Elipszilon Stúdió

Alcím

 

… lőn az Úr beszéde Ábrámhoz látomásban, mondván: Ne félj Ábrám: én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges lesz… És monda Ábrám: Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzat nélkül járok, és az, a kire az én házam száll, a damaskusbeli Eliézer? … Ímé énnékem nem adtál magot, és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm. És ímé szóla az Úr ő hozzá, mondván: Nem ez lesz a te örökösöd: hanem a ki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd… És monda néki: Én vagyok az Úr, ki téged kihoztalak Úr-Kaszidimból, hogy néked adjam e földet, örökségedül. És monda: Uram Isten, miről tudhatom meg, hogy öröklöm azt? És felele néki: Hozz nekem egy három esztendős üszőt, egy három esztendős kecskét, egy három esztendős kost, egy gerlicét és egy galambfiat… Mikor Ábrám kilencvenkilenc esztendős vala, megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda neki: Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes. És megkötöm az én szövetségemet én közöttem és te közötted: és felette igen megsokasítlak téged. … És ne neveztessék ezután a te neved Ábrámnak, hanem legyen a te neved Ábrahám, mert népek sokaságának atyjává teszlek téged. … Az én szövetségemet pedig megerősítem Izsákkal, kit néked szül Sára ez időkorban a következő esztendőben. … Az Úr pedig meglátogatá Sárát, mint mondotta vala, és akképen cselekedék az Úr Sárával, a miképen szólott vala … Ábrahám pedig száz esztendős vala, mikor születék néki az ő fia, Izsák.

 

(Ne felejtsünk el majd egyszer, valamikor külön elmélkedni azon a mitológiai logikán vagy logikátlanságon, hogy miként tarthatjuk genetikailag is nagy nemzetalapító ősöknek mindazokat, akik helyett totemállatok, hattyúk, turulmadarak, miegymások, vagy esetleg maga az Úristen végezte el a nemzetnemzés felelősségteljes aktusát. Jelen esetben: miként származhat Izsák és a zsidóság Ábrám-Ábrahám ágyékától, ha, miként az írva vagyon, az Úr látogatá meg helyette Sárát? Miként firtathatjuk Jézus dávidi vérvonalát, miközben valljuk, hogy nem József, hanem a Szentlélek látogatá meg Máriát? Más szívhez szóló mitológiák olvastán persze dőreség volna az agy ilyenféle rigorozitása, na de ha a csorbíthatatlan és sérthetetlen Szentírásról van szó?)

… És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg őt égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondándok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula arra a helyre, melyet néki az Isten mondott vala. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, aztán visszatérünk hozzátok. Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat és feltevé az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet és a kést, és mennek vala ketten együtt. És szóla vala Izsák Ábrahámhoz, az ő atyjához és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa, de hol van az égő áldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mentek vala ketten együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét, és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát. Akkor kiálta neki az Úrnak Angyala az égből és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok. És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: most már tudom hogy istenfélő vagy, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.^[1]

 

(Tesztkérdések, elfogulatlanságunk kontrolljára: I. Ha történetesen úgy szól az Úr parancsa, hogy „Ábrahám, lődd gödörbe a te egyszülött fiadat, Ábrahámot!”, akkor ő istenfélelemből Izsákkal ásatja meg a gödröt, hogy legyen mibe belelőnie? Válaszok: 1. Ábrahám korában még nem volt szokás gödörbe lőni az áldozatokat; 2. Jelképesen értelmezve valóban ezt kellett volna tennie Izsáknak az Úr parancsa szerint; 3. Nem tudom, nem érzem magam eléggé felkészültnek az ilyen kérdések megválaszolására. II. Mai fogalmaink szerint jellemezhető-e vallási fanatizmusként Ábrahám viselkedési mintázata? Válaszok: 1. Nem, mert az Úr teljes engedelmességet követel valamennyi hívétől, akiknek nem áll módjukban semmiféle mérlegelés, az Úr parancsait teljesíteni kell; 2. Igen, az ilyen viselkedési mintázatot mai fogalmaink szerint minden bizonnyal vallási fanatizmusként jellemezhetnénk; 3. Nem tudom, nem érzem magam eléggé felkészültnek az ilyen kérdések megválaszolására.)

 

Szólott vala pedig az Úr Mózesnek és Áronnak Égyiptom földén, mondván: Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael egész gyülekezetének, mondván: E hónap tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt … A bárány ép, hím, egy esztendős legyen… És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel közösségének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, a hol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, és keserű füvekkel egyék meg azt. … És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskhája az. Mert általmégyek Égyiptom földén ezen az éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Égyiptom földén, az emberektől kezdve a barmokig, és Égyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, a melyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom földét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és innepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt. … Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartásotok? Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az Úrnak, a ki elment Izrael fiainak háza mellett Égyiptomban, mikor megverte az Égyiptom-belieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta. És a nép meghajtá magát és leborula.^[2]

 

Eljöve pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kelle öletnie a húsvéti báránynak; És elküldé Pétert és Jánost, mondván: Elmenvén készítsétek el nekünk a húsvéti bárányt, hogy megegyük. … És mikor eljött az idő, asztalhoz üle, és a tizenkét apostol ő vele egyetembe. És monda nékik: Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék: Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem abból, míglen beteljesedik az Isten országában. És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: vegyétek ezt, és osszátok el magatok között: Mert mondom néktek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa. És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé, és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti értetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti értetek kiontatik.^[3]

 

Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit.^[4]

 

Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen… a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok. És ha Atyának hívjátok őt, a ki személyválogatás nélkül ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek el a ti jövevénységetek idejét: Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.^[5]

 

„»Az emberi történelem vérrel bemocskolt, mészárszéket idéző emlékei a korai egyiptomi és sumer feljegyzésektől a második világháború legutóbbi rémtettéig mind összhangban állnak az egykor egyetemes kannibalizmussal, az állat- és emberáldozatok gyakorlatával vagy a tételes vallásokban a helyükbe lépett pótlékokkal és világszerte elterjedt skalpolással, a fejvadászattal, testcsonkításokkal és halottgyalázásokkal, speciális tulajdonságaként hirdetve a közös vérszomjat, e veszedelmes szokást, ezt a Káin-bélyeget, amellyel az ember a táplálkozás területén különbözik antropoid rokonaitól, és amely inkább a legvérszomjasabb ragadozókkal köti össze.« Raymond Dart nyugtalanító szavainak értelme világos: az ember megváltoztathatatlanul kegyetlen, mivel veleszületett kényszert érez fajtársainak megölésére. Még ékesszólóbban ír ugyanerről a kérdésről a modern etológia egyik megalapítója, a Nobel-díjas Konrad Lorenz: »Bizonyítékunk van rá, hogy a kavics-eszköz feltalálói – az afrikai Ausztralopithecusok – kezdettől fogva nem csupán a zsákmány megölésére használták fegyvereiket, hanem fajtársaik meggyilkolására is. A pekingi ember, ez a Prométheusz, aki megtanult a tűzzel bánni, arra használta azt, hogy testvéreit megsüsse: a rendszeres tűzhasználat első nyomai mellett megtalálhatók magának a Sinantrophus pekinesisnek megcsonkított és megpörkölődött csontjai is.« Lorenz … legfőbb mondanivalója, hogy az emberi faj a territorialitás és az agresszivitás kikerülhetetlen ösztöneit hordozza magában, olyan ösztönöket, amelyeket nyilvánosság elé kell tárni, nehogy szörnyű módon törjenek felszínre. Mindezt – a kannibalizmus régészeti bizonyítékait a territoriális ösztönökről, valamint a gyilkos emberszabású majmok evolúciós pályafutásáról szóló elméleteket – összeszőve megkapjuk napjaink egyik legveszedelmesebb csábító mítoszát: az emberiség javíthatatlanul hadviselő, mert a háború és az erőszak génjeiből fakad.”^[6]

 

Ádám, jól vagy?

 

Íphigeneia Auliszban. Az istenek akaratából. Avagy: Agamemnón király gyengeségéből. Egy olyan királynak is lehet a gyengeség alapvető vonása, akit a hellének egyhangúlag és tartózkodás nélkül vezérükül választanak Trója elleni bosszúhadjáratukban. Az igazán bölcs görög tragédiákban még egy olyan királyembernek is lehet leválaszthatatlan tulajdonsága a gyengeség, aki feleségét erővel tette asszonyává egykoron, megölve első férjét, Tantaloszt, és élve csapta földhöz apró gyermeküket, az anya emlőiről erővel tépve le.

 

Íphigeneia tehát Auliszban.

 

„Nézzetek rá: Ílion s Phrügia hódítója ő, mint lépdel, koszoru van a fején, bugyog a víz, tiszta víz locsolja; a kegyetlen istennő oltárát vére cseppjeivel meghinti, és saját karcsú nyakát, mikor levágják. Vízharmat apádtól, a szent forrásvíz vár reád, leány, s az akhájok Íliont dúlni áhitó hada. Kérjük Zeusz lánygyermekét, az istenek közt úrnő Artemiszt, hogy érte sorsunk jó legyen. Ó, istennő, kit emberáldozat gyönyörködtet, küldd Phrűgia földjére hellén hadunk, s Trója csalárd magasára, s te tedd, Agamemnón fegyverét és ezt a hazát ragyogó koszorú ékesítse, ragyogjon az örök ékes hír homlokán fenn. ... A pap pedig kardját emelve, esdekelt, s a gégét nézte, hová sújtson vele ... S íme hirtelen csoda! Mindenki jól hallotta, mint csapott le a kés, de senki se látta, földbe hol süllyedt a szűz. A pap kiált, visszhangzik rá a hadsereg, látván csodát, milyet csak isten küldhetett, nem is reméltet, mit ki lát, még az sem hisz. A földön ott egy vergődő szarvas feküdt, hatalmas és már messziről meglátható, s az istennő oltárát vére lepte el. S Kalkhász, gondold el, míly örömmel szólhatott: „Ó, egyesült akháj hadunk vezérei, nézzétek ezt az áldozatot, melyet Artemisz oltárra tett: hegyek szökellő szarvasát! Ezt szívesebben várja, mint a gyönge lányt, ne fertőztesse oltárát a büszke vér. … Boldogan, Átreidész, érd el a phrűg mezőt, boldogan érj ide vissza, hozz Trója alól gyönyörű hadizsákmányt.”^[7]

 

És mi, nézők, két és félezer évvel később? Hogyan jövünk ki az előadásról? Beteljesült a katarzis szívünkben, agyunkban? Hozzon tehát Agamemnón gyönyörű hadizsákmányt Trója alól?

 

És Íphigeneia Auliszban?

 

A civilizációs nyomásnak engedő euripidészi mítoszátirat szerint ő az „istennő, kit emberáldozat gyönyörködtet”, Artemisz kegyéből a tauruszok földjére varázsolódik egy másik tragédiában, ahol főpapnőként az lesz a dolga, hogy az odatévedt idegeneket az arra rendeltetett oltáron feláldozza az istennőnek. Csaknem erre a sorsra jut a „zsenge borjacska”, Íphigeneia kisöccse, Oresztész is, de még időben megmenekül, hogy férfivá serdülve végezhessen anyjával, Klütaimnésztrával, amiért az bosszúból meggyilkolta a Trója alól győztesen (és persze gyönyörű hadizsákmánnyal, ágyasává tett rabszolganővel) hazatért Agamemnónt.

 

Hogyan rendezzük el mindezt mai tudatunkban?

 

A legteljesebb tudati zűrzavar úgy tekinteni az emberevő emberek és emberevő istenek kannibalizmusára, mint valami magában álló, lezárt, körülzárt, az egyetemes emberi kultúrától független jelenségre. Az Íphigeneia-tragédiában nem az a leiszonytatóbb, hogy apja föláldozta, hiszen az egész csak mese, képzelet szülte mitológia. (Ha ugyan valóban csak az.) A mesében már csak ilyenek a királyok, mióta a teremtő képzelet megalkotta őket. Ami pedig a legyőzött ellenfél utódainak földhöz csapkodását illeti: a hím oroszlánok, ha territóriumhoz és ezzel nőstényekhez jutnak, első dolguk, hogy elpusztítják, esetenként fel is falják elődjük még anyjukhoz kötődő ivadékait. A behódolt oroszlánanya az égvilágon semmit nem tehet a bestiális géntisztítással szemben. A valóságban már csak ilyenek oroszlánkirályok, mióta a teremtő természet megalkotta őket. King size hatalom. (Mi, európaiak természetesen címerállatként tiszteljük a hímoroszlánt. Mi aztán megválogatjuk a metaforáinkat és a szimbólumainkat.) Az igazi őrület az, hogy ha Euripidész, szakítva mondavilágának eredeti hagyományaival, nem hagyja az oltáron kiszenvedni, hanem szarvassá változtatja Íphigeneiát, akkor azzal mi már megkaptuk a magunk elégtételét, mi már megadjuk a magunk felmentését, mi már elvagyunk a magunk moralitásával, a mi civilizációnknak ez így már doszt elég. Így már a király nem erkölcsi nulla, most már nyugodt lelkiismerettel, s a kórus áldásával mehet halomra gyilkolni, megalázni, megerőszakolni és kifosztani a trójaiakat, akik természetesen ezzel méltó büntetésüket nyerik el az egyetemes igazság nevében. Mit tegyünk! A királyok már csak ilyenek, mióta a teremtő történelem megalkotta őket. Hiába, ez az élet, ez a múltunk, így örököltük, s csak az isteneknek áll hatalmában ezen változtatni bármit is.

 

Vagy talán mégsem ez a lényeg? Talán a lényeg mégiscsak az, hogy már a két és félezer évvel ezelőtti athéni polgár civilizálódó gyomra sem vette be átformálás nélkül az emberáldozó barbár Diana-mítoszt? Lehet, hogy Íphigeneiának szarvassá kellett változnia? Lehet, hogy Ábrahámnak el kellett engednie Izsákot, s a törvényt megszemélyesítő Legfőbb Lénynek meg kellett elégednie a metaforikus vércsorgatással a valóságos emberáldozat helyett? Lehet, hogy a kannibalizmus kultúrtörténetének így rajzolódik ki a fejlődésvonala? Lehet, hogy talán mégis megvan az esélyünk letörölni magunkról azt a bizonyos Káin-bélyeget? Lehet, hogy nem volt hiábavaló a mérhetetlen véráldozat, s valamikor az út végén, vagy valahol annak közelében mégiscsak elérjük az a magaslatot, ahol az együvé tartozás, az egylényegűség határozza meg erkölcsi világképünk alapjait? Lehet, hogy egyszer majd sikerül megmenekülnünk a minden önbecsülésünket felemésztő eredendő bűntudatunktól?

 

Lehet, hogy valóban közel a megváltás?

 

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.”^[8] „Nem is bakok és bikák vérével, hanem tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja a lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek. … A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.”^[9] „Mert az én testem igazi étel és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakik, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.”^[10]

 

Ádám, jól vagy?

 

Íphigeneiát, isteni beavatkozással, még kiválthatja egy szarvas, hasonlóképpen Ábrahám kése alól, máglyatüze fölül még megmenekülhet Izsák, cserében egy bajba jutott kosért, de a Megváltó már nem kerülheti el az oltárra szánt bárány sorsát, mert sokat változott a világ, s a bakok és bikák vére immár újra kevés a megtisztuláshoz az Úr színe előtt. Ez sem pontos így. Hiszen a Szentírás tanúsága szerinti Megváltó csak a kiszenvedést nem kerülhette el, áldozattá nem vált soha. „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól. … Én és az Atya egy vagyunk.”^[11]

 

Az áldozat, eredetileg égő áldozat, átvitt értelemben felajánlás, engesztelő áldozat görögül ennyit tesz: holokausztum.

 

Alcím

 

Három hosszú esztendő után, az utolsó vacsora elkeltével is még mindig minden olyan zavaros és átláthatatlan volt az apostol-tanítványok szemében! Azt mondja Jézus: Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És hogy hová megyek én, tudjátok. Az utat is tudjátok. Pedig nem tudták. Mondta is Tamás: Uram, nem tudjuk, hová mégy; miképpen tudhatnánk hát az utat?

– Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához másként, csakis énáltalam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt.

 

Ettől azonban semmi nem lett világosabb. Mert a tizenkét tanítvány (vagy legalábbis tizenegy) teljes átszellemültségben sem látott senki mást maga előtt, csakis az elárultatására és kínhalálára váró Jézus Krisztust. Most Fülöp kockáztatta meg a kérést:

– Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk.

– Annyi idő óta veletek vagyok – szólt szomorúan Jézus –, és mégsem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az látta az Atyát; miért kéred hát azt tőlem: Mutasd meg nekünk az Atyát. Gyermekeim, egy kis ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem, de ahogyan a zsidóknak is megmondtam: ahova én megyek, ti oda nem jöhettek. A Vigasztaló Pártfogó, akit az én nevemben küld az Atya, a Szentlélek. Ő majd megtanít titeket mindenre, ami még hátra van, és eszetekbe juttatja majd mindazt, amiket én már elmondtam néktek. Még sok mindent kellene mondanom néktek, de most nem tudjátok elviselni. Ám amikor Ő eljön, az Igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.

 

És a tanítványok tudták, hogy a Mesternek is, nekik is menniük kell, kinek-kinek a küldetése szerint, de azért a hitük még mérhetetlenül nagyobb volt, mint a tudásuk. Mert hitték, hogy Jézus a megváltó, akit az Írás ígért a zsidóságnak, hitték, hogy Jézus az Isten fia, hittek feltámadásában és eljövetelében, hittek a kegyelemben, melyet általa nyerhetnek el, hittek a hitükben és hittek a hitetlen bűnösök elkárhozásában, de nem tudhatták, miként lehetséges az, hogy Jézus már mindent átadott nekik, amit az Atyától hallott és amire küldetésük során szükségük lesz, ugyanakkor pedig mégsem világos előttük semmi, amíg csak a Vigasztaló Szentlélek meg nem világítja majd a dolgokat és a dolgukat. Nehéz szívvel és nehéz fejjel várták a holnapot. Ami talán kicsit könnyíthetett helyzetükön: a tudat – vagy talán mégis csak a hit –, hogy az egész nem tart már sokáig, hiszen közel a vég, amikor mindenki tettei szerint megítéltetik. Sőt. Talán azt is bízvást érezhették, hogy arra a rövid időre, ami a végítéletig és az új királyság eljöveteléig hátra van, nincs is különösebb tudásra szüksége az embernek, ha van elegendő hite.

 

Szegény Péter, szegény Fülöp, szegény tanítványok, akiknek oly sokszor kellett megszégyenülten hallaniuk a Mester korholását: Hát nem értitek?! Hát még most sem értitek?!Ha tudták volna, ha sejtették volna, hogy nem egy emberöltő, de hosszú-hosszú évszázadok, évezredek várnak még rájuk és követőikre, s még sehol a vég, sehol a végítélet, sehol a Királyság, és csak nem akar elválni a magtól az ocsú, s a Mester szomorú, lemondó hangja újra és újra, százszor és ezerszer és milliószor, örökkön és örökké ott rezeg a fülekben: Hát nem értitek?! Hát még mindig nem értitek?! És százszor és ezerszer, és milliószor és örökkön és örökké mégis felharsan majd mindent elsöprő hangon: Igen, értem. Én értem. Csak én értem. Egyedül csak én értem. Én vagyok a beavatott. Nekem higgyetek! Engem kövessetek! És születnek és szülnek, és szaporodnak a hívő közösségek, táborok Jézus hitével, Jézus hitében, Jézus nevével, Jézus nevében, és pusztító szándékkal egymásnak rontanak, mert nem értik, mert még mindig nem értik. Mi mindent kellett volna tudniuk és előre látniuk Jézus tanítványainak, ha egyértelmű, előre megfogalmazott, félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan válaszokat akartak volna hátrahagyni a kései követőknek! Mi minden láttán-hallatán kellett volna rápirítaniuk szövegmagyarázóikra, mint ahogyan tette azt velük oly sokszor a Mester!

 

Amit a korai kereszténységnek mindenekelőtt meg kellett értenie és értetnie: Miként lehet Krisztus a megváltó? Mert hiába szólt Jézus szárnyas szóval az övéihez: Higgyetek nékem, hogy „én az Atyában vagyok és az Atya én bennem van”^[12], ezt a hitet át is kellett adni a többi zsidónak, akiknek az Ószövetség egy másik, másféle megváltót ígért. Meg kellett hát születniük azoknak az írásoknak, amelyek bizonyítják, mégpedig egybecsengően az ószövetségi próféták jövendöléseivel, hogy akik mást vártak, tévedtek, mert igenis a Betlehemben született názáreti Jézus, az ács fia a megváltó. Meg is születtek az írások, sokasodtak és szaporodtak. Nagy részük ugyan odaveszett, vagy szándékosan pusztították el őket, de biztos, hogy a Krisztus eljövetelét, cselekedeteit és halálát megörökíteni szándékozó tanúságtételek százszámra álltak a válogatók rendelkezésére a szentesített kánon összeállításához. Rajtuk múlott, csak szelektálniuk kellett legjobb belátásuk, meggyőződésük és ügyük érdeke szerint, hogy munkájuk végén bízvást mondhassák: Íme az új szövetség, az Újszövetség.

 

Minthogy azonban a világ két nagy részre osztható: hívőkre és hitetlenekre, és mindenki, aki nem abban hisz, amiben én, valójában hitetlennek számít, és kölcsönös harcban állunk egymással, kényszerítve vagyok, hogy egyszerűen, röviden és világosan megfogalmazzam: én miben hiszek. Meg kell alkotni a Hiszekegyet, a Credót.

 

A hit halála az okoskodás. Az eredetileg egy, legföljebb két emberöltőre prognosztizált őskeresztény jövőkép nem adott időt körmönfont bölcselkedésekre. Csupán egyetlen kérdést szegezett híveinek: Hiszed vagy nem hiszed, hogy Jézus az Isten fia, és ő a megváltó. Valójában egyetlenegy követelményt támasztott a kereszt szentségére várókkal szemben, a fanatizált hitet: egy életem, egy halálom, az eredendő bűntől való megszabadulásért, az üdvösségért, Krisztusért bármit és bárkit feláldozok, bármit és bárkit odahagyok, apámat, anyámat, testvéremet, vagyonomat, korábbi hitemet, üdvözülésemért semmi sem lehet nagy ár, üdvözülésemért mindent vállalok, az ember holtáig bármit kibír, úgyis közel a vég, közel a végítélet, közel Krisztus királysága, és az igaz hívőnek közel a feltámadás. (Pillanatig se tévesszük szem elől, hogy nem Jézusnak kellett fanatizálnia a zsidóságot, eleve fanatizált volt a megörökölt kultúra, de még inkább a kor, amelyben egy múltjával és jövőjével meghasonlott, ám hagyományosan intenzív és mély hitéletet élő nép végső kétségbeesésében kereste őseitől megígért megváltóját.)

 

A mindenre kész, mindenre elszánt őskereszténység későbbi követői azonban, ahogy belesodródtak a történelembe, s egyre érzékelhetőbbé vált, hogy a Nagy Koreográfusnak módosított tervei vannak a korai apokalipszisről, s ráadásul fordult a kocka is, az üldözöttek szép lassan üldözőkké lettek, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá az is, hogy a külső-belső szorongatásokkal szemben a hit önmagában, a ráció nevében hozott megfontolások és alátámasztások nélkül, nem lehet elég a fennmaradáshoz, a túléléshez.

 

A Krisztus utáni korai századokban a kereszténységnek – a változó kihívásoknak megfelelően – újra és újra meg kellett fogalmaznia hittételeit, s az Írásból kikövetkeztetett bizonyítékokkal alá kellett támasztania, mind a zsidóság, mind a pogányság, mind pedig önmaga előtt, az eredendő (eredeti) bűn tényét, az utolsó ítélet elkerülhetetlenségét; bizonyítania kellett, hogy senki más nem lehet, csakis Jézus a megváltó; hogy Jézus valóban Isten fia, aki tanításával, csodatételeivel, mártírhalálával, kegyelmével váltja meg a megtérőket (csakis a megtérőket) a végítélet napján; bizonyító eljárásban el kellett fogadtatnia, hogy Jézus Isten fiaként maga is Isten, emberi születése ellenére öröktől való, így áll hatalmában a földi háborúkban a fegyverek megsegítése, így lehet övé a végítélet; el kellett fogadtatnia a tiltakozó rációval, hogy a monoteizmus eszméje nem áll ellentétben a hármas isteni lényeg: Atya, Fiú, Szentlélek eszméjével, úgy, hogy az egység hármas azonosságban, de egyszersmind hierarchikus viszonyban van jelen, mégpedig az Atya prioritásával; el kellett fogadtatnia az Emberfia Jézus szűzi fogantatását és istenanyai származását; el kellett fogadtatnia a hitigazságok alapjául kiválasztott írásbeli emlékek kánoni kikezdhetetlenségét; meg kellett teremtenie az egyház, pontosabban az egyházi vezetés kizárólagos jogörökösi, jogtulajdonosi státusát; meg kellett teremtenie az egyházi vezetés, közelebbről a pápa, mint Krisztus földi helytartója, tökéletesen centralizált hatalmi státusát, az egyház politikai, gazdasági és katonai önállóságát; a világi hűbéri viszonyok kialakulásával párhuzamosan, azokkal harmonizálva ki kellet alakítania a lelki hűbérviszonyok piramiselvű szövevényrendszerét, minden szálat egy kézben, a pápa kezében összpontosítva; és mindezek mellett, mindezekkel összhangban ki kellett alakítania azt a liturgiarendszert, amely a teológiát vallásgyakorlattá válthatja úgy, hogy egyfelől a leghatásosabban elégíti ki a mindenkor adott történelmi korszak célirányosan manipulált tömeglélektani igényeit, másfelől a leghatékonyabban szolgálja az egyházi hatalom folytonos megerősítését a látszólag fegyvertárs, valójában örökös rivális világi hatalmakkal szemben.

 

Márpedig a történelem alakulása során folyamatosan bebizonyosodott, hogy egy ilyen kemény, egyre terebélyesedő, s ugyanakkor örökösen önmagát korrigáló project megvalósításához a hatalmi eszközök primer arzenálja kevés, minden hatalomnak, világinak és egyházinak egyaránt, önigazoló ideológiarendszerre is szüksége van, minél zártabb, minél kevesebb hézagot hagyó, és persze minél nagyobb elhitető erejű megfogalmazásban. E történelmi feladat teljesítése a skolasztika iskolarendszerére várt. „A skolasztika legvégső célkitűzése az volt, hogy a Krisztustól kapott és az Isten belső és külső élettevékenységéről szóló kinyilatkoztatás igazi jelentését minél pontosabban fejtse ki” – vallja a hitének elkötelezett egyháztörténész^[13], és úgy gondolom, ebben a kérdésben bízvást hagyatkozhatunk rá.

 

Alcím

 

A virágzó középkort jellemző gazdasági fellendülés, a tehetős polgárság kialakulása magával hozta a városi iskolák gyarapodását is, számban és színvonalban egyaránt. Mivel azonban ez idő tájt (és még sok-sok évszázadon át) csupán egyházi iskolák működtek Európában, a kor más irányú tudományos igényinek kielégítését is ezeknek kellett magukra vállalniuk, ami egyébként a klérus számára üdvös tehernek bizonyult, hiszen így a folyamatos ideológiai kontrollt is a kezében tarthatta, és tartotta is. Kőkeményen. Világi befolyását célzó túlélő törekvésein az egyház soha, egyetlen pillanatra sem lazíthatott. „Oktatási rendszerét az egyház az ókorból vette át, de a keresztény elveknek és az egyház akkori szükségleteinek megfelelően átalakította.”^[14]

 

Noha szigorúan véve a skolasztika kialakulása a Krisztus utáni nyolcszázas évek alatt vette kezdetét, atyjának Canterbury Anzelmet (1033–1109) tartja a hittudomány, és virágkorát a második évezred harmadik századában élte Aquinói Szent Tamás (1225–1274) áldásos tevékenysége nyomán, valójában Szent Ágoston (354–430) volt a legelső igazán jelentős teológus, aki érdemleges kíséretet tett a katolicizmus térben és időben szétszórt, az alkalmi szükség nyomására kényszeresen kialakított hittételeit valamiféle rendszerbe foglalni, és ezzel iskolát teremteni. Korábban, a székesegyházi és kolostori iskolák szellemi hagyománya szerint, valamely hitvita eldöntéséhez elegendő volt egy odaillő idézet a Szentírásból vagy a szentatyák hagyatékából, lassan azonban a ráció, a logika is óhatatlanul kezdte követelni a magáét. Minthogy azonban a keresztény hittudomány gyakorlatában hagyományosan nem a meggyőzés, nem a logikus érvelés, hanem a kinyilatkoztatás, a hatalmi szó és a megfélemlítés kapta a döntő szerepet, filozófiai rendszere sem alakulhatott ki természetes folyamatban. Amikor eljött az ideje, mert a történelmi szükség már megkívánta, adaptálásra kész rendszereket kellett találnia teológiájához. Kidolgozott, működőképesnek látszó, adaptálható filozófiai rendszert márpedig csakis a Krisztus előtti pogány Európa kínálhatott, személy szerint Platón és Arisztotelész.

 

Platón rendszeréből főként ideatana bizonyult felbecsülhetetlen kincsnek a katolicizmus számára, mintegy jó irányú áthidalásként a hellén-latin többistenkultusz és a zsidó-keresztény monoteizmus között, mindenekelőtt a szentháromság dogmájának teológiai alapvetéséhez. Természetesen a szükséges változtatásokkal, amelyek java részét Ágoston el is végezte, méltán rászolgálva a „Platón megkeresztelője” elismerő titulusra. Ami pedig Arisztotelészt illeti, ő – tudtán és akaratán kívül – teljes munkásságával a skolasztika építőmesterévé vált, lévén hogy természettudományos jellegű fejtegetései egy kialakuló, tudományos háttérrel nem rendelkező iskolarendszernek általánosan használható tananyagot szolgáltatott. De ennél sokkal fontosabb volt a középkori társadalmi struktúrákba beágyazódó katolicizmus számára Arisztotelész Politikája, amely szándéka szerint ugyan a görög városállamok berendezkedését és működési rendjét állította egyedül követhető eszményként az utókor elé, valójában azonban a keresztény típusú feudális államrend ideológiai alapvetésében nyújtott igazán maradandót, a természettől elrendelt, tehát megváltoztathatatlan hierarchia hangsúlyozásával. Igaz, művei eleinte a tudás tiltott gyümölcsének számítottak a klérus előtt, de ahogy aztán – elsősorban Aquinói Szent Tamás munkássága nyomán – egyre inkább kiderült használhatósága és hasznossága, úgy foglalt el mind jelentősebb szerepet a skolasztika stúdiumaiban, míg végül szinte kizárólagosságra tett szert, s a középkor virágzása idején már nem is emlegették másként Arisztotelészt, mint „a” filozófust.

 

A skolasztika megerősödésének szakaszában a legmagasabb fokú képzés a székesegyházi (dóm-) és a birodalmi apátsági iskolákban folyt. Itt a szorosan vett teológiai tárgyakon túl, esetleg részint azok keretében, a hét szabad művészet tárgyait is oktatták, kettős tagolásban: az úgynevezett hármas, illetve négyes út keretében. A hármas út (trivium) tárgyai: grammatika, retorika, dialektika. A grammatika a kifogástalan latin beszéd és írás ismereteit nyújtotta, hiszen a legutolsó századig szinte valamennyi tudományág hivatalos nyelve a latin volt, kiváltképp pedig az egyházi tudományé és liturgiáé. A retorika tárgykörébe tartozott a szónoklattanon túl a fogalmazványismeret is, ami az erősödő feudalizmus kiépülő hivatalrendszerében kincset érő tudásnak, tehát hatalomnak számított, főleg akkor, amikor ráadásul még jogi ismeretekkel is bővítették. A dialektika a helyes gondolkodás, a logikai alapismeretek, a vitatkozás elméleti és gyakorlati tudományának elsajátítását szolgálta. A négyes út (quadrivium) tárgyai közül a mértani és földrajzi alapismereteket nyújtó geometria, a számtani minimumot adó aritmetika, a főként naptári eligazodást segítő asztronómia tanítására kezdetben nem sokat adtak, kivételt csak a liturgiában közvetlen haszonnal járó zeneoktatás képezett, ám a skolasztika kivirágzásával (értsd: az egyetemek kialakulásával) ez is sokat változott.

 

A tekintélyesen gazdagodó, egyre meghatározóbb társadalmi befolyáshoz jutó polgárság számára, szemben a nemesi rendekkel, nem a hadtudományokban való jártasság, hanem az akadémiai tudás jelenti a térnyerés távlatait. Ugrásszerűen megnövekedik az érdeklődés a székesegyházi és az apátsági iskolák iránt, ezzel arányosan nő az előadói színvonal, s eljön az idő, amikor a legfontosabb iskolavárosoknak már igencsak célszerű összehangolniuk oktatási rendjüket. Az eleinte spontán szerveződések eredményei a stúdium generálék, ahogy a későbbi egyetemek elődjeit nevezték. Az utóbbi elnevezés pedig, bár korábban más jelentéssel bírt, idő múltán valóban egyetemes ismereteket nyújtó iskolákat jelez, ahol az önkormányzattal rendelkező fakultások teljes autonómiában végzik munkájukat. (Az „autonómia” természetesen az egymástól és nem a klérustól való függetlenséget jelenti.) A császárság területén 1400-ig 46 egyetem alakul, közülük 30 rendelkezik pápai alapítólevéllel. Egyfelől tehát új esélyek nyílnak a tudományos gondolkodás előtt, ugyanakkor kikezdhetetlenül biztosított a klérus felügyelete és döntő befolyása. Igen, mindannyian a skolasztika talárjából hámozódtunk elő, mely talár a katolikus dogmatika konfekcióüzemében készült, kánoni zsinórmértékkel, központilag delegált munkafelügyelők közvetlen irányítása alatt. Akár vállaltan követjük a hagyománnyá szentesített beidegződéseket, akár váltott hittel lázadunk ellenük, a viszonyítási alap mindig a kánon, a dogmatika, a világot pozitívra és negatívra, feketére és fehérre, jóra és rosszra, igenre és nemre redukáló digitális mentalitás.

 

A skolasztika, ahogy annak a történelem dialektikus játékszabályai szerint lennie kell, felfutása és virágzása után hanyatlásnak, sőt puszta szócséplésbe fulladó züllésnek indult, de intézményi produktuma, a tudományos gondolkodásmódot egyszerre serkentő és beszabályozó, behatároló iskolarendszer, s annak teológiai mentalitással átszellemített, tekintélyelvű, mániákusan konkretizáló, ex katedra tézisekre alapozott mentális struktúrája máig hatóan elpusztíthatatlannak bizonyult. A történelem a 16. századhoz érve ugyan sokat törlesztett több mint másfél évezredes adósságából, s a természettudományok nagyjából eljutottak oda, ahol a görögség úgy két-háromszáz évvel Krisztus előtt tartott, de ezer közül, tízezer közül talán ha egy elmének megadatik az, ami Kopernikusznak, hogy tudniillik bár püspök nagybátyja gondoskodik neveltetéséről, s bár – ugyan papi felszentelés nélkül – a frauenburgi dóm kanonokja, képes legyen a kánontól függetleníteni tudományos munkásságát. Legalább részben.

 

Alcím

 

Kétségtelen: minden okunk megvan rá, hogy Kopernikusz Az égi pályák működéséről című hatalmas művének megjelenési évét, 1543-at tekintsük az újkori tudomány kezdetének. Kétségtelen: a megkeresztelt arisztotelészi–ptolemaioszi világkép kánonjának megtagadása, elfogadva a korábban platóni alapokról is támadott görög matematikus-csillagász, a szamoszi Arisztarkhosz bizonyítatlan igazát, s ezzel a kozmosz központjának áthelyezése a legfőbb isteni teremtmény, az ember nadírjából a naprendszer centrumába, a maga nemében egyedül álló intellektuális és morális teljesítmény. Hasonlóképpen, mint később Darwiné, aki viszont – köztudomás szerint – a kánon által szentesített mozdulatlan, teocentrikus biológiai világkép helyébe egy örökös mozgásban levő, emberközpontú természettudományos világképet állított. Mindkettőjük munkásságában a tudomány, a tudományos gondolkodásmód diadalát ünnepeljük a formális racionalizmussal aládúcolt teológiai világlátással szemben. De egyértelműen biztosak lehetünk-e abban, hogy elsöprően újszerűnek tűnő látásmódjukkal valóban túllépnek a skolasztikus mentalitás korlátain?

 

Mit tanít a katolikus dogmatika letéteményeseként a skolasztika? – azt, hogy a világ a Föld körül, az ember talppontja körül forog. Mit állít ezzel szemben Kopernikusz? – azt, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem ellenkezőleg. De vajon ezzel valóban alapvetően kerül-e szembe Kopernikusz természettudományos világképe a skolasztika teológiai világképével? Átstrukturálta-e Kopernikusz tanítása a világlátásunkat, gondolkodásmódunkat, vagy csak bizonyos mértékig korrigálta?

 

Mi a zsidó-keresztény világkép alaptétele? Az, hogy a teremtett univerzum működési elve szerint léteznie kell egy központnak, amely a tökéletességet képviseli, amely egyedülálló prioritással uralja a világegyetemet; amely körül a világ forog, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Szemben áll ezzel Kopernikusz világképe? Szemben áll ezzel Darwin világképe? Hozott lényegi változást a világhoz, önmagunkhoz és egymáshoz való viszonyunk alakulásában? Az alaptétel, hogy tudniillik létezik centrum, hogy létezik fent és lent, hogy a világ valami – bármi! – körül forog, hogy a világ rendje hierarchikus rend, az fikarcnyit sem változott. Annak ellenére sem, hogy nem tervezett hozadékként mindkettőjük elmélete gyógyíthatatlan rést ütött a tökéletesség alapelvén nyugvó dogmatika világképén a természet törvényei szerint előbb-utóbb amúgy is mindenképpen bekövetkező erózió számára.

 

Önmagára valamit is adó teológusnak ma már nem jut eszébe szembeszegülni az evolúció légáramával. Inkább megpróbálja vitorlájába fogni. Megpróbálja megkeresztelni, miként Szent Ágoston Platónt, miként Aquinói Szent Tamás Arisztotelészt. És lássuk be: a darwinizmus adja is magát, miként adta magát Platón ideatanával, Államával, Törvényeivel és adta magát Arisztotelész Politikájával, Metafizikájával, Nikomakhoszi etikájával. Egy felvilágosult keresztény teológus ma már azt vallja, hogy az evolúció kétségbe vonhatatlan tudományos tény, melynek lényege abban áll, hogy Isten teremtő akarata az evolúció által jut kifejezésre, a Genezis szavait pedig metaforikusan kell értelmezni. Maga Darwin is felemeli figyelmeztető ujját: tagadni a természetes kiválasztás szerepét a fajok kialakulásában, és azt vallani, hogy a rokon fajok, illetve fosszilis előzményeik hasonlósága nem a törzsfejlődés természetszerű velejárója azért méltatlan, mert, miként már szó esett róla, „Ez a felfogás Isten műveit merőben majmolássá … alacsonyítja le.” (Értsd: az a feltételezés, hogy Isten nem volt képes megfelelő számú állati és növényi formát kitalálni, és ezért egy sémára, minimális változtatásokkal teremtette meg az egymáshoz közel álló rokon fajokat, mint egy középszerű zeneszerző, aki önmagától plagizál, a Mindenhatóra, az elképzelhető legtökéletesebb lényre nézve lealacsonyító.)

 

Merész, s tán felelőtlen kaland Darwint egyetlen kitétele alapján a skolasztika által hitelesített teocentrikus világkép aggodalmas védelmezőjeként beállítani, miközben a köztudatban éppen e világkép egyik megingatójaként, sőt lerombolójaként tartjuk számon. Egyetlen, összefüggések nélküli kitétel alapján valóban több mint merész és több mint felelőtlen kaland volna. Csakhogy egyáltalán nem erről van szó. Emberi mivoltát ő sem tagadhatta meg, ő sem függetleníthette magát attól a kultúrától, attól a mentális környezettől, amelybe beleszületett és belenőtt. A skolasztika fogva tartó ereje nem Darwin egyes kitételeiben jut kifejezésre, hanem evolúcióelméletének, rendszertanának struktúrájában és főleg konzekvenciáiban.

 

A törzsfejlődés lépcsőzetes táblázata, akár tudatában volt Darwin, akár nem, a feudális rendi hierarchia, s egyben a zsidó-keresztény világkép piramis-táblázata. A csúcson az emberi faj egyedülálló tökéletességben, egy rendbe sorolva ugyan más főemlősökkel, melyeknek majdnem sikerült átbújniuk a tű fokán, de aztán valamiért mégis ott maradtak egy láthatatlan határon túl, alattuk az emlősök, a madarak, a hüllők, a kétéltűek és így tovább lefelé, egészen az egysejtűekig és a sejt előtti lényekig, amelyeknek nyílt végű befektetésében a Teremtő mind-mind esélyt adott az emberré váláshoz, de rosszul tőzsdéztek, valahol mindannyian bűnösen eltévelyedtek versenyfutásukban a Trón felé, lettek amik lettek: alsórendűek. Így aztán nem maradt más szerepük, mind hogy a kiválasztott istenarcú uralkodó faj szükségleteit fedezzék éltükben és holtukban, közvetve vagy közvetlenül. „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon.”^[15] (Nyilván fölösleges hangsúlyozni, hogy az evolúciós ranglétrán az Ó- és Újszövetségtől még távol álló, totemtisztelő vad természeti népek teremtésmítoszaiban ilyenfajta parancsokat és felhatalmazásokat sohasem kaphatnának az emberek, viszont az is tény, hogy a totemtisztelő vad természeti népeknek nincs sem logaritmusuk, sem antibiotikumuk, sem multimédiájuk, sem mobiltelefonjuk, sem atom-tengeralattjárójuk.)

 

Hogy mindebből mi következik? A kérdés jogos. Az következik belőle, amit maga Darwin következtet ki, csak mi egy idő óta nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla. Általában nemigen szoktuk emlegetni Darwin másik, ugyancsak meghatározó művét, Az ember származását, de ha mégis, semmiképp nem annak általános összefoglalását és végkövetkeztetését. Pedig ezek már a több évtized távlatából visszatekintő Darwin végsőkig kiérlelt és leszűrt gondolatai, amelyek nem elégednek meg a természettudós tényfeltáró szerepével, hanem a fajáért és társadalmáért felelősséget viselő ember magánmeggyőződését is tükrözik. Érdemes kellő türelemmel, ha nem is a teljesség igényével felidézni ezeket a gondolatokat, huszadik századi tapasztalataink birtokában nem lesznek tanulság nélkül valók:

 

„Az ember lelkiismeretesen és gondosan tanulmányozza lovai, szarvasmarhái és kutyái jellemét és családfáját, mielőtt párosítaná őket – mondja Darwin –, de amikor saját házasságáról van szó, soha vagy csak ritkán tanúsít ilyen előrelátást. Ugyanazok az indulatok késztetik cselekvésre, mint az alsóbbrendű állatokat, amikor szabadon gyakorolhatnak választást, noha felette áll az állatoknak, hogy magasra értékeli a szellemi tulajdonságokat és erényeket. … Pedig választásával nem csupán utódai testi felépítésére és külsejére lehetne áldásos hatással, hanem szellemi és erkölcsi tulajdonságaira is. Mindkét nemnek tartózkodnia kellene a házasságtól, ha testileg vagy szellemileg alacsonyabb rendűek; de az ilyen kívánság utópisztikus és még részben sem fog megvalósulni, amíg alaposan meg nem ismerkedünk az öröklés törvényeivel. Mindenki, aki e cél felé törekszik, jót tesz az emberiséggel. Amikor majd jobban értjük a tenyésztés és öröklés elveit, nem fog előfordulni, hogy törvényhozó testületünk tudatlan tagjai megvetéssel utasítsanak el egy tervet, amelynek célja megállapítani, hogy a vérrokonok házassága káros-e vagy sem. … Másfelől, mint Galton megjegyezte, ha az okosak tartózkodnak a házasságtól, míg a könnyelműek házasodnak, megvan rá a lehetőség, hogy a társadalom alacsonyrendű tagjai kiszorítják a magasabb rendűeket… Szaporodásunk természetes menetét, noha sok nyilvánvaló bajt idéz elő, nem szabad lelassítanunk. Szabad versenyt kell biztosítani minden ember számára; és nem szabad, hogy törvények vagy szokások megakadályozzák a legtehetségesebbeket az érvényesülésben és nagyobb számú utód hátrahagyásában… Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először láttam meg egy csapat tűzföldit egy vad és sziklás parton, mert egyszeriben az a gondolat villant fel bennem: – íme ilyenek voltak őseink. Ezek az emberek teljesen csupaszok voltak, és festékkel voltak bemaszatolva, hosszú hajuk összegubancolódott, szájuk habzott az izgalomtól és arckifejezésük vad, meglepett és gyanakvó volt. Mesterséget alig ismertek, és mint a vadállatok, abból éltek, amit sikerült elejteniök. Nem volt kormányzatuk, és saját kis törzsük kivételével mindenkivel kegyetlenek voltak. Aki valaha is látott vadembert szülőföldjén, nem nagyon fog szégyenkezni, ha el kell ismernie, hogy ereiben valamely alsóbb rendű lény vére kering. Ami engem illet, én szívesebben származom attól a hősies kis majomtól, amely szembeszállt legfélelmetesebb ellenségével, hogy megmentse etetőjét, vagy attól a vén páviántól, amely lejött a hegyekből és diadalmasan kiszabadította fiatalabb társát a meglepett kutyák közül – mint olyan vadembertől, aki örömöt lel ellenségei megkínzásában, véres áldozatot mutat be, lelkiismeret-furdalás nélkül öli meg gyermekeit, rabszolgasorban tartja feleségeit, nem ismer szemérmet és a legvadabb babonák uralma alatt áll. Megbocsátható, ha az embert némi büszkeség tölti el, hogy – noha nem a saját erejéből – a szerves világ lépcsőzetének legmagasabb pontjára emelkedett; és az a tény, hogy emelkedett, ahelyett, hogy eredetileg ilyen magasra helyeztetett volna, reményt nyújt arra, hogy a távoli jövőben még magasabbra fog emelkedni. Véleményem szerint azonban el kell ismernünk, hogy az ember – minden nemes tulajdonságával, együttérzésével a legalacsonyabbak iránt is, jóindulatával, mely nem csak a többi emberre, de a legszerényebb élőlényre is kiterjed, isteni értelmével, amely behatolt a naprendszer mozgásának és szerkezetének mélyébe – testalkatában még mindig magán viseli alacsony származásának kitörölhetetlen bélyegét.”^[16]

 

Ezek Darwin utolsó szavai az ember származását és a nemi kiválasztást illetően.

 

Az ilyen kifejezések: „alacsony származású”, „alacsonyrendű”, „alacsony rangú” vagy éppen ellenkezőleg: „magasabb rendű”, „magasabb rangú” stb. kulcsfontosságúak Darwin természettudományos frazeológiájában és erkölcsi világképében, amit gyakoriságuk és elhelyezésük egyaránt bizonyít. Két monumentális művében szemkápráztató gazdagsággal tárja elénk higgadt és tökéletes logikával rendszerezett tárgyi bizonyítékait arra, hogy az élő természet valamennyi faja a természet törvényei által meghatározott úton-módon jutott el jelenlegi, általunk ismert állapotába, hogy az ember, mint szintén természeti lény, szintén a természet megszabott törvényei szerint érte el emberi formáját, de ezzel mégsem arra a következtetésre jut, hogy ezek szerint a fajok között nem állhat fenn semmiféle hierarchiaviszony, hiszen valamennyien együtt alkotjuk a természet egészét, függetlenül attól, hogy melyik fajnak milyen szerep jut. Darwin számára az ember kiválasztott faj, mint ahogy a Szentírás szerint a zsidó kiválasztott nép.

 

Kiragadunk néhány tulajdonságot, természetesen emberit, azokat primátussal ruházzuk fel, mint például a két lábon járást, a kézhasználatot, az agy térfogatát és barázdáltságát, a beszédet, az elvont gondolkodás és képzettársítás, a fogalomalkotás képességét, a morált, a művészetet stb., megtesszük ezeket normának, és kész az osztályozás sablonrácsa, amely nyilvánvalóan nem mutathat ki mást, mint hogy az ember Isten akaratából minden másnál felsőbb rendű lény. És megáldá Isten őket, és monda nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon.

 

A delfinnek más a véleménye. Beszéltem egy öreg, tudós palackorrú delfinnel, azt mondta nekem, hogy egyelőre köszönik, az égvilágon semmi szükségük nincsen semmiféle rendszertani táblázatokra, de ha egyszer mégis rákényszerülnének ilyet készíteni, ami az ő fejlettségi fokukon már nem valószínű, a csúcsra természetesen a delfineket tennék, alfajokra való tekintet nélkül. És nem azért, mert nekik a legbarázdáltabb az agyuk, hanem mert az emlősök közül nekik sikerült a legnagyobb tökélyre vinniük azokat a képességeket, amelyekkel a legtágasabb és leggazdagabb létteret, az óceánt a javukra kihasználhatják. Az emberre nagylelkű szimpátiával tekintenek. Megint másként vélekedik a bonobó, már amennyire sikerült megértenem. (Természetesen öreg, tudós és tiszteletre méltó.) Őszerinte azért illeti meg a bonobókat a legfelső hely az evolúció csúcsán, mert egyedül ők képesek társas konfliktusaikat szexuális interakciókkal elsimítani, ők azok, akik semmi körülmények között sohasem háborúznak fajon belül. Kvül sem igen. A szemükben ez a szocializálódás netovábbja. Hiába, ők ebben jók, persze hogy a fejlett szexualitást teszik meg etalonnak. Az elefántok nem emlegetik másként az embert, csak „Homo sapiens amnesianis”-nek. Vagyis felejtve gondolkodó, másképpen gondolkodva felejtő, de lényeg, hogy felejtő lénynek, akinek ma már rögzítenie kell mindent, amire szüksége van, határidőnaplóba, feljegyzésbe, levéltárba, könyvtárba, adathordozóba kell írnia, mert máskülönben biztosan elfelejti. (Hát ha még tudná az elefánt, hogy így is mindent elfelejtünk, legelőször is azt, hogy miért is jöttünk, mit is akartunk itt csinálni, amikor megszülettünk! Egyénileg és együttesen egyaránt.) A sas, aki ab ovo magasról nézi a dolgokat, egyébként pedig nem kapkod legyeket, el sem tudja képzelni, miért ítélt valakit a Teremtő arra, hogy szárnyalásra képtelen legyen. Maradjunk annyiban, hogy az ember lassú felfogásával egymillió év alatt kikapiskált valamit az aviatika törvényeiből, de attól igencsak messze van, hogy Homo sapiens aviatikusnak nevezhesse magát. A hangya szerint kész vicc, amit ez a mi fajunk összeidétlenkedik szervezett együttműködés címén. Az öreg hangya (tudós és tiszteletre méltó) kajánul még azt is odavetette, hogy nézzük meg, a testsúlyának hányszorosát bírja megemelni egy olimpiai bajnok emberi nehézatléta és egy teljesen átlagos dolgozó hangya. Nem fogok vitatkozni egy hangyával. (Földön belüli idegen intelligenciákkal amúgy is nehéz szót érteni.) Nekem egy kitinpáncélos pöttöm, akinek fogalma sincs az ínszakadásról, ne legyen oda a teherbírásával! Nézzük meg, ki uralkodik a Földön! A hangyától függ az ember élete, vagy az embertől a hangyáé? Mondom, a hangya tiszteletreméltó volt, öreg és tudós. Mindössze ennyit válaszolt sejtelmesen: Tyrannosaurus Rex. Igaza van az elefántnak, az ember valóban felejtő lény. A vírus meg csak röhög a markába.

 

Alcím

 

Platón és Arisztotelész megkeresztelése, a görög mitológia megkeresztelése, a görög kultúra megkeresztelése jobban sikerült, mint ahogyan azt bármelyik egyházatya bármikor remélhette. Az alternatívákat, párhuzamos igazságokat nem ismerő monoteisztikus világlátás kultúrája három-, de legalábbis másfél ezredév alatt oly mélyen itatta át kollektív tudatunkat (kollektív tudatalattinkról nem is beszélve!), hogy ha erkölcsi világképünket akarjuk meghatározni és megfogalmazni, eszünkbe sem jut feltenni a kérdést: egyáltalán van-e a világnak közepe, amely támpontot adhat minden viszonyításhoz. Nagy szó, ha már eljutunk ehhez a kérdésfeltevésig: vajon valóban ott van-e a világ közepe, ahol eddig hittük. Hatalmas dolog, ha egy fél lépést is képesek vagyunk tenni félig leszögezett lábbal, és nem csupán körben járunk.

 

Arisztotelész óta természettudományos gondolkodót saját rendszere még nem hajszolta olyan morális csapdába, mint Darwint (és majd fundamentalista követőit) az evolúcióelmélet. Arisztotelész, aki társadalomfilozófiájának tengelyébe azt az alaptételt állította, hogy a természet tévedhetetlenül tudja, mit akar, jó az, ami a természet törvényei szerint való, rossz pedig az, ami ellenkezik ezekkel, óhatatlanul szembe került a kérdéssel: Akkor hát ezek szerit a rabszolgaság intézménye, amely kora társadalmának tartó pillére volt, szintén a természet által elrendelt kategória, vagy éppen ellenkezőleg, ahogy több kortársa hirdeti, természetellenes, tehát bűnös? Válasza: Amíg a szövőszék vetélője nem mozog magától, rabszolgákra szüksége lesz egy mintául szolgáló fejlett társadalomnak (ti. a városállamnak), és ez így helyes. Mindenesetre a hágai bíróság újkori normái szerint „A filozófus” távolról sem mondható humanistának, főleg ha tudjuk róla, hogy magát a háborúzást kenyérkereső, gazdasággyarapító foglalkozásnak tartotta, a vagyongyarapítás körébe sorolva a rabszolgaszerzést is, de ugyanakkor központi kérdés volt számára, hogy a társadalomban, a politikában az igazságosság vezérelve legyen a mérv- és irányadó. A rabszolgatartásról (amelynek, hangsúlyozni kell: az ő korában is voltak már igen komoly ellenzői) és az igazságosságról vallott nézetei közötti, antagonisztikusnak látszó ellentmondást osztályozással gondolta feloldani, amennyiben – megítélése szerint – vannak olyan primitív, durva lelkek, akik semmi másra nem alkalmasak, mint az alantas munkák elvégzésére. Ezeknek az a rendeltetésük, hogy rabszolgák legyenek. Vannak azonban olyan rabszolgák is, akik képességeik alapján többre hivatottak és jobb sorsra érdemesek, őnekik meg kell adni az esélyt a szabaddá válásra. Vannak azután olyanok, a nemesi származásúak és rangúak, akiket egyenesen bűn rabszolgasorba vetni, még ha háborúban vesztesek volnának is, annak ellenére, hogy a természet, amely tudja, mit csinál, gondoskodik arról, hogy igazságos háborúban mindig a kiválóbb, a rangban feljebb álló győzzön a silányabb felett. (Itt szeretném nyomatékkal felhívni a figyelmet, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények ezerévek multán sem évülnek el, legfeljebb az elkövetés idejében érvényes jog- és illemszabályok tekintendők méltányolható körülménynek.)

 

Kiolvasható: Arisztotelész már sejtett valamit a természetes kiválasztás természeti törvényéről. Az pedig egészen bizonyos: Darwin tudott Arisztotelészről. Feltehetőleg Duarte Lopes portugál nagykereskedő úr is tudott valamit Arisztotelész skolasztikába keresztelt természetfilozófiájáról, amikor megfogalmazta tapasztalatait, következtetéseit és ajánlásaita korabeli Kongó Királyság részben még kannibál emberanyagának felhasználhatóságát illetően a keresztény moralitás világméretű kiterjesztésének humánerő-gazdálkodásában.

 

Darwin csapdája akkor keletkezik, amikor a morális emberi minőség megjelenésével választóvonalat próbál húzni az általa addig töretlennek, sőt megtörhetetlennek ábrázolt evolúciós láncolatban. Talán pontosabb így fogalmazni: mivel teocentrikus világképét valójában nem adta fel, csupán az isteni terv megvalósításának módozatát fogalmazta újra, választóvonalat húzni kényszerült, megőrizve az emberi felsőbbrendűség dogmáját, ezzel, miként a maga idejében Arisztotelész, szintén antagonisztikus ellentmondásba keveredve önmaga rendszerével. „A világ elsődleges célja Isten dicsőítése; másodlagos célja az eszes teremtmények boldogítása. A tétel első fele hittétel, második fele biztos.” (Schütz Antal piarista, a hit-és bölcselettudományok doktora, a Budapesti K. M. Pázmány-Egyetemen a dogmatika ny. r. tanára: Dogmatika. A katholikus hitigazságok rendszere főiskolai és magánhasználatra, a magyar kegyesrendi tartományi főnök engedélyével, harmadik értekezés, I. fejezet, 33. paragrafus, első pont. Szent István Társulat, Budapest, 1923. első kötet, 283. oldal. Kiemelés a szerzőtől.) Darwin ugyan elhagyja a tétel első felét, vagy legalábbis nem említi, de a második felét hittel helyben hagyja – biztos, ami biztos. Tettek hasonló lépéseket előtte mások is, például „Descartes, ki a teremtmények boldogságát a teremtés kizárólagos céljának tekinti; Hermes és Günther, kik a teremtmények boldogságát a teremtés elsődleges céljánaktartják. A vatikáni zsinat kiközösíti azt, aki tagadja, hogy a világ az Isten dicsőítésére van alkotva.” (Ugyanott. 284. oldal.) Darwin eretnek volta tehát a katolikus egyház (és bármely „történelmi” egyház) szemében nyilvánvaló tény. Az eretnekség azonban őnála is, mint bárki másnál, azt jelenti, hogy a klérus, az egyházi tanítóhivatal, a püspöki kar, a zsinatok által elfogadott és szentesített dogmáktól eltérő, esetleg azokkal szemben álló nézeteket fogalmaz meg, nem pedig azt, hogy teljes mértékben függetlenítette magát azoktól a kulturális örökségektől, amelyekbe beleszületett, belenőtt.

 

Darwin számára, csakúgy, mint a skolasztika számára, a fajspecifikus (pontosabban: alfajspecifikus) emberi morálnak, nincs állati előzménye, önmagában áll, és nem is tűr semmiféle morális fajrokonságot. Minden forma és minőség változások sorának eredménye, minden formának és minőségnek van előzménye az evolúciós láncolatban, az emberi formának is, de az emberi minőségnek, a humánumnak nincs. Minden ide vonatkoztatott sejtetése ellenére sincs. Csak negatívnak minősített tulajdonságaink vezethetők vissza állati eredetre (ennek tisztázása majd az etológia bokros teendője lesz), de semmi azok közül, amelyekre büszkék vagyunk. Deus ex machina az evolúcióban. „Erkölcsi lény az, aki múltbeli cselekedetein elgondolkodni, némelyeket helyeselni, másokat helyteleníteni képes; és az a tény, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely ilyesmire képes, a leglényegesebb különbség közte és az alsóbbrendű állatok között.”^[17] „A kevésbé civilizált népeknél azonban gyakran téves a gondolkodás, sok rossz szokás és ocsmány babona kerül a közvélemény hatáskörébe és magasztos erénynek számít, míg megszegését szörnyű bűnnek tekintik.”^[18] „A felsorolt és talán még más, eddig ismeretlen tényezők segítségével emelkedett az ember mai rangjára. Mióta azonban [az ember] elérte az emberi fokozatot, különböző fajtákra, vagy helyesebben alfajokra oszlott. Némelyik ezek közül, mint pl. a néger és az európai annyira eltérő, hogy ha minden tájékoztatás nélkül egy természettudós elé állították volna, az kétségtelenül valódi, különálló fajoknak tekintette volna őket. Mindazonáltal a fajták olyan sok lényegtelen strukturális részletben és oly sok értelmi sajátságban megegyeznek, hogy ez kizárólag egy közös törzsszülő örökségeként magyarázható; és az ilyen jellegekkel felruházott törzsszülőt már valószínűleg megillette az emberi rang.”^[19] Mint ahogy megilleti az emberi rang a habzó szájú, csimbókos hajú, vad tűzföldi bennszülöttet és a görög városállamok primitív lelkületű rabszolgáit is, csak éppen nem szabad alfajainkat összekeverni. Sem virtuálisan, sem kulturálisan, sem genetikusan. Jól látom? Így kell mindezt értenem? Továbbgondolva pedig: Az ember, mint főemlős más főemlősökkel oly sok részletben és sajátságban megegyezik, hogy ez kizárólag egy közös törzsszülő örökségeként magyarázható, és az ilyen jellegekkel felruházott törzsszülőt már megillette a főemlős rang. Mint ahogy rang illeti meg a tudományos kísérletek céljaira rabul ejtett csimpánzokat és orángutánokat is, noha fajainkat nem keverhetjük össze. Egy morálisan emberi rangra emelkedett kutatóorvos, egy követésre méltó görög városállami gazda, egy keresztény hitben nevelkedett észak-amerikai ültetvényes emberségesen bánik csimpánzával, rabszolgájával, tisztességes méretű ketrecet és elégséges táplálékforrást biztosítva számára. Szabadon természetesen nem engedheti őket, legalábbis mindaddig nem, amíg a markába röhögő vírus ellen kikevert szérumait nincs kin kipróbálnia, vagy amíg a szövőszék vetélője nem mozog önműködően, és a gyapot nem nő magától, egyenesen bele a bálába. Így működik a természetes kiválasztás.

 

Enyhítő körülmény: „Nem kell feltételeznünk, hogy minden egyes fajtának a többiektől és valamennyinek a közös törzstől való eltérése visszavezethető egyetlen pár törzsszülőre. Éppen ellenkezőleg, a módosulás folyamatának minden szakaszában mindazok az egyének, akik az életfeltételeknek, noha különböző mértékben, de jobban megfeleltek, mindig nagyobb számban maradtak meg, mint a kevésbé alkalmasak. Ez a folyamat ugyanolyan lehetett, mint az, amelyet az ember követ, amikor anélkül, hogy tudatosan kiválasztana bizonyos példányokat, a legjobb állatfajtákat tenyészti tovább, és mellőzi a másodrendűeket.”^[20] Magyarán: vannak életképes, kiválasztásra érdemes vérvonalak, példának okáért Ábrahámé, Dávidon át Jézusig bezárólag, vagy éppen az északi típusú tiszta fajú árjáké, ezek elsődlegesek, érdemesek a továbbtenyésztésre, míg a másodlagosak mellőzhetőek, megint mások – kiváltképp pedig a babonás tűzföldiek – talán inkább egy nem is emberi származási ágba sorolhatók, s így rendeltetésük nem is lehet más, mint hogy eleget téve az Írás ide vonatkozó passzusainak, Isten Hasonmása boldogulását szolgálják éltükben és holtukban.

 

Darwin közvetlen felelősségét a huszadik századi fajelméletek, a nácizmus, a fasizmus a holokauszt kialakulásában sokan felvetették már, és legalább ugyanannyian védték meg Darwint e felvetésekkel szemben, mondván, hogy valójában nem ő, hanem túlbuzgó, elnyűhetetlen segítőtársa, Thomas Henry Huxley, valamint unokafivére, Sir Francis Galton, az eugenetika szülőatyja volt ebben a ludas, ami persze a legközönségesebb szerecsenmosdatás, miközben Darwin a legcsekélyebb mértékben sem szorul rá az efféle megalázó mentegetésre. Nem tett ő semmi mást, mint hogy az általa felfedezett és így személyében képviselt tudományos igazságot megpróbálta a legvégső következtetésekig elvinni. Márpedig az evolúció tana így, ahogyan mi ismerjük, kérlelhetetlenül a fajelmélet gondolatához vezet, és ezt Darwinnak nem volt módjában, nem volt hatalmában, de nem is állt szándékában véka alá rejteni. Anélkül, hogy felismerte volna, szembekerült azzal a dilemmával, hogy ha fejlődéstanában kizárólagossá teszi és ad abszurdum viszi a természetes kiválasztás princípiumát, a folyamatban nem tudja elhelyezni a legkiemeltebb emberi specifikumnak tartott humanizmust (az egyszerűség kedvéért jelezzük most ezzel az egyetlen szóval az erényesnek elfogadott emberi tulajdonságok összességét), ha pedig a humanizmust a priori létezőnek tekinti, nem érvényesítheti rá fejlődéstanát. Marad a dodonai megoldás: menekülés a mitológiába. Ősökre és hősökre mindenképp szükségünk van, és ha Ádámnál és Évánál messzebb kell is visszamennünk, semmi baj, csak az a fontos, hogy őseink vállalhatóak legyenek. Semmiképpen sem tűzföldiek, polinéziaiak, vagy grönlandiak. És a skolasztika szelleme lebegett a vizek felett…

 

Alcím

 

Végül is mi a húszadik századi holocaust ideológiájának kettős alapgondolata? A kollektív bűnösség és a diszkrimináció. A különbségtétel. Az elkülönítés. Különbségtétel, kiválasztás, elkülönítés faji, etnikai alapon. Mi az Ószövetség emberszemléletének alapgondolata? A közös őszülőkre visszaszármaztatható kollektív bűnösség és az elkülönülés – elkülönítés isteni kiválasztással, isteni beavatkozással. Deus ex machina. És utána isteni szövetség az elkülönített kiválasztottal. (Micsoda abszurd feltételezés, hogy a totalitást önmagában hordozó Teremtő meg nem indokolt és beláthatatlan ötlettel leválaszt a totalitásról egy vérvonalat, törzset, népet, nemzetet, hogy különpaktumban megszabott feltételeinek teljesítése fejében kiváltságokban részesítse, miközben a bűnösség kategóriáját továbbra is megtartja a totalitásban, az egész emberiségre, sőt az egész élővilágra értelmezve!) Nincs ebbe a mentalitásba, ennek a mentalitásnak a kultúrájába eleve belekódolva a holokauszt? Nincs a „sok a hivatalos, de kevés a választott” diszkriminatív ideológiába eleve belekódolva a holokauszt? Nincs az evolúció totalitásából ötletszerűen, deus ex machina kiválasztott ember, azon belül is az európai típusú alfaj (arisztotelészi szemmel természetesen főként a görög, darwini szemmel főként az angolszász, hitleri szemmel főként a német náció) specifikus erények alapján való kiemelésének ideológiájába eleve belekódolva a holokauszt?Nincs az egész monoteisztikus zsidó-keresztény kultúránkba és mentalitásunkba eleve belekódolva minden idők mindenfélefajta holokausztja? Nem csupán idő kérdése, hogy mikor jutnak odáig a körülmények, és mikor viszi valaki (viszik valakik) ad abszurdum az évezredek óta érlelődő ideológiát?

 

A monoteisztikus világszemlélet (melynek főbb vonalai egyértelműen kirajzolódnak Platónnál és Arisztotelésznél is, nyilván csakis így lehettek adaptálhatóak a skolasztika számára, csak éppen pl. Arisztotelésznél a megszemélyesített „természet” metaforája lép elő egyetlen mindenható tervezővé), tehát a monoteisztikus világszemlélet – természeténél fogva – mindig leegyszerűsített megoldásokat keres, mindig a redukció irányában hat. Az összetettség, a többértelműség, az egymásmellettiség, a párhuzamos, esetleg éppen ambivalens igazságok iránti ellenszenve öröklődően kitörülhetetlen. A monoteisztikus mentalitásnak még az is elviselhetetlenül komplikált szemlélet, hogy lehet valaki egyszerre kínai is meg lúdtalpas is. A monoteisztikus beállítottságú ember, ha egy elágazásnál szimatot fogott, mindig egy nyomon nyomul, sohasem okokat, hanem csakis okot keres. A monoteisztikus mentalitás a legszimplább alternatíva, a kizárás, a kirekesztés az igen–nem digitális technikájával működik. Egy isten, egy ok, egy cél, egy választott faj, egy választott nép, egyetlen eszme, egyetlen út, egyetlen igazság, egyetlen erény, egyetlen verseny, egyetlen túlélő, egyetlen csúcs, egyetlen győztes, egyetlen kezdet, egyetlen vég, egyetlen valóságshow – csak egy maradhat a végén: egyetlen egyistenhívő. Mit fog magával kezdeni egyedüli győztesként egymagában? – elképzelni sem tudom. (Persze ettől még a monoteisztikus kultúrában fogant zseniális felfedezések és felismerések igazságértéke mit sem változik. Ha az univerzumnak, a totalitásnak nincs is központja, attól még valóban a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva. És mégis mozog a Föld. És a fajok nem végtermékként készre gyártva népesítették, népesítik be a Földet.)

 

Nem az a gondom, hogy Kopernikusz vagy Darwin zseniális felfedezései csupán túlhaladásra váró részigazságot hordoznak magukban, hanem az, hogy kiegészítve, továbbgondolva sem hozták, nem hozhatták meg a szellem valódi revízióját, nem sarkalltak, nem sarkallhattak bennünket arra, hogy a kezdetekig visszamenve bátran és őszintén újragondoljuk egyetemes kultúránkat, még csak a skolasztika valódi revízióját sem hozták meg, csupán egyes dogmákat módosítottak, mi pedig beleringattuk magunkat abba az illúzióba, hogy általuk minden megváltozott, és immár mi is mások lettünk. Az alaptétel, hogy létezik centrum, létezik lent és fent, hogy létezik kint és bent, hogy létezik alantas és felettes, hogy létezik valami, amit a világ szolgál, ami körül a világ forog, és ez a világ megmásíthatatlan rendje, az agyunkban és a szívünkben mozdíthatatlanul tartja hadállásait.

 

Ne feledjük: a katolicizmus túlélő kultúra, a katolicizmus mémjei túlélő mémek. A megváltozott körülményekhez alkalmazkodva meghozta a maga túlélő kompromisszumait: hallgatólagos kiegyezést kötött az akadémiai tudományokkal, amihez majd a Galileivel elszenvedett fiaskója adta a leghathatósabb lökést. Hagyta, hogy egyház és természettudomány útja látszólag külön váljék, hagyta – belátván, hogy mást nem tehet – hogy az akadémiák tobzódva tetszelegjenek a szellemi autonómia hőn áhított szerepében, ami valóban megindította ugyan a lassú eróziót az egyház hatalmi struktúráját illetően, de a katolicizmus és a skolasztika mentális struktúrája ekkorra már olyan mértékben rögződött az európai kultúrában, gyökérzete oly sűrűségben uralta el az altalajt, oly mélységben hálózta be kollektív tudatalattinkat, hogy a szellem mindennemű függetlenségi törekvése mind a mai napig csupán kiscsoportosok homokozói ábrándozásának bizonyult. Ezen a mi kulturális égövünkön Giordano Brunótól Martin Luther Kingig, Molière-től Friedrich Dürrenmattig, Dante Alighieritől Thomas Mannig, Rotterdami Erasmustól Friedrich Nietzschéig, VIII. Henriktől Joszif Viszárjonovics Sztálinig, Isaac Newtontól Albert Einsteinig, Franz Mesmertől Konrad Lorenzig, Nostradamustól Sigmund Freudig, hívők és hitetlenek, álmodozók és pragmatikusok, művészek és technokraták, visszahúzódók és exhibicionisták, avatottak és avatatlanok, tudósok és tudatlanok, férfiak, nők, hermafroditák, hetero-, bi- és homoszexuálisok, aszkéták és hedonisták, feministák, royalisták, szocialisták, nacionalisták, internacionalisták, multinacionalisták, konzervatívok, liberálisok, burzsujok, proletárok, boldog lelkiszegények és szegény gazdagok hosszú évszázadok óta mind-mind a skolasztika lebernyegéből bújtunk elő, akár a színét, akár a visszáját tartjuk éppen a Nap felé.

 

Csakis az egyistenhiten pallérozódott, összetett párhuzamokat és belső ellentmondásokat nem ismerő, azokat befogadni képtelen skolasztika digitális szelleme sugalmazhatja így feltenni a kérdést: Mi tette az embert emberré? Vagy: Mi különbözteti meg az embert az állattól? Vagy: Mi adja az ember emberi minőségét? S nem pedig így: Mi mindennek kellett kölcsönhatásban együtt jelen lennie és együttműködnie ahhoz, hogy a korábbi folyamatokban felgyűlt, hozott képességek és a folyamatos környezeti kényszer közös indíttatására kialakulhasson a mutáció, a biológiai ember (egyáltalán: kialakulhatott, vagy ki kellett alakulnia?); mi mindennek kellett, akár részint ellentétes irányú kölcsönhatásokban, együtt jelen lennie és együtt- vagy éppen egymás ellen működnie, hogy egy merőben biológiai lényben (értsd: fajban) kialakulhasson a morális képesség, annak igénye és mindjárt annak tagadása is, csaknem azonos hatásfokkal úgy, hogy mindkét irányultság fajspecifikus jelleget öltsön (ha ugyan valóban merőben pusztán biológiai lénynek kell tekintenünk az emberi faj minden előzményét); miféle eredeti tőkefelhalmozás tette lehetővé, miféle kényszer tette szükségszerűvé, mi mindennek kellett jelen lennie, hogy az evolúció során egy soha korábban nem létezett, egyedülálló nagyberuházás, a kultúra alapjai megteremtődjenek (ha ugyan valóban egyedülálló, ha ugyan valóban soha korábban nem létezett), és beinduljon önkorrekciós, önnön törvényét örökösen felülíró hajszás spirálprogramja, a gyorsuló időben mindig újabb és újabb képességek kialakulását téve szükségessé és lehetővé, lehetővé és szükségessé, az újonnan megszerzett képességekhez mindig újabb és újabb követelményeket és normákat is termelve ki önmagából, egyre követhetetlenebb tempóban, időnként az őrület és a kétségbeesés határára, vagy azon is túl hajszolva magát a fajt, melynek túléléséért működik. (Ha valóban azért működik.)

 

Alcím

 

Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint pszichiátriai bántalmak képezik a harmadik legköltségesebb betegségcsoportot a nemzetgazdaságok számára, a keringési panaszok és a mozgásszervi betegségek után. Állítólag a huszonegyedik század elején az európai kultúrkörben minden hetedik(?) ember valamilyen formában és mértékben depressziótól szenved. Azokról nem szól semmiféle számadat, akik nem tudják, mitől szenvednek. Olyanokról pedig egyszerűen nincs tudomásunk, akik soha semmiért nem szenvednek. De azért ugye ettől még nem szükséges feltétlenü eszement csupasz majmoknak látni magunkat, akikre a kényszerzubbonyt valami megváltó rendcsinálónak rá kell húznia?

 

A „csupasz majom” szóhasználatot Desmond Morris brit etológus hajította be a tudományos köztudatba, 1962?-ben megjelent azonos című (The Naked Ape) könyvével. Elméletét, mely fajunkat javíthatatlan önpusztító agresszorként mutatja be, a nagy sikerre való tekintettel hamarosan továbbfejlesztette, a csupasz majom kifejezést immár „Az emberállat” (The Human Animal, BBC Books, 1994.) fogalmával váltva fel. A szó szíven találta a kor emberét, fertőzéses gyorsasággal terült szét az európai kultúrában, kiváltképp a költészetben, ahol az önostorozás felvont szemöldökű angyala amúgy is mindig könnyen megtalálja híveit. Természetesen ezek a felvilágosult flagellánsok annyiban különböznek XIII. századi elődeiktől, hogy valami különleges technika folytán sohasem a saját hátukat, hanem mindig a mögöttük vagy velük szemben állót érik a csomózott korbácsszíjak.

 

A csupasz majom kiváló írói lelemény, valóságos stílusbravúr. Túlságosan is lebilincselő. Csakúgy, mint a Homo sapiens sapiens. A kettő egybevetése pedig arra kényszerít, hogy kizárólag az ember állati örökségére koncentráljunk, oldalpillantást sem vetve a Homo sapiens spirituális, a Homo sapiens morális, a Homo sapiens szociális, a Homo sapiens individuális, a Homo sapiens szakrális, a Homo sapiens rituális, a Homo sapiens intellektuális, a Homo sapiens szenzuális, a Homo sapiens kulináris, a Homo sapiens speciális, a Homo sapiens imperiális, a Homo sapiens reguláris, a Homo sapiens populáris, a Homo sapiens religionális, a Homo sapiens materiális, a Homo sapiens zseniális, a Homo sapiens genitális, a Homo sapiens szexuális, a Homo sapiens vulgáris, a Homo sapiens banális, a Homo sapiens fenomenális és ki tudná felsorolni, hogy még hányféle Homo sapiens felé.

 

A csupasz majom nem az emberiség metaforája. A csupasz majom a világ totalitásából kiszakadt, gyökértelenné vált, emlékezetét, identitását, biztonságérzetét vesztett, ezért kényszeres vinyettázásba menekülő elméleti tudós címkéje a fajra. Bár érdemes elgondolkodni rajta: talán még a kényszeres címkézés sem jelent akkora veszélyt, mint a kényszeres metaforálás, mikor a szerzői irály a tudóst elragadja. A csupasz majom szégyencölöphöz állítása után már alig egy lépés, vagy még annyi sem választ el bennünket attól, hogy Hamletet pszichoanalízisbe küldjük, Lucifert javító-nevelő munkára fogjuk, és a Fiastyúk alól a rántanivalóvá cseperedett csibéket módszeresen kiszedegessük. A csupasz majom a kérdéseit vesztett ember metaforája, akit nárcisztikus önimázsata gátol a nem-tudás vállalásában, aki mindenáron válaszokból akarja összerakni a világot, holott még nemhogy a végső, de a legfontosabb közbülső, kisegítő kérdések megfogalmazásához sem jutott el igazán.

 

Nem fogja senki ránk húzni a kényszerzubbonyt, Ádám, éppen abból próbálunk valahogy kikászálódni. A skolasztika kényszerzubbonyából. Mindenféle skolasztika mindenféle kényszerzubbonyából. A monomániásan dokumentáló teológusok, az igehirdető természettudósok skolasztikus kényszerzubbonyából. A mitológiák varázstalanítóinak kényszerzubbonyából. A tudás tényeit és hézagait mitologizálók kényszerzubbonyából. Önmagunkra hagyatkozva, magunkra utalva. Ahogy tudunk. Ahogy telik.

 

Homérosztól a nagy tragédiaszerzőkig az egész ókori görög irodalom minden jelentős alkotása, ideértve különúton járó kései örökösüket, Shakespeare-t is, mind-mind arra tanít bennünket, hogy tisztelni kell a teljesítményt, becsülni kell a kiválóságot, piedesztálra kell emelni hőseinket, mintha istenek volnának, de megszenvedett tévedéseiket, hibáikat, vétkeiket, bűneiket ne próbáljuk leplezni, semmilyen szándékkal, hanem éljük át magunk is, és okuljunk belőlük. Ha képesek vagyunk rá. Ezért mondom, Ádám: Fájdalmas nézni, kezed mennyire reszket. Ne félj, tiéd, nem veszhet el, bizalommal tedd le a keresztet! Egy ponton minden létező keresztet le kell tennünk. Minden létező kapaszkodót el kell engednünk, ha a kapaszkodók már korlátokká váltak és odafagytak a kezünkhöz.

 

Nem érted, Ádám? Hát még mindig nem érted? Semmit nem kell megtagadnunk, csak egy kicsit mindent félreteszünk. Csak amíg megpróbáljuk szabadon újragondolni az egészet. Már ahogy tőlünk telik. Az igazi kapaszkodók nem tűnnek el, nem semmisülnek meg. Minden valódi kapaszkodóhoz visszatalálunk, ha újra eljön az ideje. De kell, hogy legyen bátorságunk, kell, hogy legyen elszántságunk, kell, hogy legyen őszinteségünk nyíltan, minden előítélettől, ránk tapadt külső normától, előre gyártott szempontoktól mentesen önmagunkba nézni. Másként sohasem találhatjuk meg a bajok forrását magunkban.

 

Legalábbis én így gondolom.