Eugenika

Szerkesztés alatt

 

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az eugenika vagy eugenetika olyan társadalomfilozófiai irányzat, mely az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti. Az utópista eugenetikai gondolat kidolgozója az angol Francis Galton, Charles Darwin unokatestvére volt. Megfogalmazása szerint: Az eugenika tudománya mindazokkal a hatásokkal foglalkozik, amelyek egy faj veleszületett kvalitásait javítják, és amelyek ezen kvalitások lehető legelőnyösebb kifejlődését elősegíthetik. Propagátorai a társadalom felelősségre és az altruista hozzáállásra hivatkozva hirdették az emberi intelligencia növelésére, takarékosságra és az emberi szenvedés csökkentésére irányuló törekvéseiket. Az eugenikát a történelem folyamán többször használták fel ürügyként faji megkülönböztetés igazolására.

Galton az emberiség genetikai állományának befolyásolását a párválasztás és a gyermeknemzés szabályozása révén ajánlotta. Ennek kivitelezésére elvileg két lehetőséget látott. Az egyik a pozitív eugenika, amely a társadalom legkiválóbb adottságú tagjainak az átlagosnál nagyobb gyermekszámát szorgalmazta. Galton elsősorban ennek az irányzatnak a fontosságát hangsúlyozta, és ezt felvilágosítás, valamint anyagi előnyök, gazdasági juttatások révén kívánta megvalósítani. A másik lehetőség a negatív eugenika, amely a bizonyosan genetikai ártalomban szenvedő személyek születéskorlátozását propagálta az érdekeltek felvilágosítása révén. Galton az emberi faj genetikai javításának gondolatát először 1865-ben vetette fel.

Galton különös érdeklődéssel fordult az intelligencia feltérképezése felé az emberi és a különböző állatpopulációk körében. De nem voltak jól meghatározott szabályrendszerei, melyek mentén az intelligenciát felmérhette volna. Bármiféle szisztéma hiányában nem meglepő, hogy 1869-es "Öröklött géniusz" c. munkájában arra a megállapításra jutott: a legértelmesebb kutyák intelligenciájukat tekintve magasabb szinten állnak, mint a legalacsonyabb szinten lévő ausztráliai aboriginek, feketék, angolok, vagy akár az ókori görögök. Nézete szerint az Amerikába, Kanadába és Ausztráliába elszármazott angol telepesek magukat rekesztették ki, mint fajilag alsóbbrendű fehérek a fejlődésből, a kontinensen maguk mögött hagyva az angolok magasabb osztályát. Mindezek nyomán bevezették az „intellektuális degeneráció” fogalmát.

Magát az eugenika kifejezést is Galton alkotta meg 1883-ban. Az emberi tehetség című könyvében használta először. Ebben hangsúlyozta az emberiség alapvető testvériségét, éppen az öröklődés törvényszerűségeinek ismeretében. Továbbá azt a hitét, hogy „tettekre születtünk, és nem a sült galamb várására, mint az alamizsnáért könyörgő életerős mihasznák.” 1905-ben „Az eugenika; definíciója, működési területe és céljai” című előadásában konkrétan is megfogalmazta főbb célkitűzéseit:

·        Terjeszteni az öröklődés törvényszerűségeinek ismeretét, és serkenteni az örökléstani kutatásokat.

·        Tanulmányozni a társadalmi hasznosságuk szerint elkülöníthető társadalmi rétegek és csoportok jelenlegi és múltbeli termékenységi fokát.

·        Adatokat gyűjteni a nagy és sikeres családokról.

·        Kutatni a házasság létrejöttét és harmóniáját befolyásoló hatásokat.

·        Folytonosan hirdetni az eugenika nemzeti fontosságát.

 

Galton ugyan még az angol felső osztály genetikai (és ezzel persze társadalmi, gazdasági, politikai) pozíciójának védelmében dolgozta ki a természetes szelekció gondolatának alapjain a maga doktrínáját, de nem csekély mértékben az ő hatására a felemelkedő középosztály is bejelentette igényét Darwin ideájára, sőt ugyanezt tette, teljesen más megközelítésben, a 19. század végére egyre hathatósabban szerveződő munkásosztály is, amely az egész fennálló rend létjogosulatlanságát a törzsfejlődés nézőpontjából látta bizonyítottnak. Utóbbiakkal szemben ugyancsak Darwin tanításait használták fel döntő fegyverként az egyre erősödő új tőke ideológusai, mondván, hogy a természeti törvények igazságos akaratából éppen ők, a lendületben levő tehetségesek azok, akiknek helyük van a csúcson, ahova majd a nyílt és szabad verseny repíti őket, ha politikai csatáikat is megnyerik. Ennek az ideológiának vált emblematikus figurájává Darwin egykori szolgálatkész segítőtársa, Thomas Henry Huxley, akinek Darwinra épített szent meggyőződése volt, hogy a harmonikusan együttműködő (azaz szociális berendezkedésű) társadalom eleve elképzelhetetlen, mert a versenyt kiiktatni képtelenség, máshogy pedig nem lehet etetni azt a rengeteg éhes szájat. (Az, hogy az akkor még örökké éhes szájú munkás, még éhesebb szájú porontyaival együtt, idővel markáns vásárlóerővé, meghatározó piactényezővé válhat, a 19. század végén még valóban elképzelhetetlennek tűnhetett.)

 

A vulgárdarwinisták szemében azonban nem az alsóbb néprétegek áramlatai jelentették az egyedüli veszélyt. Amint a középosztályból egyre többen közeledtek valóban a társadalmi csúcs felé, mind jobban átérezték az élen járók társadalmi felelősségét is. A természetes szelekció elve azt mondta számukra, hogy a legkiválóbbaknak kötelességük megvédeni fajtájukat a genetikai romlástól, amit nem csupán saját népük alsó osztályainak beszivárgása jelenthetett volna, de sokkal inkább azok a bevándorlók, akik a Föld elmaradottabb részeiről érkeztek a jobb megélhetés reményében. Könyvek, tanulmányok halmaza jelent meg annak bizonyítására, hogy a mérsékelt égövi emberek törvényszerűen civilizáltabbak, mint a trópusiak vagy a tundrákon élők.

 

Sir Francis Galton börtönök sorát járta végig, hogy fényképfelvételeken dokumentálhassa azokat a jellegzetes vonásokat, amelyek azonosításával a társadalom tudományos alapokon elkülönítheti az alacsonyrendű típusokat, és gátat vethet elszaporodásuknak. Öröklött tehetség című könyvében táblázatokkal illusztrálva, világosan kifejti, természetesen szintén Darwinra támaszkodva, hogy viszont a fontos emberek fontos embereket nemzenek, s ezzel valójában szárnyra bocsátja az eugenetika, a fajvédelem, a fajtisztítás, a fajnemesítés szellemét. Amit mondott, megmondta, s a nemzeti szocializmus csak hozzátette a magáét.

 

De előbb azért szép sorban hozzátették a magukét mindazok, akik fajuk, fajtájuk, népük, osztályuk, kultúrájuk, civilizációjuk iránti mérhetetlen felelősségérzettől hajtva fáradhatatlanul munkálkodtak az eugenetika ügyének, a fajnemesítés immár tudományos mozgalmának előmozdításán. „Az öröklődés óriási szerepet játszik az emberi élet alakulásában – nyilatkozza Julian Huxley  értelmi fogyatékosokról készült filmfelvételeket kommentálva. – Az eugenika felhasználja az örökléstan ismert törvényeit, hogy megakadályozza a faj elkorcsosulását, és javítja a veleszületett képességeket. Nem minden mentális fogyatékosság örökletes, ám a képsorokon látható szellemi fogyatékosok esetében az öröklődés meghatározó szerepet játszik. Kitartó munkával meg lehet ugyan tanítani őket bizonyos rutinfeladatok elvégzésére, ám úgy vélem, nekik is és a társadalomnak is jobb lett volna, ha meg sem születnek. Ha fenn akarjuk tartani a faj fizikai és szellemi képességeit, az egészségeseknek egymás között kell házasodniuk, és egészséges gyermekeket nemzeniük.” Amit mondott, megmondta. Eugenika egy nép, sőt talán az egész emberiség szolgálatában – mit lehet ehhez hozzátenni!

 

A kor egyes kommentátorai szerint – tán némi túlzással – a huszadik század első évtizedeiben az egész európai és észak-amerikai középosztály elkötelezte magát a fajnemesítés eszméje mellett, felekezeti és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül. Ez a szellemi javakban is újgazdag réteg világszerte hitt abban, hogy intelligens középosztálybelinek (márpedig melyik újgazdag középosztálybeli nem intelligens!) önmagához hasonló utódokat kell produkálnia, nem pedig együgyű munkásfajzatokat. Balgaság volna arra gondolni, hogy ennek a mentalitásnak Hitler veresége és a nemzeti szocializmus látványos bukása vetett véget. A fajnemesítés a középosztály nótája, és a cigány annak a fülébe húzza, aki a bankót a homlokára csapja. A fajnemesítés, a fajvédelem jövőképének visszaszorulását (sajnos nem felszívódását) az új, minden korábbinál elementárisabb vásárlóerő kialakulása hozta magával: a gyűjtögető életmódra emelkedett munkásosztály, amelynek megfogalmazott életeszménye nem a csúcs felé törekvés, hiszen tudva-tudatlan tisztában kell lennie azzal, hogy a társadalom kilenctizede nem férhet el a csúcson, hite, ambíciója sem terjed idáig, abból csupán álomvilágra futja. Életeszménye a túlélés, a szinten tartás, hogy amit kemény munkával megszerzett, azt magának is tudhassa, vagy legalább annak egy részét, munka után pihenhessen, kikapcsolódhasson saját kénye, saját kedve szerint, alkalmasint pedig kiordíthassa, kiordíttathassa magából évmilliók alatt felhalmozódott atavisztikus keserveit, elfojtott agresszivitását.

Az eugenetikai elhivatottság számára a huszadik század első évtizedeiben nem Anglia, hanem az Egyesült Államok kínálta a legtermékenyebb terepet, miután egy Connecticutban élő német orvos, Alfred Poetz az alapeszmét sikeresen adaptálta az ottani viszonyokhoz. Az elméleti alapvetés a nagy amerikai bevándorlási hullám idejére vált súlyos gyakorlati kérdéssé: sokan úgy vélték – közöttük Charles Davenport, a Long Island-i Cold Spring Harbor Laboratory mellett működő eugenetikai részleg igazgatója –, hogy az amerikai fajt (van ilyen?) még idejében meg kell menteni az elkorcsosulás veszélyétől, az USA „faji higiéniáját” helyre kell állítani, az angolszász fajt meg kell tisztítani az alacsonyabb rendű etnikumok fertőzésétől. Az amerikai eugenetikai lobbinak rövid időn belül sikerült megszereznie olyan tekintélyes érdekcsoportok támogatását, mint az olajbizniszt uraló, s alapítványa révén az egészségügyre és a közoktatásra kivételes befolyással bíró Rockefeller, az USA vasúthálózatának jelentős részét adó Harriman, vagy az emberbaráti és közművelési ügyek támogatásában szintén élen járó Carnegie dinasztia. A térhódítás viharosságát jellemzi, hogy az a New York-i migrációs hivatal, amelyet eredetileg a szegény bevándorlók támogatására hoztak létre, a húszas évek legelején már Davenport és az eugenetika keze alá dolgozott: „erkölcsileg, intellektuálisan vagy fizikailag csökkent képességű emberek” után kutatott. Nyilván könnyű prédának tűnhetett e kutatók szemében a világ legtávolabbi részeiről érkező, jogi státusában instabil, háttérvesztett, kiszolgáltatott, szerencsétlen szerencsepróbálók önként felsorakozó sokasága. 1921 nyarán a bevándorlási hivatal már több ezer esetre kiterjedő eugenetikai vizsgálatot végzett. Egyes források szerint a „szeméttel” való kereszteződés elkerülése érdekében született meg az intelligenciamérés metodikája is (mások szerint a katonai alkalmasság mérésére dolgozták ki az első IQ-teszteket), s az immár kísérleti tényekkel igazolt, a fajnemesítőből fajvédővé vált eszme létjogosultságát oly mértékben sikerült elfogadottá tenni, hogy a húszas évek elején már az amerikai orvosok szövetségét és Woodrow Wilson elnököt is maga mögött tudhatta.

 

Minthogy az eugenetika törekvése célirányos, nem elégedhet meg féleredményekkel. A kitűzött cél: a törvény erejével emelni ledönthetetlen gátat a faj tisztaságát veszélyeztető áradat elé. Az elszánt és kitartó küzdelmet siker koronázta: az eugenetika bizonyítékaira támaszkodva az USA tagállamai egyre-másra hozták meg törvényeiket a csökkent értékűek kasztrálására, s 1930-ban már 27(!) állam tartozott ehhez a „közösséghez”. Másfelől pedig, minthogy mindenképpen biztosra kell menni, a bevándorlási hivatal hathatós óvintézkedést foganatosított: drasztikusan csökkentette a délről befogadhatók kvótáját a kívánatosabb északiak javára. Jóval a második világháború után, csak 1952-ben törölték el az etnikai megkülönböztetés törvény adta lehetőségét a bevándorlási engedélyeztetés gyakorlatában, s még ennél is sötétebb a helyzet az eugenetika nevében hozott sterilizációs törvényekkel: ezek helyenként – legalábbis névleg – egészen a 70-es évek végéig érvényben maradtak.

 

Mindez talán némi adalékul szolgálhat annak megértéséhez, hogy az Egyesült Államok, noha már szinte kezdetek óta tudott a német koncentrációs táborok létezéséről, miért nem mutatott eltökéltséget azok megsemmisítésére, vagy legalábbis működésük ellehetetlenítésére. Elevenítsük csak fel az állomásokat. Első stáció: megszületik, kiformálódik a természetes szelekció elmélete – a kiváló, a rátermett, a tehetséges életben marad, a gyenge, a hibás, a tehetségtelen, a tehetetlen elpusztul a létért való küzdelemben, és ez a fejlődés záloga. Ugyanez vonatkozik az etnikumok és a kultúrák közötti küzdelemre is. Második stáció: e felismerés birtokában megnő a felelősségünk, most már tudatosan óvakodnunk kellene a meggondolatlan párválasztásoktól és párosodásoktól, a tehetségesnek, a rátermettnek, a kiváló adottságokkal rendelkezőnek kell magára vállalnia a népesedési feladatokat, a testben, lélekben, intelligenciában, erkölcsben gyengének pedig önmérsékletet kellene tanúsítania, mert ez a jövő záloga. Harmadik stáció: mivel az idő sürget, nem bízhatunk mindent az evolúció, a természetes kiválasztódás vagy kiválasztás kényére-kedvére, most már tudunk annyit az öröklés, az öröklődés törvényeiről, hogy nagy gonddal magunk is beavatkozhatunk, és be is kell avatkoznunk, helyes mederbe kell terelnünk és kezünkben kell tartanunk a folyamatokat, mert ez a jövő záloga. Negyedik stáció: a világban lejátszódó gazdasági és politikai folyamatok miatt nő a veszély, a mederbe terelést és kézben tartást hathatósabb eszközökkel kell biztosítanunk: ki kell rekesztenünk a kívülről fenyegető káros hatásokat, a belső állományt pedig a végsőkig meg kell tisztítani, lehetetlenné kell tenni a selejt önmásolását, kés alá a herét, műtőasztalra a petefészket, és mindezt törvénnyel kell garantálni, mert ez a jövő záloga. Ötödik stáció: a halott heréje, a halott méhe, petefészke, a halott génje nem veszélyes népre, nemzetre, országra, osztályra, fajra, kultúrára, a halott bizonyítottan életképtelen, csak a halott indián jó indián, a halotton beteljesül az élő természet igazsága: az élet a túlélőké, és a győztes mindent visz, mert ez a jövő igazi záloga. Hitler és a nácizmus igazán nem csinált mást, mint hozzátette a magáét a már eleve meglévőhöz, ad abszurdum vitte a már eleve abszurdot, kihámozta, lecsupaszította, egyértelművé tette az abszurditás lényegét. És ha engedmények, belemagyarázás és szerecsenmosdatás nélkül próbálunk tennivalóinkra következtetni az őseredeti darwini tézisekből, vagy akár a neodarwinista „önző gén”-elméletből, a legjobb szándékunk, Darwin vagy Dawkins legjobb szándéka ellenére sem juthatunk máshova, mint a fajelmélet logikájához, s a fajelmélet végső logikája a hitlerizmus, a hitleri holokauszt.

 

Arisztotelész óta természettudományos gondolkodót saját rendszere még nem hajszolta olyan morális csapdába, mint Darwint (és majd fundamentalista követőit) az evolúcióelmélet. Arisztotelész, aki társadalomfilozófiájának tengelyébe azt az alaptételt tette, hogy a természet tévedhetetlenül tudja, mit akar, jó az, ami a természet törvényei szerint való, rossz pedig az, ami ellenkezik ezekkel, óhatatlanul szembe került a kérdéssel: Akkor hát ezek szerit a rabszolgaság intézménye, amely kora társadalmának tartó pillére volt, szintén a természet által elrendelt kategória, vagy éppen ellenkezőleg, ahogy több kortársa hirdeti, természetellenes, tehát bűnös? Válasza: Amíg a szövőszék vetélője nem mozog magától, rabszolgákra szüksége lesz egy mintául szolgáló fejlett társadalomnak (ti. a városállamnak), és ez így helyes. Mindenesetre a hágai bíróság újkori normái szerint „A filozófus” távolról sem mondható humanistának, főleg ha tudjuk róla, hogy magát a háborúzást kenyérkereső, gazdasággyarapító foglalkozásnak tartotta, a vagyongyarapítás körébe sorolva a rabszolgaszerzést is, de ugyanakkor központi kérdés volt számára, hogy a társadalomban, a politikában az igazságosság vezérelve legyen a mérv- és irányadó. A rabszolgatartásról (amelynek, hangsúlyozni kell: az ő korában is voltak már igen komoly ellenzői) és az igazságosságról vallott nézetei közötti, antagonisztikusnak látszó ellentmondást osztályozással gondolta feloldani, amennyiben – megítélése szerint – vannak olyan primitív, durva lelkek, akik semmi másra nem alkalmasak, mint az alantas munkák elvégzésére. Ezeknek az a rendeltetésük, hogy rabszolgák legyenek. Vannak azonban olyan rabszolgák is, akik képességeik alapján többre hivatottak és jobb sorsra érdemesek, őnekik meg kell adni az esélyt a szabaddá válásra. Vannak azután olyanok, a nemesi származásúak és rangúak, akiket egyenesen bűn rabszolgasorba vetni, még ha háborúban vesztesek volnának is, annak ellenére, hogy a természet, amely tudja, mit csinál, gondoskodik arról, hogy igazságos háborúban mindig a kiválóbb, a rangban feljebb álló győzzön a silányabb felett. (Itt szeretném nyomatékkal felhívni a figyelmet, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények ezer évek multán sem évülnek el, legfeljebb az elkövetés idejében érvényes jog- és illemszabályok tekintendők felmentő körülménynek.)

Kiolvasható: Arisztotelész már sejtett valamit a természetes kiválasztás természeti törvényéről. Az pedig egészen bizonyos: Darwin tudott Arisztotelészről. Feltehetőleg Duarte Lopes portugál nagykereskedő úr is tudott valamit Arisztotelész skolasztikába keresztelt természetfilozófiájáról, amikor megfogalmazta tapasztalatait és következtetéseit a korabeli Kongó Királyság részben még kannibál emberanyagának felhasználhatóságát illetően a keresztény moralitás világméretű kiterjesztésének humánerő-gazdálkodásában.

Darwin csapdája akkor keletkezik, amikor a morális emberi minőség megjelenésével választóvonalat próbál húzni az általa addig töretlennek, sőt megtörhetetlennek ábrázolt evolúciós láncolatban. Talán pontosabb így fogalmazni: mivel teocentrikus világképét valójában nem adta fel, csupán az isteni terv megvalósításának módozatát fogalmazta újra, választóvonalat húzni kényszerült, megőrizve az emberi felsőbbrendűség dogmáját, ezzel, miként a maga idejében Arisztotelész, szintén antagonisztikus ellentmondásba keveredve önmaga rendszerével. „A világ elsődleges célja Isten dicsőítése; másodlagos célja az eszes teremtmények boldogítása. A tétel első fele hittétel, második fele biztos.” (Schütz Antal piarista, a hit-és bölcselettudományok doktora, a Budapesti K. M. Pázmány-Egyetemen a dogmatika ny. r. tanára: Dogmatika. A katholikus hitigazságok rendszere főiskolai és magánhasználatra, a magyar kegyesrendi tartományi főnök engedélyével, harmadik értekezés, I. fejezet, 33. paragrafus, első pont. Szent István Társulat, Budapest, 1923. első kötet, 283. oldal. Kiemelés a szerzőtől.) Darwin ugyan elhagyja a tétel első felét, de a második felét hittel helyben hagyja – biztos, ami biztos. Tettek hasonló lépéseket előtte mások is, például „Descartes, ki a teremtmények boldogságát a teremtés kizárólagos céljának tekinti; Hermes és Günther, kik a teremtmények boldogságát a teremtés elsődleges céljánaktartják. A vatikáni zsinat kiközösíti azt, aki tagadja, hogy a világ az Isten dicsőítésére van alkotva.” (Ugyanott. 284. oldal.) Darwin eretnek volta tehát a katolikus egyház (és bármely „történelmi” egyház) szemében nyilvánvaló tény. Az eretnekség azonban őnála is, mint bárki másnál, azt jelenti, hogy a klérus, az egyházi tanítóhivatal, a püspöki kar, a zsinatok által elfogadott és szentesített dogmáktól eltérő, esetleg azokkal szemben álló nézeteket fogalmaz meg, nem pedig azt, hogy teljes mértékben függetlenítette magát azoktól a kulturális örökségektől, amelyekbe beleszületett, belenőtt.

Darwin számára, csakúgy, mint a skolasztika számára, a fajspecifikus (pontosabban: alfajspecifikus) emberi morálnak, nincs állati előzménye, önmagában áll, és nem is tűr semmiféle morális fajrokonságot. Minden forma és minőség változások sorának eredménye, minden formának és minőségnek van előzménye az evolúciós láncolatban, az emberi formának is, de az emberi minőségnek nincs. Minden ide vonatkoztatott sejtetése ellenére sincs. Csak negatívnak minősített tulajdonságaink vezethetők vissza állati eredetre (ennek tisztázása majd az etológia bokros teendője lesz), de semmi azok közül, amelyekre büszkék vagyunk. Deus ex machina az evolúcióban. „Erkölcsi lény az, aki múltbeli cselekedetein elgondolkodni, némelyeket helyeselni, másokat helyteleníteni képes; és az a tény, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely ilyesmire képes, a leglényegesebb különbség közte és az alsóbbrendű állatok között.”^[1] „A kevésbé civilizált népeknél azonban gyakran téves a gondolkodás, sok rossz szokás és ocsmány babona kerül a közvélemény hatáskörébe és magasztos erénynek számít, míg megszegését szörnyű bűnnek tekintik.”^[2] „A felsorolt és talán még más, eddig ismeretlen tényezők segítségével emelkedett az ember mai rangjára. Mióta azonban [az ember] elérte az emberi fokozatot, különböző fajtákra, vagy helyesebben alfajokra oszlott. Némelyik ezek közül, mint pl. a néger és az európai annyira eltérő, hogy ha minden tájékoztatás nélkül egy természettudós elé állították volna, az kétségtelenül valódi, különálló fajoknak tekintette volna őket. Mindazonáltal a fajták olyan sok lényegtelen strukturális részletben és oly sok értelmi sajátságban megegyeznek, hogy ez kizárólag egy közös törzsszülő örökségeként magyarázható; és az ilyen jellegekkel felruházott törzsszülőt már valószínűleg megillette az emberi rang.”^[3] Mint ahogy megilleti az emberi rang a Darwin által oly iszonyattal emlegetett habzó szájú, csimbókos hajú, vad tűzföldi bennszülöttet, vagy a görög városállamok primitív lelkületű rabszolgáit is, csak éppen nem szabad alfajainkat összekeverni. Sem virtuálisan, sem kulturálisan, sem genetikusan. Jól látom? Így kell mindezt értenem? Továbbgondolva pedig: Az ember, mint főemlős más főemlősökkel oly sok részletben és sajátságban megegyezik, hogy ez kizárólag egy közös törzsszülő örökségeként magyarázható, és az ilyen jellegekkel felruházott törzsszülőt már megillette a főemlős rang. Mint ahogy rang illeti meg a tudományos kísérletek céljaira rabul ejtett csimpánzokat és orángutánokat is, noha fajainkat nem keverhetjük össze. Egy morálisan emberi rangra emelkedett kutatóorvos, egy követésre méltó görög városállami gazda, egy keresztény hitben nevelkedett észak-amerikai ültetvényes emberségesen bánik csimpánzával, rabszolgájával, tisztességes méretű ketrecet és elégséges táplálékforrást biztosítva számára. Szabadon természetesen nem engedheti őket, legalábbis mindaddig nem, amíg a markába röhögő vírus ellen kikevert szérumait nincs kin kipróbálnia, vagy amíg a szövőszék vetélője nem mozog önműködően, és a gyapot nem nő magától, egyenesen bele a bálába. Így működik a természetes kiválasztás.

Enyhítő körülmény: „Nem kell feltételeznünk, hogy minden egyes fajtának a többiektől és valamennyinek a közös törzstől való eltérése visszavezethető egyetlen pár törzsszülőre. Éppen ellenkezőleg, a módosulás folyamatának minden szakaszában mindazok az egyének, akik az életfeltételeknek, noha különböző mértékben, de jobban megfeleltek, mindig nagyobb számban maradtak meg, mint a kevésbé alkalmasak. Ez a folyamat ugyanolyan lehetett, mint az, amelyet az ember követ, amikor anélkül, hogy tudatosan kiválasztana bizonyos példányokat, a legjobb állatfajtákat tenyészti tovább, és mellőzi a másodrendűeket.”^[4] Magyarán: vannak életképes, kiválasztásra érdemes vérvonalak, példának okáért Ábrahámé, Dávidon át Jézusig bezárólag, vagy éppen az északi típusú tiszta fajú árjáké, ezek elsődlegesek, érdemesek a továbbtenyésztésre, míg a másodlagosak mellőzhetőek, megint mások – kiváltképp pedig a babonás tűzföldiek – talán inkább egy nem is emberi származási ágba sorolhatók, s így rendeltetésük nem is lehet más, mint hogy eleget téve az Írás ide vonatkozó passzusainak, Isten Hasonmása boldogulását szolgálják éltükben és holtukban.

 

Darwin közvetlen felelősségét a huszadik századi fajelméletek, a nácizmus, a fasizmus a holocaust kialakulásában sokan felvetették már, és legalább ugyanannyian védték meg Darwint e felvetésekkel szemben, mondván, hogy valójában nem ő, hanem túlbuzgó, elnyűhetetlen segítőtársa, Thomas Henry Huxley, valamint unokafivére, Sir Francis Galton, az eugenetika szülőatyja volt ebben a ludas, ami persze a legközönségesebb szerecsenmosdatás, miközben Darwin a legcsekélyebb mértékben sem szorul rá az efféle megalázó mentegetésre. Nem tett ő semmi mást, mint hogy az általa felfedezett és így személyében képviselt tudományos igazságot megpróbálta a legvégső következtetésekig elvinni. Márpedig az evolúció tana így, ahogyan mi ismerjük, kérlelhetetlenül a fajelmélet gondolatához vezet, és ezt Darwinnak nem volt módjában, nem volt hatalmában, de nem is állt szándékában véka alá rejteni. Anélkül, hogy felismerte volna, szembekerült azzal a dilemmával, hogy ha fejlődéstanában kizárólagossá teszi és ad abszurdum viszi a természetes kiválasztás princípiumát, a folyamatban nem tudja elhelyezni a legkiemeltebb emberi specifikumnak tartott humanizmust (az egyszerűség kedvéért jelezzük most ezzel az egyetlen szóval az erényesnek elfogadott emberi tulajdonságok összességét), ha pedig a humanizmust a priori létezőnek tekinti, nem érvényesítheti rá fejlődéstanát. Marad a dodonai megoldás: menekülés a mitológiába. Ősökre és hősökre mindenképp szükségünk van, és ha Ádámnál és Évánál messzebb kell is visszamennünk, semmi baj, csak az a fontos, hogy őseink vállalhatóak legyenek. Semmiképpen sem tűzföldiek, polinéziaiak, vagy grönlandiak. És a skolasztika szelleme lebegett a vizek felett…

Végül is mi a húszadik századi holocaust ideológiájának kettős alapgondolata? A kollektív bűnösség és a diszkrimináció. A különbségtétel. Az elkülönítés. Különbségtétel, kiválasztás, elkülönítés faji, etnikai alapon. Mi az Ószövetség emberszemléletének alapgondolata? A közös őszülőkre visszaszármaztatható kollektív bűnösség és az elkülönülés – elkülönítés isteni kiválasztással, isteni beavatkozással. Deus ex machina. És utána isteni szövetség az elkülönített kiválasztottal. (Micsoda abszurd feltételezés, hogy a totalitást önmagában hordozó Teremtő meg nem indokolt és beláthatatlan ötlettel leválaszt a totalitásról egy vérvonalat, törzset, népet, nemzetet, hogy különpaktumban megszabott feltételeinek teljesítése fejében kiváltságokban részesítse, miközben a bűnösség kategóriáját továbbra is megtartja a totalitásban, az egész emberiségre, sőt az egész élővilágra értelmezve!) Nincs ebbe a mentalitásba, ennek a mentalitásnak a kultúrájába eleve belekódolva a holokauszt? Nincs a „sok a hivatalos, de kevés a választott” diszkriminatív ideológiába eleve belekódolva a holokauszt? Nincs az evolúció totalitásából ötletszerűen, deus ex machina kiválasztott ember, azon belül is az európai típusú alfaj (arisztotelészi szemmel természetesen főként a görög, darwini szemmel főként az angolszász, hitleri szemmel főként a német náció) specifikus erények alapján való kiemelésének ideológiájába eleve belekódolva a holokauszt?Nincs az egész monoteisztikus zsidó-keresztény kultúránkba és mentalitásunkba eleve belekódolva minden idők mindenfélefajta holokausztja? Nem csupán idő kérdése, hogy mikor jutnak odáig a körülmények, és mikor viszi valaki (viszik valakik) ad abszurdum az évezredek óta érlelődő ideológiát?