Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Szembesítés

Minden idegen hatalom haladék.
Ideiglenes felmentés szembenézni
a szürke sejt határain belül
állomásozó
öröklött törpeséggel.

 

érjünk vissza Pipernéhez, mert hátra van még az igazi meglepetések, a valódi csúcsteljesítmények sora.

Miután William James felhagyott a kulcskereséssel, soha be nem töltött szerepét a már említett Richard Hodgson nevű jogász vette át, a Society for Psychical Research megbízásából. Hodgson félelmetes médiumleleplező hírében állott, többek között Eusapia Palladino üzelmeiről is lerántotta az álorcát az itáliai médium egyik cambridge-i ülésén. Az újvilágba érkezése után az óvintézkedések egész sorával kezdte meg működését: a Piper család valamennyi tagjára ráállított egy-egy titkos megfigyelőt, akik az asszonyt és minden hozzátartozóját árnyékként követték útjaikon, vajha gyanús mozzanatot fedeznének fel. Nem fedeztek. Hodgson engedélyt kért Piperné levelezéseinek folyamatos ellenőrzésére is. Az engedélyt fenntartás nélkül megkapta, de a vizslatás itt is mindvégig feleslegesnek bizonyult. Soha még csak a legapróbb jelét sem lelték annak, hogy Piperné előre beszerzett információkkal lett volna az általa megnyilvánuló szellemek segítségére.

Nyomatékosan kell hangsúlyozni: Piperné sohasem akart egy új vallás felszentelt papnőjének szerepében tetszelegni. Ő maga hitt ugyan a túlvilágban és az elhunytak szellemével való kapcsolat lehetőségében, meggyőződése volt, hogy az általa megnyilvánuló személyiségek valóban egy másik életről adnak tanújelet, s hogy ő mint médium szolgálatot teljesít, de semmi több. Úgy fogta föl a dolgot, hogy birtokában van egy különleges képességnek, amelyet a tudományos vizsgálódás rendelkezésére bocsát, akár puszta megfigyelés céljából is, ha óhajtják. Ha nem, nagyon jól megvan ő szűkebb családja békességes körében. Ő tehát nem sokat akart, tőle azonban annál többet vártak, s ő adta is, hite és képessége szerint.

Márpedig ez a képesség nemhogy kopott volna idők múltán, ellenkezőleg, nőttön nőtt.

1892 márciusában az egyik ülés alkalmával így kiáltott fel Phinuit: Lefogta a karomat! Aki pedig ezt tette (nem Phinuit, hanem Piperné kezével), egy Ann D. néven bemutatkozó személyiség volt. Phinuit rendelkezésére dr. Hodgson ceruzát tett Piperné ujjai közé, csuklón fogta, papírtömböt helyezett el a médiumnak az asztalon nyugvó feje fölé, odavezette kezét, mely néhány görcsös rándulás után írni kezdett. „Ann D… a nevem; nem vagyok halott. Élek… Ám néhány szó után Phinuit visszakövetelte magának a médium kezét, holott ő maga nem sok hasznát vette, doktori minősítése ellenére a betűvetéshez nem fűlött igazán a foga.

A későbbiek során, hogy pozícióját még úgy-ahogy megtartsa, mégiscsak le kellet mondania Piperné jobb kezéről. Jelentkezett ugyanis egy bizonyos George Pelham, az amerikai Society for Psychical Research volt tagja, aki néhány hete lebukott lováról és szörnyethalt. Pelham azzal jött, hogy bizonyítékokat kíván szolgáltatni a túlvilág létezéséről, amely feladatot, meg kell vallani, Phinuit igencsak félvállról vett.

Eleinte Pelham is beszédben nyilvánult meg, természetesen a saját hangján, egész más stílusban és színezettel, mint Phinuit, később azonban fokozatosan rátért az írásra.

Idő közben Piperné rászánta magát az operációra, hasi daganatát eltávolították, állapota ezután lényegesen jobbra fordult, s médiumitása ennek arányában ugrásszerűen javult. Rövidesen az a képtelen helyzet állt elő, hogy a két, egymást szelíden tűrő rivális, Phinuit és Pelham gyönyörűen megfértek egymás mellett egyidejűleg Piperné belső tudatában. Phinuit beszédben traktálja hallgatóit képtelen történeteivel, miközben Pelham személyleírást ad önmagáról valamelyik jelen levő, élő ismerősének.

De ez még mind semmi!

Dr. Hodgson kíváncsivá lett, adhat-e helyet Piperné önmagában egyszerre három szellemnek. És sikerült! Képzeljünk magunk elé egy öntudatlan (nem önkívületi!) állapotban levő asszonyt, fél arccal az asztalra helyezett kispárnán, résre nyílt szemhéja alól kitetszik fölfelé fordult pupillája, két kezében ceruza, szája érces férfihangot formál szavakká, értelmes mondatokká, Phinuit hányaveti és kifinomultnak nem mondható modorában, jobb keze George Pelham kiváló műveltségét és pallérozottságát eleveníti meg, választékos kifejezésekkel, bal keze pedig kissé elnagyoltan, kevesebb összefüggéssel ugyan, de kétségtelenül egy harmadik személyiség megnyilvánulásait rögzíti, ahogy azt egy gyakorlatlan balkéztől egyáltalán elvárni lehet.

Bárkinek javasolom, aki a médiumitás mibenlétét az éber tudatban az elfojtott tudatalatti által keletkezett elmezavarok fogalomkörében akarja megragadni, vagy ördöngös bűvésztrükkre, szemfényvesztésre gyanakszik: tessék, elkezdheti gyakorolni ezt a mutatványt.

És ez még mindig nem a csúcs!

Pelham, aki Phinuitnél lényegesen érettebb személyiségként, eltökélt programmal jelentkezett, a következő mutatvánnyal kínált mindent meghaladó bizonyítékot a médiumi jelenségek spiritiszta magyarázóinak.

Volt egy ülés, amelyen százötvenen (!) vettek részt, közöttük százhúsz ismeretlen, harminc pedig Pelham egykori jó barátja. Hozzá kell tenni, hogy maga Piperné senkit sem ismert, és hogy Mr. Hodgson kezdettől fogva mindenkit álnéven vezetett be az ülésekre. Nos, ezen a szeánszon Pelham egytől egyig felismerte valamennyi barátját, és még tévedésből sem sorolt ide senkit sem az ismeretlen százhúszból. S hogy csak egy apróságot említsünk Phinuit és Pelham karakterének különbségéből: Miközben Phinuit örökös bajban van a nevekkel, Pelham mind a harmincat tévedhetetlenül megnevezte, de még ráadásul valamennyivel el is társalgott, más-más hangnemben, kapcsolatuk minőségétől függően, ahogy az már az életben lenni szokott.

Hacsak nem akarunk mégis kikötni a spiritiszta felfogásnál, el kell ismernünk, kápráztató energiák dolgozhatnak tudatunk hozzáférhetetlen belsejében, és talán-talán szabad bíznunk abban, hogy ezek az energiák előbb-utóbb beláthatatlan tartalékul szolgálhatnak a ránk váró problémák megoldásához.

Piperné médiumitásának van még egy korszaka, amely tulajdonképpen tetőzi az eddigieket, s amely 1896-os műtétjével, illetve az azt követő teljes gyógyulásával veszi kezdetét. Egy négytagú szellemcsoport jelentkezett, a vezető személy Imperatornak nevezte magát, a másik három: Rector, Doctor, Prudens. Imperator váltig állította, hogy a vigyázatlan kísérletek során előálló szellemek elkoptatott géppé nyomorították Pipernét, s ő és társai csak akkor tudják rendbe hozni, ha a médium fénye ezentúl csak őnekik áll rendelkezésükre, illetve azoknak a szellemeknek, akiket ők alkalmasnak tartanak. Az eredmény Phinuit ünnepélytelen elbúcsúztatás lett, aki 1897. január 26-án jelent meg utoljára.

Kevéssel ezután James Harvey Hyslop, a New York-i Columbia Egyetem tanára jelezte Hodgsonnak: tartana néhány ülést Pipernével. Négy alkalomban állapodtak meg, amelyből végül is tizenhat lett.

Úgy látszik, George Pelhamet neveltetése ebben a társaságban is szalonképessé tette, ő változatlanul jelentkezhetett, s valóban, közlései egyre több helyénvaló adatot tartalmaztak. Nyilván senki sem lepődik meg, ha most megtudja: rövidesen jelentkezett Hyslop tanár néhány hónapja elhunyt édesapja, Robert Hyslop is, s a tőle származó adatok tartalmazzák az ellenőrizhető adatok közül a legtöbb helytállót. Számunkra azonban nem ez a legfontosabb. Még csak az sem, hogy a tudós felkészültségű, de érzelmileg mégis csak megrendült Hyslop tanár a karakterjegyek alapján nyomban és tévedhetetlenül ráismert szeretett szülejére. Hanem hogy ezek a karakterjegyek – akár emlékeztettek a név egykori viselőjére, akár nem – merőben megkülönböztették ennek a tizenöt éve alakuló mitológiai körnek valamennyi korábbi szereplőjétől. Az eszmei vonzáskörök készletéből – ha egyáltalán meg lehet őket mennyiségileg határozni – még mindig futotta arra, hogy a karakterjegyeket maga köré vonzva, lelket adjon egy életre keltett személyiségnek.

Chlorine, Mrs. Sidons, Bach, Longfellow, Vanderbilt, Loretta Ponchini, Phinuit, Hannah Wild, Pelham, Moses Stainton, Imperator, Doctor, Rector, Prudens, Robert Hyslop – mintha valamennyien egy megelevenedő polgári mítoszvilág hősei volnának, ahogy Piperné által megvalósulnak, egyéni sorssal és karakterrel, s mögöttük és mellettük százszámra nyüzsögnek ennek a hétköznapi mitológiának az epizodistái: a kevésbé kidolgozott, elnagyolt karakterű, jellegtelenebb figurák. S mindez a legteljesebb átéléssel, a valóság legteljesebb illúzióját keltve szem- és fültanúkban.

Igaz, Piperné mitikus világa nem lényegül át valódi mitológiává, a tudat teremtő ereje nem működik, a belső élményt nem formálja át művészi élménnyé, nem születik költészet, nem lesz esztétikai törvények által teremtett világ. Ugyanígy a tudat teremtő ereje hiányzik ahhoz is, hogy a szellem belső világa vallási rendszerbe, erkölcsi világképbe rendeződve jelenjék meg, kinyilatkoztatás formájában. Piperné kivételes adottsága az átformálás nélkül való kifejezés csúcsteljesítményeként nyilvánul meg, s a pszichikai kutatásokhoz éppen ezzel kínál egyedülálló lehetőséget. Az ember belső, tudattalan mítoszteremtő késztésének és képességének természetrajza így válik a legkönnyebben hozzáférhetővé.

A belső tudat energiáinak eszmei vonzáskörei, melyeknek létezéséről és működéséről nem lehet tudomást nem szereznünk a médiumi jelenségek megnyilvánulása által, természetesen messze visznek e jelenségek spiritiszta felfogásától. De annál közelebb a lélek rejtett megismeréséhez.

Szemrebbenés nélkül állíthatjuk, mert minden ezt igazolja, hogy az emberi, sőt talán állati mivoltunk kezdetéig visszamenő tapasztalás belső élménye mitológiai képekbe sűrűsödve vetítődik vissza, s válik a kifejezés folytán kollektív élménnyé, és hogy ez a mitologizáló készség és késztetés a kollektivitásban megvalósuló emberi minőség legősibb, legáltalánosabb, természetadta sajátságaihoz tartozik.

Carl Gustav Jung, a gyakorlati elmeorvos, a tapasztalás tényeire építő természettudós és elméleti szakember, a legbelsőbb körökből kimerészkedve a tudomány határterületeire azt látta, hogy Afrikától Dél- és Észak-Amerikáig, Távol-Keleten és Európában minden nép minden kultúrájában fellelhető a mitológiának néhány közös eleme – mindenekelőtt maga az istenképzet: a nagy öreg, a teremtésképzet és a teremtéstörténetek, a világfa, a nagy éjszakai utazás, az éden és annak elvesztése és még sok más őseredeti motívum, mint ősidőktől hagyományozódott, kollektív tudatalatti tudattartalom. Jung felfogása szerint a közösségi mélytudat tényleges tartalmát ezek az archetípusok képezik, melyek száma viszonylag korlátozott, egyezően az emberiség jellegzetes és alapvető közös élményeinek számával. Hozzáteszi, hogy „az archetípusi tartalom elsősorban metaforákban jut kifejeződésre. Ha a Napról beszél és azt az oroszlánnal, a királlyal, a sárkány által őrzött aranykinccsel, az ember életével azonosítja, akkor ez valójában sem ezzel, sem azzal, hanem egy ismeretlen ötödikkel lesz azonos, amely az említett hasonlatokban is kifejeződik, ám az emberi ész minden nógatása ellenére is megfoghatatlan, képletbe nem gyömöszölhető marad. Egy pillanatra se adjuk át magunkat az illúziónak, hogy az archetípust valaha is meg fogjuk magyarázni, vagy bármikor is megszabadulhatunk tőle.”

Magunk is tapasztalhatjuk, mégpedig hétköznapjainkban bármikor, hogy gondolataink, melyek végül is szótestet öltenek, s mondatokká állnak össze, valamiféle kép és forma nélküli ingermasszaként sűrűsödnek bennünk, mielőtt meg tudnánk fogalmazni őket. Bennünk van, régesrégen tudjuk már, mit akarunk mondani, csak azt nem tudjuk, hogyan. Nem találjuk a meglévő tartalomhoz a formát: a szavakat. Elménk mélyén megszámlálhatatlan sokaságú tájékozódási pont szelektálja és vonzza maga köré – mindegyik minősége szerint –  a külső, a fogalmi tudat számára még megfoghatatlan, feldolgozatlan, átformálatlan ingereket és tapasztalásokat, amelyek aztán innen kiindulva már feldolgozottan, átformáltan, mint fogalmi tudattartalmak végzik áldásos tevékenységüket felszínen és felszín alatt.

Képletesen úgy fogalmazhatunk, hogy ezeknek a tájékozódási pontoknak van egy külső köre, ez az egyéné, az egyéniségé. E kör nagy számú tényezőinek változatos minőségétől függ, hogy az egyén miként reagál a külvilágra, s ezáltal hogyan alakítja önnön típusát, karakterét. Kicsit beljebb haladva már távolabbról örökölt, az előbbiekhez képest inkább meghatározó, kevésbé alakítható tényezőket is találhatunk, de még mindig nem túl erőteljeseket, szintén elég nagy számban. Ezek már az egyes családokra, nemzetségekre jellemző tulajdonságokat és készségeket hordozzák, természetesen az egyéni archékkal –nevezzük így Jung nyomán e mentális csomópontokat – színesítve és árnyalva. A népet, nemzetet alkotó nemzetségek örökletes tulajdonságainak közös gyűjtőhelye nyilvánvalóan egy korábbi időzónában található, a mi virtuális képünkben ezt egy belsőbb kör képviseli. Mennél beljebb haladunk, annál kevesebb a közös eredet közös emléke, de egyszersmind annál tipikusabb, erőteljesebb a hatásuk, hiszen úgy őriztük meg őket, hogy generációról generációra megerősítést nyertek az ismétlődő közös élmények által. A kör belseje felé sorra érinthetjük a nemzetcsoportok, az etnikai csoportok, a rasszok, a primitív emberi ősök, az állati ősök fokozatainak köreit, egészen az őssejtig, tapasztalva, hogy a belső, örökletes törvényeknek minél régebbi, a központhoz minél közelebb húzódó köréhez érünk, a törvények annál időt állóbb érvényűek, annál erőteljesebbek – megsértésük pedig annál súlyosabb konfliktusokkal és következményekkel jár. És hát azt tudjuk, hogy az őssejt előtt is, a földi  élet kialakulása előtt is megvoltak a létezés törvényei, működött valamiféle erő, amely mint őseredeti arché minden létező közös archetípusaként fogható fel.

Jung, a lélektudós, elérkezve tehát a közvetlen megismerés lehetőségeinek határsávjához, úgy találta, hogy az emberi pszichikum legrejtettebb tartománya gondosan és ezerszeresen el van zárva a felelőtlen betolakodás elől, s bár létezéséről és működéséről kaphatunk közvetett tudósítást, maga a lényeg sohasem fedetik fel a kívülről közelítő avatatlan szem előtt. Legfeljebb, hogy hiúságunkon csorba ne essék, elhitetjük magunkkal, hogy a kiküldött követben magát az uralkodót ismertük meg. Jung felhívta a figyelmet a hasonlóságra, a hasonlatokra alapozó fogalmi gondolkozás korlátaira és veszélyeire, ugyanakkor a legjámborabb önmérsékletre int a teljes megismerés vérmes reményeit illetően. Ám mindezek tetejében arra is felhívja figyelmünket, hogy „az archetípusok élő pszichikai erők, amelyek megkövetelik, hogy komolyan vegyék őket, és jelentőségüket furcsa módon bizonyítani is tudják. Mindig védelmet és megváltást adtak azoknak, akik sugallatait követni tudták, de megsértésükből veszély támad, mint ahogy testünket is veszély fenyegeti a higiéniai követelmények megsértésével. Elhanyagolásuk idegbetegségeket, lelki rendellenességeket idéz elő.” Tegyük hozzá: akár társadalmi méretekben is.

Jung, aki mindenekelőtt gyakorlati szakember: orvos volt, a lelki betegségek lehetséges legvégső eredetét kutatva jutott el az archetípusok felismeréséhez, ám ezzel, mint tudós elme, olyat tett, amit európai ember a maga szaktudományában őelőtte senki sem: a nem-tudás jogának visszakövetelésével rehabilitálta egyén és totalitás viszonyát. Annakidején, amikor a szakítás bekövetkezett közöttük, Freud és követői igencsak éltek a gyanúperrel, hogy Jung a freudi „piszkos tudatalatti” jobb körökben szalonképtelenné nyilvánított szexuálelméletét érezte zsenantnak, ennek fordított hátat, hogy kuncsaftjait megőrizze.

Freudtól való eltávolodásának valódi okát Jung így említi fel élettörténetének könyvében (Erinnerungen, Träume, Gedanken):

„Még élénken emlékezem, amint Freud így szólt hozzám: Kedves Jung, ígérje meg nekem, hogy sohasem adja fel a szexuálteóriát, Ez a legfontosabb. Nézze, ebből egy dogmát kell csinálnunk, egy megdönthetetlen bástyát. Így szólt hozzám, telve szenvedéllyel és olyan tónussal, mintha egy atya mondaná:És ígérj meg nekem valamit, kedves fiam: menj el minden vasárnap templomba!. Kissé rábámulva kérdeztem tőle: Egy bástyát – mi ellen? Erre ezt válaszolta:A fekete iszap árja ellen. Itt egy pillanatra megállt, majd hozzátette: Az okkultizmus ellen. Először a bástya és a dogma volt az, ami engem megijesztett: mert egy dogmát, azaz egy vitathatatlan beismerést csak ott állítanak fel, ahol egyszer és mindenkorra el akarják nyomni a kétségeket. Ennek a tudományos ítéletalkotáshoz nincs semmi köze, hacsak nem a hatalomvágyhoz.

Olyan döfés volt ez, amely barátságunk legvelejébe talált. Tudtam, eben sohasem leszek képes egyetérteni vele. Amit Freud „okkultizmuson” érteni látszott, körülbelül az volt, amit a filozófia, a vallás és a napjainkban feltörő parapszichológia a lélekről mondani tudott. Számomra a szexuálteória éppen olyan „okkult” volt, azaz be nem bizonyított, pusztán lehetséges hipotézis, mint bármi más spekulatív felfogás. Pillanatnyilag megnyugtató feltevés, de nem örök időkre szóló hitvallás.”

A jó a jobbnak ellensége – mondja a latin , és milyen bölcsen mondja!

Gondolkodásra beoltott európai ember számára azonban így még érthetetlenebbé válik az a kutatói magatartás, amely elfogadja, hogy közelébe jutottam egy olyan felismerésnek, mint az archetípusok létezése, ugyanakkor eleve feladom a puszta reményt is, hogy ezt a felismerést valaha birtokba vehetem. Az európai hagyományok az ilyen felfogásnak a legteljesebb mértékben ellentmondanak.

Annak megismerésére, ami kívülről nem közelíthető meg, a világ több tízezer éven át tudni vélt egy utat: a „harmadik szem”, a belső megvilágosodás útját, a törvénnyel való találkozás misztikus útját. Több oknál fogva úgy alakult, hogy erről az útról mi, európaiak az évszázadok során letértünk. Időközben el is tűnt előlünk, s most már ha akarnánk, sem tudnánk visszatalálni hozzá. Ha akarnánk. E pillanatban inkább csak kíváncsiságot, semmint elszántságot mutatunk.

Mi marad hát nekünk, önérzetes, s tán öntelet európaiaknak? Nem fogunk mi szarvassá változni, s a forrás vize sem tiszta már. Hanem a magam részéről mégsem fogadom meg Jung intelmét, hogy az archetípusok lényegéhez sohasem juthatok el. Ha fogalmi úton nem is, de talán másként … Talán nem is kell többet tennünk, mint emlékezni. Talán még nem kerített hatalmába mindannyiunkat a totális amnézia. Az ember, mint minden élőlény, egyetlen sejtből reprodukálható. Talán ez igaz. És akkor egész lényegünk is  egyetlen szimbolikus jelből, mely belülről jön, reprodukálható. Talán ez is igaz. Vagyok én olyan nyakas magyar és olyan cinikus európai, hogy remélni merjem: az a „sohasem”, amely az archék, az archetípusok titkaira vonatkozik, nem tart tovább, mint a szerelmesek holtomiglanja. Ha már a hydesville-i kopogásoktól eljutottunk idáig, most álljunk meg? Én belevágok. Mit veszthetek! Végtére is nem több az egész, mint virtuális játék. A szellem kalandjai életen innen és túl.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet