 Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet  |
Intelem
Mielőtt magadhoz nyúlsz,
moss kezet, fiam.
spiritizmus öntudatlan érdeme, hogy vállalva köznevetséget és idétlen gúnyolást, mérlegelés nélkül tette közszemlére az emberi lélek legbensőbb megnyilvánulásait, melyek zavart keltenek ugyan a tudatműködés társadalmilag hitelesített rendjében, de semmilyen porondmester semmiféle vasseprűvel nem tudja őket nyomtalanul eltűntetni. Barátkozzunk meg a gondolattal: a tudatalatti működéseket is figyelembe vevő modern lélektan mindezideig nem vetett számot azzal, hogy mire jutott volna a spiritizmus – előzőleg a mesmerizmus és a szomnambulizmus – magamutogatása nélkül.
Elékezzünk: Mesmer bécsi orvos a múlt század elején üldöztetései elől Párizsba menekült, ahol aztán a delejezve gyógyítás gyakorlatát és elméletét kiteljesítette. Az ő módszerét fejlesztette tovább Chastenet de Puységur strassbourgi orvos, felfedezve, hogy egyes személyek, különösen a női nemből, mesterséges úton szomnambul állapotba hozhatók. Ez a mesterségesen létrehozott alvajárás annyiban megegyezik a spontán holdkórosság állapotával, hogy az alany számára ugyanúgy megszűnik létezni a külvilág, érzéketlenné válik csaknem valamennyi ingerre, és szinte minden pszichés energiája egyféle teljesítményre irányul. A lényeges különbség: a mesterséges, egyfajta hipnózissal keltett szomnambul állapot esetén a médium (nyugodtan nevezhetjük így a szomnambulát), pszichés energiája bizonyos mértékig vezetőjének szolgálatára áll, annak befolyása alatt működik. A korabeli szakirodalom teli van ezeknek az ébrenalvóknak a „legcsodálatosabb” eseteivel: csukott könyvekből olvasnak, messze érzékelnek térben és időben, látják saját szervezetük állapotát, testműködésüket, betegségük okát, helyét, gyógymódját stb. Nyilvánvaló, hogy egy orvos számára, aki okkult praxisra adja a fejét, ez utóbbi tulajdonság válik javára, hasznára.
Az is nyilvánvaló, hogy minden olyan orvos, aki kalandorságnak minősíti a hagyományos útról való ilyen széles ívű letérést, a legdühödtebben fog kikelni ellene és fogja védeni a szentesített gyakorlatot. Ez történt de Puységur (és követői) esetében is; működése kontinentális vitákat keltett, a két tábor termelte a szakirodalmat, melynek megjelent nyomtatványait hamarosan tízezerre becsülték a téma írástudói. A mi okfejtésünk szempontjából a lényeg: Mesmer és Puységur tevékenysége felkeltette mind a korabeli orvosi gyakorlat, mind pedig az okkultizmushoz vonzódók figyelmét (a kettő olykor találkozott is, mint pl. a mi Grünhut doktorunk esetében). Az események felhívták a figyelmet arra, hogy léteznek olyan rendkívüli, de mégsem kóros tudatállapotok, amelyek az embernek addig nem ismert, vagy félreismert képességeit, pszichés tulajdonságait felszínre juttatják. Az egyik oldalon megfigyelhető a pszichikai kutatásoknak – kivált a hipnózisra, a tudat rejtett formáira és az álom természettanára irányuló – elementáris lendülete, minthogy a szomnambulizmus első nekifutásra ezekkel a kérdésekkel kapcsolódott össze a természettudomány előtt; a másik oldalon pedig érzékelhető a szellembúvárlat áradata, a szomnambul jelenségeket túlvilági intelligenciák közreműködésére vezetve vissza. Így történhetett, hogy amikor egy másik bécsi orvos, Sigmund Freud több mint fél évszázaddal Mesmer után szintén Franciaországba érkezett, hogy Charcot párizsi klinikáján a gyermekkori agybénulásokkal és a pszichoneurológiával ismerkedjék, a gall kakas már évtizedek óta a tudatalatti még ki nem csírázott magvait kapisgálta. Csak éppen nem tudományos felkészültséggel.
Azok a francia tudósok, akik a médiumi jelenségekre felfigyeltek, pl. a Nobel-díjas Charles Richet, a Sorbonne professzora, vagy Camille Flammarion, a neves csillagász és mások, nagy eltökéltséggel nekiláttak a jelenségek vizsgálati módszereinek kidolgozásához, különös tekintettel a bizonyításra, hiszen számukra ekkor nem az összefüggések feltárása volt az elsődleges, hanem a puszta tények, a jelenségek valódiságának elfogatatása a hivatalos tudománnyal.
Allan Kardecnak, a spiritizmus első Európai apostolának (nem vallásalapítójának, mert minden szándéka szerint a krisztusi tanokat szolgálva óhajtotta tevékenységét kifejteni) nem sok fejgörcsöt okozott sem az akadémia, sem az egyház. Ő belemártózott a gyakorlatba. A gyakorlat pedig – mert lelkiismeretes megfigyelő volt – megmutatta, hogy bár a médiumi állapot, a transz egyáltalán nem kóros állapot, kivételessége, rendhagyósága, a szokott normáktól való feltűnő különválása miatt a médium nagy valószínűséggel előbb-utóbb mégis személyiségi problémákkal találja magát szemben, ami aztán valóban kóros elváltozásokhoz, betegségekhez vezethet. Védelmükre – a Szellemek könyve után – megírta a Médiumok könyvét, amelyben – természetesen saját világképének és tapasztalatainak megfelelően – fölvázolta az analitikus pszichoterápia spiritiszta alapjait. Persze ő maga véletlenül sem használta ezt a kifejezést. Idézem:
„Egyik legjellegzetesebb zátonya a médiumitásnak az a körülzártság, amikor a szellemek hamis nevek alatt a médium köré sereglenek, és érintkezését más szellemekkel megakadályozzák ... A körülzártságnak három fő foka különböztethető meg: az egyszerű körülzártság, továbbá a fascinatio (vagy megbűvölés) és a subjugatio (vagy megszállottság). Az első esetben a médium maga is tisztában van vele, hogy nem kap semmi jót. Nem táplál a szellem természete iránt – aki kemény makacssággal jelentkezik – semmiféle illúziót, maga is szabadulni szeretne tőle. Az ilyen eset egyáltalán nem bír fontossággal, nem jelent némi kellemetlenségnél egyebet, amitől a médium abban a pillanatban megszabadul, amint az írást abbahagyja. A szellem utoljára belefárad az erőszakoskodásba, s ha meghallgatást nem talál, végül is visszavonul.
A megbűvölés sokkal komolyabb, mint az előbbi, minthogy a médium teljesen és állandóan illúziós állapotban van. A szellem, amely őt hatalmában tartja, ítélőképességét ezáltal teljesen befolyásolja, úgyhogy a nyert nyilatkozatokat, bármily értéktelenek és jelentéktelenek legyenek is azok, mint valamely magas értékű és mély értelmű kijelentéseket fogadja.
Ezen állapotok felismerésére szolgáló tünetek közül a legszembetűnőbb az, hogy a médium mértéktelenül érzékeny mindarra, amit általa a szellem kinyilatkozik, csak azt tartja jónak, helyesnek és követendőnek, és semmiféle kritikát vagy kétkedést el nem fogad, sőt, annyira azonosítja magát a nyilatkozókkal, hogy képes legjobb barátait is halálosan meggyűlölni, ha azok kételkednek a nyilatkozatban. Egyben féltékenységet érez minden más médium iránt, kinek megnyilatkozásait talán kedvezőbb véleménnyel fogadták. Az ilyen médiumok mindenütt és mindig vezető szerepet akarnak játszani, s mint csalhatatlan és kritikát nem tűrő vezető közvetítők megvetéssel fordulnak el azon spiritiszta köröktől, amelyekben első médiumként, mintegy primadonnaként nem szerepelhetnek. Végeredményben az ilyen médium olyan jobbágyi viszonyba került szellemével, hogy a leglehetetlenebb és legnevetségesebb helyzetbe juthat.
A szubjugatio, amelyet azelőtt megszálltságnak neveztek, fizikai kényszerűség, melyet mindenkor a rosszindulatú szellemek gyakorolnak, és oly fokig terjedhet, hogy a szabad akaratot teljesen megbénítja. Gyakori esetben nem egyéb ez, mint egyszerű kellemetlen érzés, de gyakran meghatározott és ráparancsolt mozgásban, tevékenységben, kiabálásban, összefüggés nélküli vagy sértő szavakban nyilvánul meg, melyek az illetőre nézve csak nevetségesek, anélkül, hogy azokat bántónak találná.
Ezen állapot különbözik a patologikus szellemi betegségektől, mert hiszen organikus elváltozások nincsenek jelen. Az okoknak, amelyekből a tünetek keletkezhetnek, éppen ezen eltérései teszik szükségessé azt, hogy ezeknek megfelelően a gyógymód is másféle legyen. Mert ha ilyen esetben is a szokásos hideg zuhany és egyéb testi gyógykezelések vétetnek igénybe, úgy a végeredmény csakugyan az lehet, hogy tényleg szellemi betegség fejlődik ki ott, ahol tulajdonképpen csak morális ok volt az előidéző.
Tényleges elmebajnál mindenkor belső ok forog fenn. Ezért, ha csak lehetséges, a szervezetet kell eredeti ép állapotba hozni. A megszállottságnál a rohamokat külső körülmények okozzák. A beteget a láthatatlan ellenségtől kell megszabadítani, s ez nem azáltal történik, hogy valamely orvosságot használunk, hanem hogy megfelelő morális erőt helyezünk vele szemben. Természetes, hogy az ókorban, valamint az utóbbi időben is gyakorolt „ördögűzés” (exorcizmus) soha valamely tényleges eredményt nem hozott, sőt, gyakran ahelyett, hogy javítottak volna az illető állapotán, inkább még súlyosbították. Minthogy a spiritizmus ezen kóros állapot valódi okát feltárja, egyedül képes arra is, hogy a leküzdéséhez szükséges eszközöket szolgáltasson. Bizonyos mértékig szükséges, hogy a zsarnokoskodó szellemeknek erkölcsi nevelését kiegészítsük. Helyesen felhasznált és alkalmazott tanácsok által lehet megjavítani őket és rosszakaratú tevékenységeiktől eltéríteni. Ezáltal a beteget is megszabadítjuk tőlük.
Előfordulhat, hogy a környéken sok megszálló kedvű szellem létezik, úgy ezen rohamok epidemia-szerű jelleget öltenek, miként az Krisztus idején Palesztinában megtörtént. Hatalmas erkölcsi felsőbb erő kellett ahhoz, hogy ezen „demon”-okat, ahogy az evangyéliumosok nevezték, legyőzzék, és áldozataik nyugalmát visszaszerezzék.
Fontos körülmény az is, hogy a körülzártság független attól, hogy mely speciális formában nyilvánul meg, a médiumitástól teljesen független valami, és hogy a legkülönbözőbb fokon nagy számban előfordul olyan egyéneknél is, akik spiritizmusról esetleg egész életükben egyetlen szót sem hallottak. S ez érthető is. Minthogy a szellemek minden időben léteztek, így magától értetődő, hogy minden időben befolyást is gyakoroltak. A médiumitás egyáltalán nem ok, hanem egy mód, ahogy ezen befolyás megnyilatkozik. Ezek szerint a legnagyobb határozottsággal állíthatjuk, hogy minden megszállt médium bizonyos formában az élet közönséges viszonyai között is érezhette ezt a befolyást, és hogy ezen befolyás médiumitás hiánya folytán valamely egyéb formában nyilvánult meg.
Ilyenek azok a titkos betegségek, amelyekkel szemben mindennemű orvosi segítség eredménytelen. A médiumitás esetén a rosszindulatú lény elárulja jelenlétét, médiumitás nélkül elrejtőzött ellenség marad, akivel szemben nem védekezhetünk.”
Tegyük félre egy pillanatra a felvilágosult ember belénknevelt irtózatát a misztika iránt, kíséreljünk meg egy fuvallatnyi játékot. Mindössze csak annyit kell tennünk, hasonlóan a korábbi példához, hogy Allan Kardec iménti szövegét újraolvassuk, a spiritiszta szóhasználat helyén megfelelő pszichológiai kifejezéseket beillesztve. Felejtsük el ezt a szót: szellem, mondjunk helyette rejtett, elzárt, elfojtott tudattartalmat, tudatformát. Legyen a médium sajátosan túlérzékeny, szenzitív alkatú személy, például előadóművész, a médiumitás pedig: egyfajta önhipnózisra való képesség, mely által a szenzitív személy rejtett tudatformái külső segítség nélkül a felszínre kerülhetnek a képzettársítás öntudatlanul szabad áramában. Ezekkel az átigazításokkal megdöbbenve tapasztalhatjuk a kísérleties hasonlóságot Allan Kardec tanítása és a freudi beszélgetve kúrálás, végeredményben a pszichoanalízis módszerének főbb vonalai között.
Allan Kardec könyve 1861-ben látott napvilágot Párizsban. Freud egy franciául közzétett írásában 1896-ban használja először a pszichoanalízis kifejezést, magát az elméletet 1905-ben kezdi körvonalazni. Az első európai ember, Kolumbusz, 1492-ben jutott el a túlsó kontinensre. Meggyőződése volt, hogy Indiában jár. Alig egy évtized múlva Amerigo Vespucci felfedezte Amerikát.
A szennyes tudatalatti freudi felfogása egy rendkívül érzékletes példában válik megfoghatóvá, melyet az iskolateremtő lélektudós maga szolgáltatott 1909-es amerikai előadássorozata alkalmával. Így szólt a worcesteri Clark Universityn egybegyűlt hallgatóságához:
„Tegyük fel, hogy ebben a teremben a hallgatóság között – amelynek példaszerű nyugalmát és figyelmét nem győzöm eléggé dicsérni – akad olyan egyén, akinek a viselkedése zavarólag hat, s aki neveletlen vihogásával, fecsegésével, csoszogásával eltereli a figyelmet a kitűzött feladattól. Erre én kijelentem, hogy így nem folytathatom tovább előadásomat, mire Önök közül néhány erőteljes férfi felemelkedik, és a csendzavarót rövid küzdelem után kituszkolja az ajtón. A zavart ezzel elfojtottuk. Hogy pedig meg ne ismétlődhessék és a kidobott ember ne tudjon újra a terembe tolakodni, azok az urak, akik akaratomat tetté változtatták, az ajtó elé tolják széküket és odatelepedve az ellenállást képviselik, miután így az elfojtást« végrehajtották. Ha Önök méghozzá ezt a termet megteszik »tudatnak«, az ajtón kívüli helyiséget pedig »tudattalannak«, elég találó képét alkotják az elfojtás folyamatának.”
Világos a képlet: a személyiséget képviselő pszichének van egy tartománya, amelyben a tudatelemek legális, társadalmilag jóváhagyott tevékenysége folyik, és van egy tartománya, amolyan gyűjtőfogház szereppel, ahova a tudat – melyet a példában Freud képviselt – a nem kívánt elemeket elzáratja, és egyben jóváhagyólag gondoskodik a végleges kiközösítésről. Szögezzük le: a külső helyiségnek már eleve adottnak kell lennie, a kitoloncolás csak így mehet végbe ilyen egyszerűséggel, különben az előadást, a tudat zavartalan működését, végzetes veszély fenyegetné. Ha a Freud által említett néhány markos legénynek nem lett volna hova kitoloncolni a rendbontót, gyorsan nekilátnak a már meglevő helyiségből, az előadóteremből elkülöníteni egy alkalmas területet, ami meglehetősen kilátástalan és kivárhatatlan vállalkozás az adott esetben. Persze lehetne találni lényegesen gyorsabb, noha kevésbé humánus megoldást is: lefogni a fickót, megkötözni, betömni a száját, esetleg kőbaltával fejbe kólintani és félredobni a sarokba az előadás végéig, ami – ha elfogadjuk a példát – életünk végéig tart, hiszen tudatunk addig működik – több-kevesebb megszakítással. Így azonban a nem kívánt elem jelen marad a tudat tartományában, és el lehet képzelni, az efféle jelenlét hogyan hatna mind a hallgatóság figyelmére és kedélyállapotára, mind pedig az előadás színvonalára. El kell fogadnunk, mint a példából adódó logikus feltevést, hogy ha létezik tudatalatti tartomány, akkor az már korábban létezett, semhogy a tudatnak a társadalmi konfliktusok következtében szemétlerakó helyre lett volna szüksége. Ha pedig korábban létezett, akkor történetileg kellett kialakulnia, a törzsfejlődés folyamán.
De játsszunk még egy kicsit a példával.
Freud nem győzte eléggé dicsérni a hallgatóság példaszerű nyugalmát és figyelmét, azaz odaadó részvételét a tudattevékenységben. Teljesen érthető, hiszen előadását jó előre meghirdették, s azok jöttek el rá, akiket valamilyen okból érdekeltek a nézetei a tudatalattiról és a pszichoanalízisről. Tehát előre válogatott társaság dicséretes együttműködéséről van szó: a válogatást a vonzerő végezte el. Úgy is mondhatnánk, már az előadás előtt létezett egy eszmei erő, amely eleve garantálta a rendet, s melyet csak kivételes esetben (a gyakorlatban itt nem volt ilyen) bonthatott volna meg valami rendkívüli körülmény. Ám ha mindezek ellenére elhisszük Freudnak, hogy hasonlata elég találó képét adja az elfojtásos tudattalannak, és megtesszük a termet tudatnak, az ajtón kívüli helyiséget pedig tudattalannak, akkor fel kell tennünk a kérdést: honnan jött össze az a válogatott társaság irányított érdeklődésével?
Freud messze túl járt Crookes formákhoz kötött, letapogatásos megismerési és fogalomalkotási módszerén. Ő már pontosan érezte, hogy bármilyen kiragadott jelenségről legyen is szó, mögötte a lényeg csak összefüggéseiben ragadható meg, s mivel az összefüggés szétágazó szálai mindig a végtelenségbe vezetnek, a lényeget még hozzávetőlegesen is csak képekben, jelentésátvitellel lehet kifejezni. Az elfojtásos tudatalattinak nem a formáját, hanem a lényegét akarta érzékeltetni a terem-hasonlattal, ám éppen az érzékeltetés kedvéért olyan egyszerű hasonlatot választott, amely mint kép alkalmatlan volt a lényeg kifejezésére.
A baj csak az, hogy Freudot kielégítette ez az elégtelen hasonlat, mert neki valóban meggyőződése volt, pontosabban hinni akarta, hogy a tudatalatti a tudat terméke, nem pedig fordítva. Egy teljes világnézeti rendet kellett volna felforgatnia ahhoz, hogy hinni tudja: valamiféle tudatállapotnak és tudattartománynak léteznie kellett már az emberre jellemző fogalmi tudat, a külső megismerés emlékeit rendezgető racionális elme kialakulása előtt is. Meg kellett volna barátkoznia azzal a gondolattal, hogy az ember, s általában az élőlények nem csupán kívülről szerezhetnek tudást, érzékszerveik által, hanem valamilyen formában magunkban hordozunk öröklött ismereteket, mint vonzalmakat és programokat. Hasonlóképpen, miként hallgatói őt vonzották Amerikába, ő pedig hallgatóit az előadásra.
Freud a végsőkig tartózkodott világképének ilyenfajta korrigálásától, mely valójában azt jelentette volna számára, hogy rendszerének felépítését kezdheti a legelejéről. Inkább meggyőződését igazította világnézeti előképéhez, és az így kialakult meggyőződést ki is elégíthette egy icipici továbbgondolással elégtelennek bizonyuló hasonlattal.
Az a behatárolt gondolkodásmód, amely előre kitűzött célokat követve feláldozza a legalapvetőbb logikai sarkigazságot, hogy minden dolog azonos önmagával, de csakis önmagával azonos, a hasonlóság csábításának engedve látszólag gyorsan célhoz érhet, de viharos igyekezetének tragédiája az örökös kielégületlenség, mert felismerései helyi érvényűek, igazságai gyorsan hervadók.
Freudnak ördögi célirányossággal sikerült az orvosi gyakorlat vitorlájába fogni a lélekkutatás új fejezeteinek tizenkilencedik századi előszelét, de a lényeghez: egyén és világmindenség viszonyának feltárásához ilyen egyszerűen nem lehet eljutni. Ha az egyént, a világ élő részes-alkotóját kiragadjuk a totalitáshoz való viszonyából, a világot képező és képző alany tárggyá egyszerűsödik szemünkben, elfedve előlünk mind a világot, mind önmagát.
Alighanem úgy lehet, hogy ha igazán magunkba akarunk látni, mindenekelőtt a tárgyiasult embert kell elmozdítanunk szemünk elől.
| Előző fejezet |
A szellem kalandjai | Következő fejezet |