egyebek mellett lásd inkvizíció, boszorkányüldözés. Persze, ahol csak érték, irtották a miszticizmus őserdejét is (mai szóhasználattal: esőerdejét), nem csekély hatékonysággal, de ennek az ősvegetációnak valami titkos természete van. Spórái évszázadokat képesek átaludni, aztán ha a legcsekélyebb életfeltételhez, akár csak egyetlen csepp esővízhez jutnak, hopp, már be is indázták a tudományossággal művelt kerteket.
Ha Ammianus Marcellinus történetírónak hinni lehet, a Krisztus születése utáni háromszázhetvenedik esztendőben miszlikre szabdaltak három csillagászt, mert boszorkányos módon, szellemektől vett értesülés alapján, Valens császár utódjául Theodorust jövendölték meg.
Úgy jártak el, ahogy okkultista, azaz titkos tudásuk szerint tenniük kellett: szent babérfa ágából asztalt applikáltak, reá kerek érctányért helyeztek, permén a görög ábécé jeleivel. Egyikük megtisztult lélekkel és tiszta gyolcs ruhában felállt az asztalkára, szétvetett lábakkal, kezében fonál, a fonál végén gyűrű, s a gyűrű himbálódzni kezdett, sorra érintve különböző betűket az érctányér peremén. S mit nem himbál a gyűrű?! Ezeket a betűket: q—E—O—D (TH—E—O—D). És mivel a csillagászok tippje Theodorus volt, ezen a ponton magukban már eredményt hirdettek.
A történelmi nevekkel sokaknak meggyűlt már a bajuk. E derék csillagászok, pontosabban csillagjósok tragikus sorsát valójában türelmetlenségük okozta. Hármójuk egyike, név szerint Hilarius, maga vallotta be a számonkérés során, hogy mire a karika a delta betűhöz lódult, „egyikünk ezt kiáltá: Theodorust jelzi a sors. Azért tovább nem kutattuk a dolgot; eléggé biztosak voltunk abban, hogy Theodorus az, ki után kutattunk.” A baj csak az volt, hogy minden csalhatatlannak látszó előrejelzés ellenére Valens császárt nem Theodorus, hanem a rivális Theodosius követte a hatalomban, aki aztán a kor bevett szokásainak megfelelően nem hagyhatta megtorlás nélkül, hogy felkent jövőbelátók nem az ő felséges személyének eljövetele iránt keltettek várakozást. Mert azt persze aligha hihetjük, hogy Nagy Tehosodiust hite és erkölcse késztette ily példát statuálni. A hanyatló Róma nem igen volt finnyás, ha a rettegett jövő kifürkészésének eszközeiben kellett válogatnia. Már Cicero is szemébe vágja Vatiniusnak: „Te a megholtak szellemeit idézed és gyermekek beleit áldozod az alvilág isteneinek”. Hasonló vád illeti meg Nérót, Julianust, Heliogabalust, és ugyancsak Ammianus Marcellinustól értesülünk arról, hogy Pollentianus tribunus anyák méhéből kivágott magzatot áldozott halottidézés céljaira.
Ha az okkult, rejtett, titkos, megismerés keleti hagyományaihoz folyamodó európai beavatottak az ókori Kelet türelmét és bölcsességét is adaptálták volna praxisukba, talán, miként az endori jósnő, ők is elkerülik végzetüket.
Úgy ezer esztendővel időszámításunk előtt történt, hogy Saul, a zsidók első királya újólag törvényt hozott a szellemekkel való mindenféle magántalálkozás megszüntetésére. (Mózes ezt már korábban megtette.) Saulról azonban tudni kell, hogy – itt most nem részletezendő – korábban viselt dolgai miatt az Úr szemében kegyvesztett lett, s ezt követően a magasabb politika dolgai kezdek rosszul alakulni.
„A filiszteusok … összegyűltek, benyomultak, s tábort ütöttek Gilbóánál. Amikor azonban Saul meglátta a filiszteusok táborát, megijedt, és igen megrettent a szíve. Megkérdezte Saul az ÚRat, de az ÚR nem válaszolt neki sem álomban, sem az úrimmal, sem a próféták által.”
Gondolt egyet Saul, s elhatározta: magától Sámuel prófétától kér most már tanácsot és segítséget. Ki másban is lelhetne immáron vigaszt, mint abban, aki őt olajjal királlyá kente?!
Nehézséget az okozott csupán, hogy Sámuel ez idő tájt nem tartózkodott az élők sorában.
Koronás fővel nem vállalhatta Saul, hogy nyíltan maga szegje meg a maga által hozott törvényt. Álruhát öltött, úgy indult Endor városába, ahol a népszáj szerint egy asszony lakozott, kiben jövendőmondó ördög vagyon. Hozzá érkezvén Saul felszólította:
„Jövendölj nekem halottidézéssel, és idézd meg nekem, akit mondok neked! De az asszony ezt felelte: Magad is tudod, mit tett Saul. Kiirtotta az országból a halottidézőket és jövendőmondókat. Miért akarsz csapdába ejteni és megöletni engem? De megesküdött neki Saul az Úrra, és ezt mondta: az élő Úrra mondom, hogy nem ér téged büntetés emiatt. Az asszony ekkor megkérdezte: Kit idézzek föl neked? Ő így felelt: Sámuelt idézd föl nekem. Amikor az asszony meglátta Sámuelt, hangosan felkiáltott, és ezt mondta Saulnak: Miért csaltál meg, hiszen te vagy Saul!? De a király ezt mondta neki: Ne félj! Mit láttál? Az asszony ezt felelte Saulnak: Isten-félét látok feljönni a földből. Saul megkérdezte tőle: Milyen az alakja? Az asszony így felelt: Egy vén ember jön fölfelé, palástba burkolózva. Ebből megtudta Saul, hogy Sámuel az; ezért arccal a földig hajolt, és leborult előtte.
Sámuel ezt mondta Saulnak: Miért háborgattál és idéztél fel engem? Saul így felelt: Igen nagy bajban vagyok. Megtámadtak a filiszteusok, az Isten pedig elpártolt tőlem, és nem felel többé sem próféták által, sem álomban. Téged hívlak tehát, hogy tudasd velem, mit kell tennem.
De Sámuel ezt mondta: Miért kérdezel engem, ha az ÚR eltávozott tőled, és ellenségeddé lett?! Úgy cselekedett az ÚR, ahogy általam megmondta: kiragadta kezedből a királyságot az ÚR, és Dávidnak adta. Mivel nem hallgattál az ÚR szavára, és nem hajtottad végre az ő felgerjedt haragját Amálékon, azért bánik most veled így az ÚR. Sőt az ÚR veled együtt Izráelt is a filiszteusok kezére adja, te pedig holnap fiaiddal együtt nálam leszel.” (Sámuel első könyve, 28. rész)
Csupán a teljesség kedvéért tegyük hozzá: a filiszteusok legyőzték Sault, fiai mind ott vesztek a harcban, maga pedig, hogy ne kerüljön ellenségei kezére, saját kardjába dőlt.
A halottidézés ténye tehát ezen a helyen hívő ember számára írva vagyon. Saul története azért is érdekes számunkra, mert sűrítve példázza azt a kibogozhatatlan kuszaságot, amely a parapszichológiai jelenségekhez való viszonyunkat évezredek óta jellemzi. Egy király, aki előbb megpróbálja kiirtani országából a babonaságot, legalábbis a köznép soraiban, hiszen a felsőbb szellemi körökkel való érintkezés praktikáit a papság hivatása részeként gyakorolhatta, majd amikor a király maga kutyaszorítóba kerül, tartja szerencséjének, hogy a kiirtás mégsem sikerült tökéletesen, cselekedetével precedenst teremt, a precedenst az a szent könyv dokumentálja, amely egyben dokumentálja az efféle cselekedetek, tehát a túlvilági erőkkel való közvetlen, személyes érintkezés tilalmát is, ezzel a köznapi megítélés és a tudományos gondolkodás előtt egyaránt örök időkre gyanú alá helyezve minden idevágó nyílt érdeklődést. Ilyen előzmények után, ilyen történelmi háttérrel kellene nekünk most tisztán látnunk …
Nos hát az endori asszony, miután bölcsen fedezéket keresett és talált, bízvást művelhette tiltott mesterségét. Legalábbis akkor, amikor csendestársként – Saul személyében – a törvényhozó törvényes hatalmat tudhatta maga mögött.
Annak a hatalomnak az öntörvényű erkölcse azonban, amely a birodalom széthullása után Róma szívében uralkodóvá vált, kevesebb kibúvót hagyott a pogány okkultizmus követőinek. A Szentszék tűzjelekkel hozta ezer év tudomására kérlelhetetlen szigorát, s hogy a máglyatüzeknek mi esett áldozatul, teljes valójában sohasem fogjuk megtudni. Persze, mint bármi a világon, ez sem tarthatott örökké. A tizennyolcadik század megerősödő, felvilágosodó és öntudatra ébredő, egyszersmind ereje tudatában hatalomra törekvő polgárság nem csupán politikai változásokat hozott.
Európai boszorkányperekben halálos ítéletet utoljára 1793-ban hoztak, Posen (Poznan) hercegségében. Két asszony esett áldozatul. Ezután már csak a nép haragja és igazságérzete hozott boszorkányság vádjában ilyen ítéletet, de hál istennek az is egyre ritkában. Sőt, némelykor az is előfordult, hogy a középkori barbár elégtételért magát az ítéletvégrehajtót állították törvény elé. Halállal persze nem kellet lakolnia a gyilkosságért, de néhány havi elzárásra már számíthatott.
Úgyhogy amikor egy bécsi orvos, Franz Mesmer felismeri magában a kézrátéttel való gyógyítás képességét, sem a felkent törvényes hatalom, sem a felséges nép kezében nincs már az a bevált fenyítőeszköz, amely évezredeken át alkalmas volt az áldatlan képesség fékentartására. Mesmernek mennie kellett ugyan a Monarchiából, de otthonra talált Párizsban, ahol kezdeti nehézségek után fölvirágoztatta praxisát, s módszere aztán már nem ismert határokat.
Ekkoriban gubancolódtak össze végképp kibogozhatatlanul a fogalmak: okkultizmus, mesmerizmus, spiritizmus, szomnambulizmus, hipnózis, mágia, kabbala, magnetizmus, od, fluidum stb., vagyis minden, ami ismeretlenségével és titokzatosságával, de legalábbis megmagyarázhatatlanságával a miszticizmus borzongató érzetét keltette. Az évszázados tudatzavar első divatszava: állati delejesség.
„Jankovich említi, hogy 1928-ban jelent meg Balassa Konstantinnak Kényszer nélküli patkolás rendszere, amiben leírja, hogy a ló merev rábámulás útján olyan állapotba hozható, miszerint a fejét fölemeli, nyakizmai megmerevednek, miáltal úgy lehet hatni a lóra, hogy az meg sem mozdul, még akkor sem, ha közelében lövés történik. A katonalovak hipnotizálása (másként: balassálása) Ausztriában törvényileg elő van írva ... A mesmerizmus is egyik módja volt a hypnotizálásnak, és titokzatosságával, állati delejességgel való magyarázásával csakhamar általános érdeklődést és kíváncsiságot keltett. Nálunk különösen két arisztokrata: Szapáry Ferenc gróf és Majláth János gróf iratai forognak közkézen. Szapáry 1840-ben Egy szó az állati delejességről címen ír, később már spiritiszta dolgokat kever vele össze: 1854-ben Párizsban megjelent könyvei az asztaltáncoltatást állati delejességi alapon magyarázták. (Dr. Reuter Kamillo: A spiritizmus orvos-természettudományi megvilágításban).
A Föld túlsó oldalán ez idő tájt sokkal kevesebb arisztokrata élt és tevékenykedett, mint Európa fővárosában, vagy az Osztrák—Magyar Monarchiában. A mesmerizmus követői odaát polgárok és mesteremberek közül kerültek ki, közülük a leghíresebb egy William Livingstone nevű szabómester lett, de csak miután már felkereste őt egy tizenkilenc éves fiatalember: Andrew Jackson Davis.
Az amerikai spiritizmus ideológiai megalapozójáról, Davisról oly sok mendemonda terjeng, oly sok szándékos és szándéktalan torzulással, hogy őróla is csak fantomképet alkothatunk, az ismert kriminalisztikai eljárással. Valamennyi közül talán a legmegbízhatóbb forrásnak Davis fő műve, A természet alaptörvényei (The Principles of Nature) 1869-es müncheni kiadása, illetve annak előszava és jegyzetanyaga tekinthető, melyet Alekszandr Akszakov orosz államtanácsos írt. Akszakov kiterjedt levelezésben állott Davisszel, így feltehető, hogy adatai elsőkézből valók. A másik bizalommal fogadható, noha az adatok megítélésében nem tévedhetetlen szerző Madách Aladár, Az ember tragédiája költőjének fia. A szellembúvárlat irányeszméi című tanulmánykötetében átfogó jellemzést ad Davis életéről és munkásságáról, természetesen megfelelő irodalom birtokában.
A kép tehát a következő.
1826. augusztus 11-én New York állam Orange megyéjének Blooming Grove nevű farmján Samuel Davis cipészmesternek fia születik, s a keresztségben az Andrew és Jackson nevet kapja.
A fiúgyermeken hamarosan kiütköznek a befelé fordulás karakterjegyei, zárkózott, nehezen barátkozik, ugyanakkor mintha örökösen belső hangoktól kapna késztetéseket, mint annak idején Szent Johanna. Hogy a vidéki életforma vagy Davis szellemi képességei akadályozták-e taníttatását, ma már kideríthetetlen. Tény viszont, hogy tízéves korában még analfabéta.
Időközben a család a New York melletti Hyde Parkba költözik, itt 1836-ban végre Davis megkezdi tanulmányait, de hamarosan abba is hagyja. Apja cipészüzletében lesz eladó, majd egy malomban helyezkedik el. Két év múlva újrakezdi iskoláit, ám azt túlzás lenne állítani, hogy szívja magába a tudást. Minden jel arra utal, hogy más dolgokkal van tele a feje, melyek gyötrik és feszítik.
Tizenkilenc esztendős, mire felcsillan a remény, hogy zsákutcában toporgó élete még megváltozhat. Egy Grimes nevű vándor prófétától előadást hallgat a mesmerizmusról, s ezután alig várja az alkalmat, hogy közvetlenül is találkozhassék a szerencséjével. Ez a szerencse a már említet Livingstone képében jelentkezik, ki szakmájára nézve szabó, egyéb foglalatosságát tekintve pedig delejes simító. (Értsd: a kezelés simításokkal történik.) Az ő kezétől Davis elnyeri a szomnambul (alvajáró) tisztánlátásának azt a képességét, hogy fogalmakban fel tudja szabadítani mindazt a sejtelmet, ami elméjét eddig belülről nyűgözte. Megszűnnek a külső világ partjai, melyek között, mint faúsztatáskor a keresztben álló gerendák, feltorlódtak a belső tudat rönkjei, és Andrew Jackson Davis szájából ömlik a szó, kereken, öntudatlanul.
Egy Fisbourg nevű lelkész 1846 tavaszán jegyzi a szavakat, javítás, előre kieszelt terv nélkül: „The Principles of Nature, her Divine Revelations and Voice to Mankind... ...Naprendszerünknek létezik egy nyolcadik, eddig ismeretlen bolygója. (A Neptunusz. 1846-ban fedezte fel J. G. Galle, Levellier francia és Adams angol csillagász számításai alapján. Képtelenség, hogy ha ezek az adatok valahogyan eljutottak is Davis tudatába, éber állapotban bármit is tudott volna velük kezdeni.) A Nap kitéréssel forog saját tengelye körül... Az emberi elmék közlekedhetnek egymással úgy is, hogy az egyik még a Földön él, a másik már magasabb rendű világok lakója. Ezen igazság nemsokára olyan formában nyilvánul meg, hogy a tények félreérthetetlenek lesznek... Minden ember, miként a Nap, központ. Minél gazdagabb lelkében, annál harmonikusabb az élete... Valóban érzem, hogy leghelyesebben cselekszem, ha azt teszem, amit lelkiismeretem sugall... Többet nem is kívánhatunk egyetlen élő lélektől sem... Látjátok a városokat vasutakat, kikötőket? Nem az elme hozta-e létre, nem az elme hatott-e az anyagra? És testünk nem anyag-e? S ha magát az egyéni lelket elvont eszmének gondoljátok, ugyan tévedtek. Az is anyagi közeghez van kötve megjelenésében, hasonlóan a delejhez vagy a villamossághoz. Maga az eljárás azon erő felhasználásával történik, mely a médium testében van felhalmozva. Azért szükséges ezen tünemények előidézéséhez egy szervezetileg alkalmas közeg: médium...”
De most már messze járunk a kezdetektől. Időközben Davis elsajátította azt a képességet, hogy önmaga is le tudja írni a belülről tollba mondott szózatot. Köteteinek száma túlhaladja a húszat, többször tízezer oldalon, egy önálló és egységes, minden segédeszközt elvető filozófiai és természettudományos eszmerendszer lenyomataként. Ha merő zagyvaság volna is valamennyi lapja, akkor is elismerésre méltó, mint puszta fizikai teljesítmény.
De ne bonyolódjunk szerecsenmosdatásba. A harmónia filozófiája összefoglaló nevet viselő életmű tételeivel is, következtetéseivel is lehet vitatkozni. Tény viszont, hogy ez az egykori birkapásztor – mert előéletében ez a foglakozás is föllelhető – iskolákat alapít, amelyekből néhány évtized múltán már száznál is több van államokszerte, s végül, de ezt már kimondani is képtelenség, 1884-ben az Egyesült Államok Orvosi Kollégiuma az orvostudomány és az embertan doktori címét adományozta neki.
Valóban érthetetlen.
De az érthetetlenség tükrében talán érthetővé válik a szentesített tudományok számos kiválóságának pálfordulása. Megsejthetünk valamit abból, hogy olyan beérkezett és elismert szaktekintélyek, mint William Crookes kémikus és fizikus, aki először tette láthatóvá a katódsugarakat, Wallace biológus, aki Darwintól függetlenül kidolgozta a maga evolúció-elméletét, Zöllner matematikus, Camille Flammarion, a csillagász, Charles Richet, az elmekórtan párizsi professzora és sokan-sokan mások, Nobel-díjas tudósok, egyetemi tanárok, akadémiai tisztségviselők miért érezték úgy, hogy el kell mozdulniuk körük centrumából, s tekintélyüket is kockára téve meg kell alkotniuk a vizsgálódásnak egy olyan körét, amelyben választ kaphatnak alig megválaszolható kérdésekre. A fő kérdés pedig szimbolikusan így hangzik: Mi az az ismeretlen erő, amely egy állítólag alkoholista apától, vakbuzgóan vallásos, miszticizmussal teli idegbeteg anyától származó, mindkét oldalról terhelt, vézna, ideges, fejlődésben visszamaradt, időszakos önkívületben szenvedő, pszichopata gyermekből lett, minden hasznos tevékenységre alkalmatlan fiatalembert az orvostudományok és az embertan doktorává emel?
| Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet |