Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Bölcsesség

Aki a világot szereti,
rossz ember nem lehet.

 

a fenntartások nélkül hihetnénk az okkultista tanításoknak, közelebbről Helena Petrovna Blavatskynak, A titkos tanítás című, legalábbis elgondolkoztató könyv szerzőjének, akkor azt is hinnünk kellene, hogy „… a mi keletkutatóink ama igyekvésükben, hogy összegyűjtsék a meg nem írt történelem szálait, merészen járnak el, amikor tagadnak mindent, ami nem egyeztethető össze saját következtetéseikkel. Így, amikor mindennap új felfedezések bizonyítják, hogy az idők éjjelében a messze múltban nagy művészet és tudomány virágzott, ők a legrégibb nemzetek egynéhányától még az írás ismeretét is elvitatják, barbároknak minősítve kultúrnépeket. Pedig még mindig bukkannak rendkívüli műveltség nyomaira, még Közép-Ázsiában is.  Ez a civilizáció tagadhatatlanul történelem előtti. És hogyan lehetne civilizáció valamiféle irodalom, könyvek vagy krónikák nélkül? Csak a természetes észjárásnak kellene az elhunyt nemzetek történelmében az eltörött láncszemet pótolnia. A megszakítatlan óriási hegyfal, mely Tibet egész fennsíkját beszegi a Khuan-Khé folyó felső szakaszától le a Kara-Korum hegyekig, évezredeken át magas civilizációnak volt tanúja, és különös titkokat mondhatna el az emberiségnek. Annak a vidéknek keleti és középső részei, a Nan-Schayn és az Altyne-taga valamikor olyan városokkal voltak borítva, amelyek kiválóan vetekedhettek Babylonnal. Amióta ezek a városok utolsót leheltek, egy teljes geológiai korszak vonult el a vidék fölött. Ezt bizonyítja a Tarim-medence közepén elterülő sivatag, futóhomokbuckáival és ma már terméketlen, kihalt tájaival. Az utas csupán a határszéli vidékeket ismeri, ezeket is csak felületesen. E homokfennsíkok belsejéből azonban nem hiányzik a víz, ott vannak virágzó oázisok. A most megbízhatatlan talajra európai ember még nem merészkedett. A zöldellő oázisok egyikéhez-másikához még a bennszülött utas sem juthat el, hacsak nem beavatott.”

Miért fontos mindez nekünk? Mert Blavatsky szentül állítja, hogy e vad, lepusztult, megközelíthetetlen vidék titkos tájainak barlangrendszerében őrzik az arra hivatottak azt a titokzatos erőt, melynek nyomába szegődtünk. Pontosabban annak, s az általa működtetett valamennyi törvénynek szimbolikus és rejtélyes leírását.

Úgy mondja Blavatsky asszony, hogy a homokkorbácsoló, síkságokon végigsöprő szélviharok sem férhetnek ezekhez az évezredek óta rejtett dokumentumokhoz. A mélyen a föld belsejében épített barlangkönyvtárakat, melyeknek tekercs- és kötetmennyisége a British Múzeum anyagával vetekszik, nem fenyegetheti semmiféle veszély. A rejtekhely titkos bejáratai hadseregekkel szemben is biztonságot adnak.

Hogy mégis léteznek a titkos tanítás iratai, azt Blavatsky közvetett módon próbálja bizonyítani: e letűnt kultúrák nyomait valóban többen fellelték már a peremterületeken, s ha volt kultúra, kellett hogy legyen írásbelisége is. Fölemlíti továbbá a Csercsen oázist, melyet 4000 lábnyira a Csercsen Darja folyó szintje felett minden oldalról letűnt, ősi városok romjai vesznek körül. Blavatsky ottjártakor, a múlt század második felében, mintegy 3000 emberről szerzett tudomást, kiket egyetlen addig ismert etnikai csoportba nem lehetett sorolni, vagy kihalt népek fennmaradt kései származékai, kik olyan keveset tudnak elődeikről, mintha a Holdról csöppentek volna oda.

Az asszony tanúnak hívja honfitársát, Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkij orosz tábornok-utazó-felfedezőt is, aki – szintén a peremterületen – két nagyobb város nyomára is rábukkant. Az ottani hagyomány szerint az egyiket 3000 évvel ezelőtt egy óriáslény pusztította el, a másikat a mongolok rombolták le, kevéssel ezután. Przsevalszkij azt is megemlíti, hogy a térség széltében-hosszában legendák járnak huszonhárom régesrég eltemetett városról. Ezeknek a történelem előtti városoknak vagy városállamoknak lett volna általánosan elterjedt vallása a titkos tanítás. Történetének hiteles feljegyzései ma is hiánytalanul megvannak az Okkult Testvériesülés birtokában és védelmében, az okiratok teljes láncával és nyitjával, melyek állítólag felfedik a titkos tanítás jellegét a beavatott tanítók előtt.

Blavatsky tanítónak sohasem vallotta magát, csak beavatottnak.

1851-ben, húszesztendős korában Londonba vitte útja, s ott találkozott egy tibeti férfival, név szerint Morya Mahatmával, aki a tibeti testvériség tagjának és Helena szellemi vezetőjének mondotta magát. Elmondta azt is, hogy ők, a bölcsesség mesterei, más szóval Idősebb Testvérek vagy Mahatmák a Himalája titkos barlangrendszereiben több tonnányi ősi könyvet, kéziratot őriznek és rejtegetnek, s ezeknek a titkoknak a birtokában az emberiség fejlődésének előmozdítására esküdtek föl. Morya, az idősebb testvér éppen Helenát kereste Londonban, hiszen tudott létezéséről, mint ahogyan azt is tudta, hogy Helena hivatott a nyugati civilizáció számára közvetíteni mindazt, aminek átadására az időt – a Sötét Korszak első ötezer évének elteltével – elérkezettnek látták a bölcsesség mesterei. Olyan igazságok kiadására szánták el magukat, amelyek megítélésük szerint alkalmasak a nyugati civilizációban a szellemi öngyilkosságra való hajlamot gyengíteni.

Helena – követve a mahatmát – kisebb-nagyobb megszakításokkal hét esztendőt töltött Tibet európaiak által nem, vagy alig járt tájain, a világnak bölcsességet, magának reumát, vese- és szívbajt szedegetve. Említésre kívánkozik, hogy ott-tartózkodása során tudomást szerzett Kőrös Csoma Sándor munkásságáról is; megrendítő tisztelettel emlékezett meg róla India barlangjai és sivatagjai című munkájában:

„Néhány évvel ezelőtt egy magyar utazó minden támogatás nélkül, koldusszegényen, gyalog Tibetbe vándorolt. Ismeretlen és veszedelmes vidéken vágta magát keresztül, miközben csupán tudásszomja vezette, hogy világosságot derítsen népének történelmi eredetére. Az eredmény az lett, hogy kimeríthetetlen forráskincsek kerültek napfényre ... Hála Kőrösi Csoma Sándor rendkívüli buzgalmának, a tibetiben oly nyelvet ismerhettünk meg, amelynek irodalma korábban teljesen ismeretlen volt. Részben lefordította ezen irodalmi műveket, részben kimerítő ismertetéseket közölt róluk ... Egy szegény utazó, pénz-segítség és ajánlatok nélkül, bejutott Tibet láma-köreibe, hozzáférkőzött az országban elzárkózva élő nép összes szent irataihoz, valószínűleg azért, mert a mongolokat és a tibetieket nem alárendelt fajnak, hanem testvéreknek nézte. Oly eljárás ez, amelyet a tudósok céhe sohasem gyakorolt volna. Valóban, emberi és tudományos érzésünkben szégyen fog el, ha meggondoljuk, hogy aki szorgalmával a tudomány számára először tett hozzáférhetővé oly értékes kincseket, aki magvát vetette el bőséges aratásunknak, halála napjáig szegény és ismeretlen maradt.”

Ami Blavatsky asszony küldetését illeti, azt mesterei két fő irányban jelölték ki. Egyrészt az előtte feltárt igazságokra alapozva ki kellett dolgoznia egy olyan eszmerendszer alapjait, amely alkalmas az ősi keleti és a később kialakult nyugati valláskultúra legfőbb vonásainak szintézisére, másrészt pedig létre kellett hoznia azt a világszervezetet, amely az így hozzáférhetővé vált igazságokat kutatni és képviselni hivatott valamennyi kontinensen.

A Bölcsesség Mesterei szerint ugyanis A Titkos Tanítás azoknak a történelem előtti időből származó kinyilatkoztatásoknak az összessége, amelyek részekre bontva alapját képezik az ősi keleti – egyiptomi, indiai, kínai – vallásoknak és okkult tudományoknak, bizonyos mértékben Mózesének és az ő tanításait tovább vivő kereszténységnek is, hiszen Mózes nagyrészt Egyiptomban jutott tudása birtokába. „Ezek közül a nagy igazságok közül – mondja Blavatsky –, amelyek csak az igazi Bölcs és Látnok számára világosak, választottak ki a vallásalapítók egyet  vagy többet és nyilatkoztatták ki azokat a tömegeknek. Így minden nép kapott néhányat az említett igazságokból, saját helyi és különleges szimbolizmusának fátyla alatt. Ez fejlődött ki aztán az idők folyamán többé-kevésbé filozófiai istentiszteletté, pantheonná, mitikus álruhában.” Máshol pedig így fogalmaz munkájának céljáról: „Megmutatni, hogy a természet nem atomoknak véletlen együttműködése, és megjelölni az ember jogos helyét a világegyetem tervezésében ... , hogy elnyomottságukból felemelje az ősi igazságokat – az összes vallások alapját –, és hogy bizonyos terjedelemben felfedje azt az alapegységet, amelyből valamennyi származik. Végül ... megmutatni, hogy a modern műveltség tudománya sohasem közelítette meg a természet okkult oldalát.”

Ez utóbbi kitételt így értelmezi Annie Bessant, Blavatsky tanítványa és örököse a több mint húsz ország nemzeti testületét egyesítő, indiai székhelyű Teozófiai Társaság elnöki tisztségében: „A természet erőit olyan mértékben használhatjuk, amilyen mértékben megértettük őket, – a természetet engedelmesség által hódíthatjuk meg – és ellenállhatatlan erői rendelkezésünkre állnak abban a pillanatban, mihelyt tudással velük és nem ellenük dolgozunk. Beláthatatlan tartalékaiból kiválasztjuk azt, amelyre szükségünk van, és a törvény megváltoztathatatlansága biztosítja sikerünket.” Valljuk meg, ez a századforduló éveiben megfogalmazott vezérelv ma, a nukleáris fenyegetettség, a jóvátehetetlen önpusztítás rémületével való együttélés évtizedeiben mintha néhány részletében igazolódni látszana.

A teozófia azonban nem jövendölésekkel, hanem következtetésekkel kívánt foglalkozni. E következtetések kiindulópontja pedig a Titkos Tanításnak az az alaptétele, amely szerint minden, ami a világegyetem részeként létezik, egy mindenütt jelen levő, örök, határtalan és változatlan alapelvre, őslényegre vezethető vissza: az önmagában való feltétlen létezés állapotára. Ez az időtlen állandó magában foglalja a világmindenség valamennyi erőit és energiáit, amelyek nem mások, mint a feltétlen teljesség részek szerint való, feltételes megnyilvánulásai az energia szerveződésének különböző formáiban, az anyagi és szellemi világban objektumot és szubjektumot alkotva.

Abból, hogy minden, ami felfoghatóan létezik, csupán része egy felfoghatatlan örök egésznek, a teozófia számára az következik, hogy a világnak minden létező eleme: anyag és szellem, ásvány és növény és állat és ember egyaránt tökéletlen, hiszen részként létezik, nem pedig a teljesség, a tökéletesség állapotában. És ha ez így van, akkor minden tökéletlennek törvényszerűen a tökéletesség felé kell törekednie. Hiszen a tökéletlenség hiányállapot. A hiány pedig kiolthatatlan mozgatóerő. Ebből pedig az következik, hogy minden létező számára érvényes a kiegyenlítődés, a tökéletesedés oksági sorstörvénye, amely a fejlődés útját kijelöli. Ez a törvény, a karma törvénye, szintén az ősi keleti vallások alaptörvényei közé tartozik. Miként a törvény „végrehajtási utasítása”, az újraszületés, a reinkarnáció eszméje is.

Mielőtt azonban hagynánk teljesen kikerekedni a keleti misztika összefüggésrendszerét, észre kell vennünk egy apró szépséghibát, amely nekünk, európaiaknak igencsak zavaró lehet.

Tegyük föl, hogy a Titkos Tanítás mesterei valóban léteznek, és valóban birtokában vannak egy őseredeti tudásnak, amely a világ kultúrájának és civilizációjának alapja lett. Tegyük föl azt is, hogy ez az őseredeti tudás birtokában van annak az energiának, amelynek létéről úgy értesülünk, hogy az ember időről időre a legkülönbözőbb módon túlhaladja önnön képességeit, lásd csodatételek, megmagyarázhatatlan teljesítmények múltban és jelenben egyaránt. Magyarán: folyamatosan tapasztaljuk, hogy bizonyos esetekben többet tudunk, többre vagyunk képesek szellemileg és fizikailag, mint amit tanulással megszerezhettünk a külvilágból. Még akkor is, ha ez a „több” gyakran bizonytalan értékű.

Az a feltételezés, hogy létezik érzékszerven túli megismerés, tapasztalatszerzés, létezik hatodik-hetedik érzék vagy harmadik, „befelé látó” szem, hozzáférhető számunkra a keleti vallások „nem titkos” tanításaiban is. De hogyha valóban létezik ilyenfajta érzékelés, milyen energiák összefüggésrendszerében működik? Ez a titkos tanításon csüggve is „okkult”, azaz rejtett marad előttünk, földönjáró európaiak előtt. Hacsak mi magunk, itt, a magunk földjén fel nem fedezzük a titok rejtekhelyét.

A Bölcsesség Mesterei Blavatsky szerint arra hivatkoztak a múlt században, hogy az emberiség még nem érett e rejtelem felfedésére, mert ez azt jelentené, hogy lőszerraktárban égő gyertyát adnának egy gyermek kezébe. A kulcs ugyanis, amely ennek az energiának a megismerését adja, egyszersmind egy bonyolult hatványozás kulcsa is a hetes számrendszerben, s világpusztító energiák felszabadítását teszi lehetővé. Ennek birtokba vételére pedig csak kellő erkölcsi megalapozás után kerülhet sor.

Úgy látszik, a Bölcsesség Mestereinek minden bölcsessége kevés volt a múlt század második felében előre látni azt, hogy néhány évtized múltán már a tízes és kettes számrendszert alkalmazó európai természettudománynak is sikerül olyan pusztító energiák nyomára bukkannia, amelyek kéjjel vigyorognak az okkultizmus sziklarobbantó erőinek képébe. Alaposnak látszik a gyanú, hogy ha képesek leszünk ezt az őrült vigyort letörölni a született európai démon képéről, azt nem a Bölcsesség Mestereinek útmutatása alapján, a teozófia közvetítésével tesszük.

Bár ki tudja!

Tagadhatatlan, hogy a teozófia a századforduló egyik leghatásosabb szellemi mozgalmává terebélyesedett. A húsznál több európai ország között, melyre hálózata kiterjedt, nekünk magyaroknak is megvolt az aktívan működő társulatunk, több kutatószekcióval, tekintélyes könyvtárral, élénk nemzetközi kapcsolatokkal.

És bár való igaz: a teozófia széles földrajzi kiterjedésének nyomai mind a hadtudományban, mind a világpolitikában a lehető legelenyészőbbek, ugyanezt nem állíthatjuk a művészetekkel kapcsolatban is.

Állítólag de Gaulle tábornoktól, a huszadik századi világpolitika egyik meghatározó egyéniségétől származik a mondás: Uraim, a temetők tel vannak nélkülözhetetlen emberekkel! És a világpolitika szemszögéből ez kikezdhetetlen bölcsesség. A világpolitikában is, mint a földi létezés bármely területén, emberek jönnek és mennek, ki később, ki hamarább, miközben a világ áll, bár legalább annyian haltak meg eddig, mint amennyien jelenleg élnek rajta. Ha hiányuk pótolhatatlan volna, már rég nem lenne emberi élet a Földön. A világpolitika bízvást gondolhatja, hogy számára a teozófia, csakúgy mint önmagunk és a világ spirituális megközelítésének bármely módja és irányzata, abszolúte nélkülözhető.

Ám ha a Föld képes is elviselni külön-külön bármelyik egyéni élet hiányát, a mindenség, a teljesség, a totalitás nem hiányolhat senki és semmi létezőt. Bármi csekély hiánytól csonka volna, nem lehetne mindenség, nem lehetne teljesség, nem lehetne totális.

Ezért hát egy politikus, kivált ha katona, megengedhet magának efféle szellemességet a tisztesség csorbítása nélkül, főként, ha – mint ebben az esetben – nem egy nihillista világkép szószólója, csupán az előtérbe tolakodó okvetetlenkedőket akarja leinteni. De gondoljuk meg: hogyan hangzana mindez egy költő, festő vagy zeneszerző nevével, aki már felismerte magában a totalitás törvényét: „a mindenséggel mérd magad!”

A második világháború előszelét érezve a Nyugat szerkesztősége vitasorozatot indított ezzel a témamegjelöléssel: Mit tehet az irodalom a háborúval szemben? A túlzókat mértéktartásra bírni mindössze két írónk kísérelte meg: Kosztolányi Dezső és Füst  Milán. Ők ketten pontosan tudták: a művészetnek a nullával egyenlő az esélye, hogy akár csak egy szalmaszálat is keresztbe tehessen a harckocsinak, ha az megindul. És mégis, azt már mi tudjuk, a század történelmének innenső felében, hogy más lenne a háborús világ is Radnótik, Babitsok és Thomas Mannok nélkül, s tán katona és politikus embersége is csekélyebb volna Bartók Mikrokozmosza, Csontváry Magányos cédrusa, s a többiek híján.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet