A gén egyetemes, könyörtelen törvénye és a történelem nem tervezett hozadéka

 

Igen. Az önző gén parancsa dolgozik bennünk, fogantatásunktól halálunkig, kőkeményen, sokszor embertelenül. Vagy inkább úgy mondanám, hogy emberi kegyetlenséggel. A torzult „hollócsőrű gerlice” felemássá sikeredett, mert másként valószínűleg nem is sikeredhetett, ambivalens, civilizációval súlyosbított kultúrájának embertelenségével. Így aztán újra és újra feltesszük magunknak (persze inkább egymásnak) a sztereotip kérdést: Jó, az ember legyőzi a természetet, fejlődik a tudomány, fejlődik a technika, lecsökkennek a távolságok, a világ egy nagy falu, meghódítjuk az eget, a csillagokat, a számítógéppel ma már csodás teljesítményekre vagyunk képesek, de vajon jobbak lettünk-e mindez által? Mert a civilizáció térhódításával együtt terjednek a civilizációs ártalmak is, pusztítjuk az élővilágot, szennyezzük a környezetet, szennyezzük a légkört, kilyukasztjuk az ózonpajzsot, megolvasztjuk a jéghegyeket, cunami, tornádó, atomkatasztrófa réme leng folytonosan fölöttünk, terjed a drog, terjed az AIDS, terjed a terrorizmus, örökkön örökké háború van most a nagyvilágban, Isten sírja reszket a szent honban, mi pedig maradtunk, akik voltunk: ember embernek farkasa.

 

Gondoljuk csak végig: mai törvényeink szerint – a lehető legteljesebb közmegegyezéssel – bíróság elé állíthatjuk és súlyos börtönévekkel sújthatjuk azt a megátalkodott gonosztevőt, aki kutyáját, talán mert az nem parírozott neki a szájíze szerint, vonóhoroghoz kötve hurcolja végig a falu utcáin, és tépeti testét cafatokká a köveken. De mihez tudtunk kezdeni akár csak néhány száz esztendővel ezelőtt is a neki nem parírozó, kiszemelt kedvesét ló farkához kötő Rákóci kis úrfi rémtettével azon kívül, hogy megörökítettük egy csodaszép népdalban?! Mihez tudtunk kezdeni az asszonyégető dévavári főpallér rémtettével, azon kívül, hogy Kőmíves Kelemenné áldozati történetét megörökítettük egy csodaszép népballadában? Mihez tudhatott kezdeni Homérosz a legyőzött ősrivális Hektort harci szekérhez pányvázva diadalittasan meghurcoló isteni hős Akhilleusz rémtettével azon kívül, hogy megörökítette felülmúlhatatlanul csodaszép eposzában?! Egyszer talán valakinek lesz ráérő ideje és energiája egy monográfiában megírni a meghurcoltatások kultúrtörténetét, és majd elámulunk, hogy csupán ezen a semmi kis szálon honnan hova jutottunk el. De hasonlóképpen megírhatnánk a legitim kivégzések kultúrtörténetét is, és bizony nagy tanulságokkal szolgálna látni, hogy mi minden játszódott le és mi minden változott bennünk az évezredek alatt a kíncölöpök, megkövezések, karóba húzások, kerékbe törések, nyilvános égetések, akasztások természetes gyakorlatának beidegződésétől a halálbüntetés eltörléséig és az elítéltek emberi jogainak megfogalmazásáig.

 

Írásos emlékeink szerint Mózes lehetett az első és hosszú évezredeken át az egyetlen törvényhozó, aki a legyőzött ellenségen elkövetett kötelező kegyetlenséget lemosandó vérmocsoknak minősítette, és ez az önmagát meghaladó morális többlet az, amely személyiségét minden más történelmi alak fölé emeli. De még ez a morális többlet is vajmi kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Mózes és a zsidóság, csakúgy, mint bármely más nép és bármely más vezér, ne tekintse puszta prédaállatnak a legyőzött ellenséget, egészen a huszadik század holokausztja világsokkoló tapasztalatainak bekövetkeztéig. És még ekkor is csak ahhoz volt lélekjelenlétünk, hogy az alul maradottak gaztetteiről mondjunk kollektív ítéletet, azokról a gaztettekről, a melyeket átmeneti győztesek követtek el az örökre veszteseken.

 

1943. október 30-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió Moszkvában közös nyilatkozatot ad ki, amelyben az aláírók kötelezettséget vállalnak, hogy a Németországgal kötendő fegyverszüneti egyezménnyel egyidejűleg visszaküldik tetteik színhelyére azokat a német párt- és katonai személyeket, akik a második világháborúban elkövetett kegyetlenkedésekért, kivégzésekért és népirtásokért felelősnek bizonyulnak, s a felszabadított országok saját törvényeik szerint vonhatják őket felelősségre. Az egyes országok területeire nem szorítható háborús főbűnösök nemzetközi ítélőszék előtt tartoznak számot adni tetteikről. A náci vezetők felelősségét megállapítani hivatott törvényszék 1945. november 18-án ült össze először Berlinben, majd folytatásként november 20-án a nürnbergi igazságügyi palota 600-as termében, hatásköre pedig annak az 1945. augusztus 8-án megkötött londoni egyezményen alapult, amely ide vonatkozóan határozott meg irányelveket. A vádirat négy vádpontja: 1. béke elleni bűncselekmények agresszív háború előkészítése, megindítása és folytatása nemzetközi egyezmények és megállapodások megsértésével, 2. emberiesség elleni bűncselekmények (kivégzés, deportálás és népirtás), 3. háborús bűncselekmények (a háborús szabályok megsértése), 4. közös terv vagy összeesküvés az 1-3. vádpontban felsorolt bűncselekmények elkövetésére. A testület tagjait és azok helyetteseit a négy győztes nagyhatalom delegálta, csakúgy, mint az ügyészeket. Ítélethirdetés 216 ülés után 1946. október elsején: 22 vádlottból 3 felmentve, négy büntetése 10 és 20 év közötti börtön, háromé életfogytiglan, tizenkettőé kötél. Gondolhatnánk: elégtételként összességében is bagatell tétel ahhoz a veszteséghez és borzalomhoz képest, amit a második világháború során az emberiség és főként persze a zsidóság elszenvedett. Hát még ha az erózióval is kalkulálunk, amelyet a vétkes közöny és a természetes feledés végez az áldozatok emlékein. De nem indokoltabb-e mégis inkább arra gondolnunk, hogy elmúlhatatlanul és visszafordíthatatlanul helyet kapott, helyt formált magának kollektív tudatunkban valami, ami nem egyszerűen új szakaszt nyitott a nemzetközi jog történetében, de alapminőségében értékeli át a háborús cselekményekhez, a fajtárs elpusztításához való morális viszonyunkat, végső soron a faj egyedeinek egymáshoz való viszonyát? A nürnbergi perrel megszületik az a zsinórmérték, amellyel minden átmeneti győztes tettei számon kérhetőek. Sőt. A talpon maradt nagyhatalmaké is. Az öntörvényű történelem pedig kéretlenül, kérlelhetetlenül és kiszámíthatatlanul teszi a dolgát a maga útján, hozva az ember által nem tervezhető hozadékait.

 

1968. március 16-án reggel nyolc óra körül William Calley hadnagy, korábbi veszteségeik megtorlására, katonáival benyomul az észak-vietnami My Lai (4) katonai jelű falucskába, Vietkong-harcosok után kutatva. Minthogy azonban ellenállókra nem találnak, a felhergelt indulat a lakosság ellen fordítja őket, több mint ötszáz civilt lemészárolnak, gyerekeket, szülőket, nagyszülőket, állataikkal együtt, a falut pedig felégetik, a kutakat megmérgezik, ahogy az a történelemkönyvekben meg van írva, ahogy azt a történelemkönyvekből és a történelmi filmekből meg lehet tanulni. A rémtetteket több mint egy éven át homály fedi, mígnem 1969 végén a Life magazinban napvilágot lát Seymur Hersh részletes beszámolója a gyalázatról. Az amerikai lakosság irdatlan pofon formájában szembesül jelenkorának történelmével, aminek nem marad el a hatása: miután a szennyest már semmiképp sem lehetett tovább takargatni, az általános felháborodás miatt, a nyilvánosság nyomására, Amerika, ha nyögvenyelősen is, kénytelen volt bűnöseit bíróság elé állítani. Végül a vádlottak közül egyedül a parancsnokra, Calley hadnagyra mondott ki elmarasztaló ítéletet a Fort Benning-i katonai bíróság, büntetése életfogytiglan, ezt azonban nemsokára csökkentik húsz évre, majd három év sem kell, és Nixon elnök a mi macskánk kölyke szellemében kegyelmet gyakorol, tessék-lássék házi őrizetre szelídítve az ítéletet. Adalék még a tényszerűséghez: A vérengzést a kilenc óra körül érkező Hugh Thompson helikopterpilóta állítja le, parancsot adva fegyverkezelőinek, hogy azonnal lőjék le, ha valamelyik amerikai katona ismét tüzelne a civilekre. Mentőhelikoptereket rendel rádión, sikerül néhány sérültet kimentenie, Seymur Hersh újságíró tényfeltáró teljesítményét pedig 1970-ben Pulitzer-díjjal jutalmazzák. És világtörténelmi tény: igenis előfordulhat, hogy valamely állam törvényszéke saját állampolgára fölött mond ítéletet az idegeneken elkövetett háborús bűnökért. Gondolhatnánk: bagatell tétel ahhoz az irdatlan szenvedéshez és veszteséghez képest, amit egy falu lemészárlása jelentett Vietnam népének. Igaz. Az is igaz, hogy a világ első számú nagyhatalmának sikerült úgy elmismásolnia az ügyet, amennyire csak lehetett, s ha rajta múlik, soha semmi nem jut nyilvánosságra, és sohasem hoznak ítéletet. Ám az ítélet mégis megszületett, mégpedig nem Nürnbergben, nem a győztesek vádolták a veszteseket, hanem a világ lelkiismerete az agresszió démonait. A világcsoda visszavonhatatlanul bekövetkezett, és előbb-utóbb eljuthatunk oda, hogy egyetlen ország sem takarhatja el önmaga és a világ szeme elől semmiféle gaztetteit. Igaz, elsőként még nyögvenyelősen, igaz, egyelőre még a felbujtó fő bűnösök megkeresése és megnevezése nélkül, a helyszíni hadviselés feszültségeiben démonizált lélek nyomorúságos egyéni felelőssége mögé rejtve a kollektív felelősséget, de csak egyszer kellett a gátnak átszakadnia.

 

Amióta világ a világ, a történelem a maga útját járja a maga törvényei szerint, és a mi szemünkben nem tervezett, vagy legalábbis nem előre láthatóan tervezett hozadékait többnyire csak utólag van módunkban értékén értékelni. A húszadik század első két évtizedének történelme úgy intézte a maga dolgait, hogy Woodrow Wilson amerikai elnöknek 1918. január 18-án deklarálnia kelljen 14 pontját, amelyben a bolsevik világforradalommal szemben meghirdeti a „demokratikus világforradalmat”. Hátterében az a felismerés áll, hogy a gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen stabilitás nemzetközi garanciáját, melyet messzelátóan akár világbékének is nevezhetünk, többé már nem lehet a nagyhatalmak egymás közötti, mindig is borulékony paktumaira építeni, garanciát, ha van ilyen, csakis egy népszövetség megalapításával nyerhetünk, a jövőben kimondva minden háború jogfosztását. A versailles-i konferencia plenáris ülése 1919. április 28-án elfogadja a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát, melyet a békeszerződés aláírói szentesítenek, és a szervezet 1920 januárjában megkezdi működését. Munkájához rövidesen csatlakozik az 1922-ben létrehozott hágai Állandó Nemzetközi Bíróság is. Fénykorában a Népszövetség 63 tagállamot számlál, furcsa módon a jelentősebb hatalmak közül egyedül az USA nem lép be. Jó néhány, a korra igencsak jellemző kétoldali konfliktus megoldásában tud a Népszövetség közvetítő szerepet betölteni, végül azonban elgyengülnek az eszközei, és a második világháború eseményei alatt már teljesen magatehetetlennek bizonyul.

 

A második világháború történelme úgy intézi a maga dolgait, hogy Németország kapitulációja után egy új világszervezetnek, az Egyesült Nemzetek Szövetségének kelljen átvennie a Népszövetség nagyra hivatott, de be nem teljesített szerepkörét. Korábban a kezdeményező Amerikai Egyesült Államok még megengedhette magának azt a luxust, hogy távol tartsa magát a Nemzetek Szövetségétől, a Szovjetunió pedig azt a még nagyobb luxust, hogy Finnország lerohanása miatt kizárassa magát, az újabb világégés azonban teljesen világossá tette, hogy ha fogcsikorgatva is, de a két életveszélyesen szövetséges világhatalomnak vállalnia kell a nemzetközi jog által határok közé szorított acsarkodás húszadik századi módozatait. Túl a győztes sztálingrádi csatán és túl a történelem legnagyobb hadműveletének minősített normandiai partraszálláson, a borítékolható győzelem biztos tudatában, 1944. koraőszén ült össze az ENSZ megalakulását előkészítő tanácskozás, melyen a helyben létrehozott Biztonsági Tanács majdani állandó tagjai közül négy: az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, valamint Kína képviselői körvonalazták a világszervezet alapokmányát. Néhány hónappal később, 1945. február 4-én Jaltában, amikor immár a működési alapelvekben való megegyezés volt a tét, csak az USA, a Szovjetunió és Nagy-Britannia volt jelen, s az ő paktumuk folyományaként kerülhetett sor a végső győzelem után, június 26-án San Franciscóban az ENSZ 111 törvénycikket tartalmazó alkotmányának aláírására, rögzítve létrejöttének célját: fenntartani a nemzetközi békét és biztonságot, fejleszteni a nemzetek közötti kapcsolatokat, megoldani a gazdasági, szociális és kulturális, valamint humanitárius jellegű nemzetközi feladatokat, és egyeztető fórumot adni a közös célok elérése érdekében az egyes nemzetek által kifejtett tevékenységeknek. Az első világháború után létrejött hágai Nemzetközi Bíróság az ENSZ egyik fő szerveként tagozódik be, legáltalánosabb hatáskörű, univerzális fórum gyanánt. Joghatósága kiterjed minden olyan kérdésre, amelyet az államok elé utalnak, és minden olyan ügyre, amelyről az ENSZ alapokmánya, vagy hatályban levő nemzetközi szerződések és egyezmények rendelkeznek. További lépésként 1949-ben megszületik a nemzetközi konfliktusok esetén érvényesíthető Genfi Konvenció, amelynek 3. cikkelye azonban még belső konfliktusok esetére is megtiltja az élet és a személyek elleni erőszakot, hadifoglyok ejtését, a személyes méltóság megsértését, a jogi garancia megtagadását, valamint segélynyújtási kötelezettséget ír elő a sebesült és beteg személyek javára. A történelem kényszerítő nyomása azonban még ennél is tovább megy: a három évtized alatt előütköző hézagok pótlására a fegyveres konfliktusok áldozatainak védelmében 1977-ben kiegészítő jegyzőkönyvekkel látják el a Konvenciót, egyrészt megerősítve a 3. cikkely rendelkezéseit, másrészt kiterjesztve azok tiltásait a kollektív büntetésre, a terrorcselekményekre, a rabszolgaságra, a fosztogatásra, a nemi erőszakra, illetve a hasonló tevékenységeket kilátásba helyező fenyegetésre vonatkozóan. A II. Jegyzőkönyv külön védelemben részesíti a civil lakosságot: megtiltja a „ne legyen túlélő” parancsot, a lakosság kiéheztetését és elűzését, biztosítékokat irányoz elő a szabadságukban korlátozottak számára, és kiterjeszti a védelem és a gondoskodás kötelezettségét a sebesülteken és betegeken túl a hajótöröttek, valamint a gyermekek javára, garanciát kíván adni a kötelező egészségügyi vizsgálatokra, a megfelelő munkakörülményekre és a szabad vallásgyakorlatra, a személyek iránti humánus bánásmódra. Magyarán: a húszadik század nemzetközi jogalkotása a mózesi hadviselés törvénykezéseinek valamennyi sarkalatos cikkelyét érvényteleníti, és annak Szentírásban rögzített alapkövetelményeit átsorolja az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények kategóriájába.

 

Ha nem úgy volna, amióta világ a világ, hogy a történelem a maga útját járja a maga törvényei szerint, és a mi szemünkben nem tervezett, vagy legalábbis nem előre láthatóan tervezett hozadékaival többnyire csak utólag szembesülünk, ha Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 18-án valamiért és nem valami ellen próbál szervezkedni, ha a néhai Woodrow Wilson amerikai elnök tisztában van vele, hogy az X állású kanca lábszerkezeti hibáját nem lehet O állású csődörrel korrigálni, mert az eredmény vagy nagyon X állású, vagy nagyon O állású utód lesz, tehát mindenkor a korrektség az a legfőbb követelmény, amelyet a jövő tudatos tervezésében szem előtt kell tartanunk, ha Woodrow Wilson csak egy hangyányit is ért a lótenyésztéshez, és tisztában van vele, hogy a bolsevista (kommunistának vagy szocialistának nem mondanám) forradalom világexportjára nem lehet jó válasz a demokrácia forradalmának világexportja, akkor talán azt is látja előre, hogy az általa zseniálisan felismert történelmi szükségszerűség: egy népszövetség alapjainak lerakása hálistennek nem úgy segíti elő a világhatalmak pozícióinak megerősítését, ahogyan azt ő megálmodta, és hogy egy világszövetség ideológiai alapjainak megfogalmazása éppen a demokratikus forradalom, és mindenféle forradalom, mindenféle agresszió exportjának ellehetetlenítését készíti elő. Ha a kicsit X lábú Mr. Wilson ért a lótenyésztéshez, talán azt is világosan látja előre, mert súg neki a korrektség angyala, hogy minden áron ellenségképet kreáló, a létező demokrácia exportját minden áron szorgalmazó, nagyon X lábú vagy nagyon O lábú elnök-utódai miként hajszolják bele önmagukat és népeiket a rosszul értelmezett demokrácia agresszív exportjának csapdáiba.

 

2001. szeptember tizenegyedike. Oszama bin Laden terroristavezér terve nyomán (?) néhány kiképzett arab öngyilkosjelölt kamikazetámadást indít az Amerikai Egyesült Államok négy kiemelt jelentőségű objektuma, köztük a kéttornyú World Trade Center ellen, eltérített utasszállító repülőgépeket használva torpedóként. A két toronyba néhány percnyi eltéréssel két gép csapódik be, és a nyugati típusú civilizáció emblémává nőtt két bástyája órákon belül a földdel válik egyenlővé. Amerika döbbent gyászban, a nyugati világ döbbent gyászban és George Walker Bush, az Amerikai Egyesült Államok negyvenharmadik elnöke terveket sző. Eljött az idő, amikor betöltheti történelmi küldetését, és megkezdheti a végső leszámolást az országát és hatalmát alapjaiban veszélyeztető nemzetközi terrorizmussal. Politikusi leleményének teljes tárházát felvonultatva olyan törvényeket fogadtat el a szenátussal, amelyek kivételes és különleges jogkörrel ruházzák fel az elnököt, kvázi szabad kezet biztosítanak számára a terrorizmus elleni küzdelemben. Hadművelet méretű hajsza indult az Afganisztán hegyei közt rejtőzködő bin Laden felkutatására, és miután Bushnak sikerült elhitetnie választóival s a világ egy részével, hogy a gonosz tengelyét képező Irak tömegpusztító fegyverek bevetésére készül, amelyeknek megsemmisítése immár az USA haderejének missziója lett, az ENSZ jóváhagyása és Európa jobbik felének tiltakozása ellenére 2003. március 20-án, európai idő szerint hajnali négy órakor megindítja minden idők legagresszívabb demokrácia-exportját a Közel-Keleten. A hadművelet neve: „Operation Iraqi Freedom”^[1]

 

Ha a háborúnak léleknemesítő hatása volna, mást sem kellene tennünk jobbik énünk elnyeréséért, mint egyfolytában háborúzni. A háború azonban még eposzokban, regényekben, filmvásznakon és képernyőkön sem léleknemesítő hatású, kreált hőseik legfeljebb csak ennek illúzióját kelthetik, miként a drog is keltheti azt az illúziót, hogy képesek vagyunk repülni. A háború a történelem tanúsága szerint mindig is a legsötétebb énünket, torzult formában előtörő állati örökségünket, a bennünk rejtőzködő démonokat, a bennünk élő sátánt mozgósította. (És csak indirekt módon a háború rémeinek ellenálló angyalokat.) Aki forradalmat szít, és nem viszi győzelemre, az tömeggyilkos – mondatja egyik hősével Sütő András, én pedig azt mondom, hogy aki háborút indít, akármi végre és akármilyen szándékkal, az nem csupán tömeggyilkos, hanem eleve háborús bűnös, mert előre tudhatóan pszichológiai nonszensz háborús körülmények között kizárni a háborús túlkapásokat. Aki háborút indít, annak eleve tudatosan kalkulálnia kell a háborús túlkapásokkal, mert a háború már önmagában is túlkapás; My Lai minden háborúba bele van kódolva, folyjék az a Balkánon, a Távol-, vagy a Közel-Keleten, kiváltképp pedig akkor, ha katonáimat közvetve és közvetlenül magam is inspirálom az embertelenségre a haza érdekeinek torzított ideológiájával.

 

Bush elnök, annak a kiprovokált kongresszusi határozatnak az égisze alatt, amely jócskán kibővítette az elnöki hatalmat a terrorizmus elleni harc szolgálatában, 2001. november 13-án rendeletet hoz, kimondva, hogy az elfogott külföldi terroristák fölött különleges katonai törvényszékeknek kell ítélkezniük. A rendelet alig leplezett üzenete: az Egyesült Államok nem fog válogatni az eszközökben, ha méltóságáról és biztonságáról van szó, és mindazok, akik terrorista cselekményeikkel kívül helyezték magukat a nemzetközi törvényeken, felkészülhetnek a legrosszabbakra. Vagyis a Genfi Konvenció és valamennyi kapcsolódó egyezmény nyílt felrúgására. Fiaim, a ti dolgotok az, hogy minden használható információt kipréseljetek az elfogott ellenségből, ne féljetek semmit, mi majd tartjuk a hátunkat értetek, a hazáért semmi sem drága.

 

A demokrácia erőszakos exportjának nem tervezett, noha előre kalkulálható hozadékaként rövidesen gyomorforgató és vérlázító hírek járják be a világsajtót különböző fogolytáborokban, kiváltképp Guantanamón elkövetett kínvallatásokról, a valahára már minden embernek kijáró elemi jogok brutális semmibe vételéről. Az igazi bomba azonban akkor robban, amikor egy amatőr felvétel felkerült a világhálóra: kisfiús frizurájú, egészében kisfiús megjelenésű, katonaruhás fiatal nő áll egy börtön folyosóján, kezében póráz, a póráz másik végén egy szakállas láthatóan elcsigázott férfi fogoly, anyaszült meztelenül fekve a börtönsikátor porában. És jönnek az újabb fotók rácsokhoz szíjazott vagy gúlákba kényszerített más meztelen foglyokról, egyéni és csoportos porig-alázásokról, a felvevőgépnek önelégülten pózoló fogvatartókról, előbb ugyanabból a börtönből, majd jönnek a képek és hírek más rabtartókról, más foglyokról, más kegyetlenkedőkről, majd a civil lakosság körében elkövetett egyes bűncselekményekről, mindenféle gyalázatokról, és két részre szakad a világ, minden más országra és Amerikára, a nagyobb fele háborog, a kisebb fele takargat, és két részre szakad Amerika is, a nagyobb fele undorodik magától és háborog, a kisebb fele másoktól undorodik és takargat, de ha a huszonegyedik századi médiában, különösen pedig a világhálón megindul egy öngerjesztő lavina, nincs az a hatalom, amelyik bármit is tehetne ellene.

 

A nagykisfiúk kezdik írni a korábbról már ismert forgatókönyvet: persze, majd kivizsgáljuk és a bűnösök példás büntetésre számíthatnak, de csupán izolált esetekről lehet szó, ez az Amerika nem az az Amerika, stb. A kertelés persze tovább szítja az elégedetlenséget, a világ jobbik fele a valódi felelősök, a legfelső vezetés számonkérését követeli, hallatja szavát az Egyesült Nemzetek Szövetsége, a botrány a CIA-t is kerülgeti, a háborús szövetségesek zúgolódnak, féltve a maguk reputációját, veszélyben a koalíció, a nemzetközi nyomásra az amerikai vezetés kénytelen legalább a kínzások tényét nyilvánosan elismerni, a főparancsok immár nem tehet mást, felelősséget vállal a történtekért, ám a védelmi miniszter nem gondol lemondásra, Bush nem kér bocsánatot, a védelmi miniszter széke vészesen inog, elkerülhetetlenül folynak a vizsgálatok, a perek, újabb és újabb fényképek, hírek a médiában, a világhálón, élő közvetítések a televíziókban, Bush mégis bocsánatot kér, Rumshfeld védelmi miniszter mégis bocsánatot kér, nem tervezett történelmi hozadék, és a világ jobbik fele, az élő lelkiismeret nem bocsát. És a történelem továbbra is hozza a maga nem tervezett, nem tervezhető hozadékait: négy évvel a közel-keleti invázió megindítása után, amikor még javában folynak a büntetőjogi eljárások és egyéb kivizsgálások az iraki és afganisztáni foglyok elleni embertelenségek ügyében, az USA Virginia államának törvényhozása egyhangúlag elfogadja azt a jelképes határozatot, amely szerint az államnak mély megbánást kell tanúsítania a rabszolgatartó rendszer fenntartásában játszott szerepe miatt. Még ugyanebben a hónapban egy másik déli állam, Maryland is követi a példát, s szorosan ott van a nyomukban Missouri és Georgia is. A sort egyébként kései leszármazottként egy Andrew Hawkins nevű brit békeharcos nyitotta meg, aki, jóváteendő távoli őse bűneit, egész életét afrikai humanitárius tevékenységnek szentelte, 2006 júniusában pedig önmagát láncra verve három nyelven kért bocsánatot az afrikaiaktól. A sokadik felmenő Sir John Hawkinsa britek közül elsőként rabolt el feketéket 1552-ben Sierra Leone területén, hogy rabszolgának adja el őket az Újvilágban.

 

Számos elemző úgy találja, hogy a történelem indigóval dolgozik, és a vietnami háború, My Lai borzalmai ismétlődtek meg Irakban, csak persze más körülmények, más feltételek között. A felszínen az egybevetés önként kínálkozik, a lényeg azonban sokkal mélyebben húzódik. Kétségtelen: harminc-negyven év alatt technikai értelemben is nagyot fordult a világ, elképesztő fejlődésen ment át a tömegtájékoztatás, való igaz, hogy a média virulenciájából adódóan ma már minden, ami a világon megtörténik, a szemünk előtt történik meg, de nem ez a lényegi különbség a Vietnamban és az Irakban történtek között. A My Lai-i tömegmészárlás olvastán-hallatán a háború démonát vizionáltuk, annak minden régről ismert történelmi borzalmával. Az Abu Garib börtönben elkövetett embertelenségek láttán, noha méreteit tekintve össze nem vethetők a negyven évvel korábbiakkal, nem általában a háború, hanem a hatmillió áldozatot követelő Auschwitz réme kelt életre, arcunkba vágva, hogy fehér ember nem felejt. Ez az, ami az elemi erejű tiltakozást kiváltotta belőlünk, és ez az az elemi erejű tiltakozás, ami igazolja, hogy Auschwitz égő áldozata nem volt hiábavaló. Ez az, ami elől már egyetlen nagykisfiúnak sincs módja kifarolni, a technikának pedig csupán annyi a szerepe, hogy öntudatlanul és automatikusan a kezünkre játszik. Ami viszont valóban közös a My Lai-i vérengzés és az iraki fogolykínzások történetében: Mindkét esetben ugyanazok a törvények kényszerítették színvallásra a valódi felelősöket, noha különböző mértékben és konzekvenciákkal, amelyeket önmaguk vezetői kezdeményeztek ideológiájuk védelmében más ideológiák legyőzésére. És ez az öntörvényű automatizmus vált a biztosítékává annak, hogy ma már egyetlen ország, legyen az kicsi vagy nagy, balkáni, tengerentúli, vagy bárhonnan való, sem táplálhat olyan illúziókat, hogy az általa vagy nevében bármi okból, bármilyen ideológiával, közvetve vagy közvetlenül elkövetett bűntetteket számonkérés és következmények nélkül megúszhatja. Ha ez nem eredmény, akkor megadom magam, feltett kézzel beállok a huhogók sorába, és velük együtt kérdezem: Jobbak lettünk-e, vagy csupán a technika fejlődött kínjaink nyomán.

 

Azt írja Pál apostol a galáciabelieknek, hogy Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk, de ha nem tudunk túllépni Mózes visszahúzó törvényein, ha nem látjuk és nem tudjuk elfogadni azt, amiben Jézus többet adott, ha igaznak fogadjuk el, hogy már a mózesi törvény útján is igazzá válhat az ember, akkor Krisztus hiába halt meg a kereszten. Én pedig azt mondom: Ha nem látjuk, hogy kultúránk kialakulásának történetében milyen kezdetektől hová jutottunk el, akkor minden eddigi áldozat, szenvedés és kínhalál hiábavaló volt. Ha nem látjuk az anyagba zártan megtett utat az őssejttől napjainkig, ha nem vagyunk képesek felbecsülni és megbecsülni az elért eredményeket, akkor négymilliárd év minden áldozata az anyag fogságában hiábavaló volt. Az anyagba zártság nem holmi büntetés, hanem pótolhatatlan esély s egyszersmind kényszerítő körülmény. Az anyagi lét teszi elkerülhetetlenné számunkra kibontani magunkból és praxissá váltani azokat a latens képességeinket melyekre szükségünk van egy totális harmóniában a személy szerint nekünk jutó szerep és hely betöltéséhez.

 

Legalábbis én így gondolom.