Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet

Jogos önvédelem

Ha félsz, csak addig fuss,
míg kapuhoz nem érsz.
Beugrasz.
Hátad a falnak, hogy védd,
mint az úristen,
úgy nézel rá  –
és zamek a szeme alá!

 

a nem volnék ember és főleg nem európai, irigyelném a spórákat. Ők a legszilárdabb élő anyagok. Ezzel szemben – most más biztos vagyok benne – a legsérülékenyebb élőlény az ember. Nem állítom, hogy az európai – úgy általában. Mindig is neki volt a legnagyobb szüksége az alkalmazkodóképességre, s most veri a mellét, hogy ő aztán nem alkalmazkodik, van két keze, az esze vág, mint a borotva, majd inkább megmutatja, hogy környezetét fogja magához alakítani.

Azt nem vitatom, hogy az emberé válás kezdete volt az a határsáv, amikor utoljára volt alkalmunk természetes, tegeződő viszonyban élni a totalitással. Ezt a bensőséges formát azonban hovatovább már csak jóízű káromkodásaink mentik át. Egyéb alkalommal nemigen ismerjük a megszólítást.

A magam részéről egy spórával beszélnék legszívesebben. A totalitás elkülönült, személyre és fajra szóló törvényének legmegbízhatóbb emlékezőjével. Bár tartok tőre, hogy nem szívesen nyílna meg előttem, amilyen konok, kemény és kikezdhetetlen. Amilyen ősi!

De ha mégis, három kérdésem lenne hozzá. Igaz-e, hogy az első alaptörvény a szilárdság alaptörvénye: ellenállni, változatlanul túlélni? Igaz-e, hogy a második alaptörvény a változás törvénye: alkalmazkodva túlélni? Igaz-e, hogy a harmadik alaptörvény a kettő egyesítése: ha kell, szilárdan, ha kell, változva túlélni? És ez a harmadik már iszonyúan komplikált. Ezt már fel sem lehet tenni egy spórának. Talán még a másodikat sem.

Az élő anyag legősibb, legkezdetlegesebb emlékezőképessége, évmilliárdos szétágazással, megszámlálhatatlan sokaságú egyéni programmá alakult. Kínlódik a faj, hogy ismét összegezze. Elvonás, beépítés, rögzítés, örökítés. Egy megbomlott harmónia magasabb szintű helyreállítása, a környezethez való alkalmazkodás küzdelmeiben. A túlélés küzdelmeiben. Nyugalmi állapot. Növekedés, fejlődés, belső feszültség. Formabontás. Osztódás. Ismét oda a viszonylagos harmónia. Küzdelem. Túlélés vagy pusztulás. Újabb körben kezdődik minden elölről.

A környezethez való alkalmazkodás állandó, de nem egyenletes folyamat. Az ellentétek, a vonzások és választások kiegyenlítődésében a tapasztalaté a vezető szerep, de az egyéni tapasztalat, amikor beleszól a faj közös, összegzett emlékeibe, egyúttal fel is bolygatja őket.

Az öröklött emlékek üzenete: a faj genetikai programja erős. Nagyon erős. Nagyon sokáig nagyon sokat kibír. De nem mindent, nem a végtelenségig.

A megzavart forma egy bizonyos határon túl másolhatatlan. Ha a faj egyedei túlságosan különböző üzeneteket hoznak, túl különböző módon élnek, túl különböző módon szereznek emlékeket, ezeknek összegződése, a már genetikai programmá szerveződött kollektív emlékekkel való asszimilálódása lehetetlen. A túlélés alapfeltétele az emlékeket összegező törvény végrehajtási utasításának átfogalmazása lesz.

Idő. Rengeteg idő. És addig is élni kell. A folyamat krízisfolyamat, az állapot krízisállapot.

A külön élő csoportoknak különböző esélyeik vannak a túlélésre. A megbolydult törvények újraprogramozása különbözőképp megy végbe. Így különülnek el újabb és újabb fajok. A mi fajunknak nincsen lehetősége tovább különülni. Ilyen szempontból kimerítette létterét.

Létterünk, a Föld, van annyira rögzült forma, hogy főbb vonalakban számunkra kiismerhető legyen, s így a környezethez való alkalmazkodás első feltétele – a természettudósok nem kis szerencséjére – adott. Kiszámíthatatlan véletlenek ugyan bekövetkezhetnek, de igen valószínű, hogy ezek az alkalmazkodóképesség határain belül érnek bennünket. Elvileg fennáll egy olyan véletlenszerű, mert tudásunk szerint kiszámíthatatlan természeti katasztrófa esélye is, amelyet képtelenek volnánk elviselni, de ennek a valószínűsége annyira csekély, hogy a kockázatot még akkor is nyugodtan vállalhatnánk, ha a választás rajtunk múlna.

Ami valóban rajtunk múlik: környezetünk változását és megváltoztatását mederben tartani, hogy alkalmazkodóképességünk ne kerüljön megoldhatatlan feladat elé. Hogy esélyünk a túlélésre megmaradjon.

A tanult forma felbomlásának és helyreállásának örökös hullámverésében eddig mindig öntudatlanul lejátszódó folyamatok vettek részt. A tudatunktól független természeti törvények mederben tartották sorsunkat: a természetes kiválasztás által gyakorolt gondviselés tette a dolgát. A mi fajunk túlélésének emberré válásra kényszerítő folyamatában a krízis ott tetőződik, ahol a természetes kiválasztás törvénye hatályát veszti.

A természetes kiválasztás krokodilprogramja számunkra érvénytelen. Egyenesen öngyilkos programmá vált. A túlnépesedéssel párhuzamosan és részben belőle következően kialakult társadalmi feladatmegosztás minden földrészre kiterjedő összefüggésrendszerében pillanatokon belül képtelenség lesz nemhogy egymás kárára, de egymás iránt akár csak közömbösen élni. Totális állapot. Olyan helyzet, amely az állatvilágban hatályosan működő programok tömegeit teszi hatálytalanná. Mindenekelőtt az optimális egyedi távolság vészes beszűkülésére érvénybe lépett kannibalizmus törvényerejű rendeletét, annak valamennyi álcázott és bevallatlan titkos záradékával együtt.

Sorban hagyjuk el jó és kegyetlen isteneinket. Sorban válnak tehetetlenné a tudat hátteréből irányító isteneink, nem képesek vállalni a törvények újrafogalmazását. Ha élni akarunk, ha túlélni akarunk, ezt az újrafogalmazást tudatosan kell vállalnunk, tudatosan kell elvégeznünk. Alkalmassá kell válnunk arra, hogy képesek legyünk tudatosan vállalni és elvégezni.

Az esélyünk, mint évmilliókon át, most is megadatott a túlélésre. Nem a biztosítékunk. Az esélyünk.

Össze kell szednünk minden létező energiánkat, ki kell látnunk a hullámverésből, amely mindeddig, minden illúziónk ellenére, sodort csupán bennünket. Tudomásunkra kell hoznunk, kívülről is látnunk kell mindazokat a belső törvényeket, amelyeket – nem megtagadunk! – újrafogalmazunk, hogy a lehető legkevesebb hibát kövessük el. Az újrafogalmazáshoz becsülettel, előítélet nélkül össze kell rakosgatnunk minden tudásunkat, mely valaha is, valamilyen formában rendelkezésünkre állt. Semmi nem lehet jelentéktelen, semmi nem lehet szemétre való, minden és mindenféle tudás, valamennyi emlékünk hasznunkra válik, ha megtanulunk bánni velük. Nem elég felismerni, hogy kapaszkodóink korlátokká váltak. Ha sikerül átjutnunk ezeken a korlátokon, a túloldalról már ismét kapaszkodóként használhatjuk őket.

Egyelőre még csak ott tartunk, hogy csalódottan, riadtan, utálattal, megvetéssel, borzalommal, távolságtartással szemléljük korlátainkat. Emelkednünk kell. Át kell lendülnünk rajtuk. Át kell érnünk a túloldalra, mert emitt a szintézis megvalósíthatatlan.

A nagy szintézis létszükséglet. Alkalmassá válni rá – számunkra jelenleg ez a túlélés. Tökéletlenek vagyunk, hát alkalmatlannak érezzük magunkat erre a feladatra. Ezért hárítjuk. És felgyülemlik a reménytelenség érzete, amit – szintén a túlélés védekező ösztönétől hajtva – cinizmussal próbálunk hatástalanítani. Hivatkozva a kétkedő ész felsőbbrendűségére.

Ne tegyük!

Semmiképp se tegyük, még ha látszólag okunk volna is rá.

Senkinek sincs joga senki és semmi nevében számon kérni a tökéletességet egy olyan világban, amelyben a túléléshez elengedhetetlen változás esélyét őseredettől fogva a tökéletlenség, az önmásolás tökéletlensége adta.

Ha van az élővilágnak eredendő joga, akkor az a tökéletlenséghez való jog. A különböző és egymást megkülönböztető tökéletlenség joga. Nincs az az atyaúristen, akinek eltűröm, ha tökéletlenségemet bűnnek meri bélyegezni. Nincs is az az atyaúristen, aki ilyet tenne. Erre csak a tökéletlen ember vetemedik. Érdem a tökéletlenség sohasem lesz. De eredendő és elidegeníthetetlen. Mert az élővilágban semmi sem tökéletes. Az égvilágon semmi sem tökéletes. Szerencsénkre maga a tökéletlenség sem.

A tökéletlenség is változik, és legalább annyit látnunk kell, hogy a természet belső törvényei eddig valahogy még mindig irányban változtattak bennünket. Igaz, a helyenként megváltásnak hirdetett változás örökös folyamatában még csak közelébe sem jutottunk bármiféle cél, végső harmónia megvilágosodásának. Minden ilyen élményünk illúziónak, halogató előlegnek bizonyult. De lehetőségeink határának sem jutottunk még a közelébe. Mekkorka icipici az a keletkezőben lévő réteg agyunk külső héján! Mikor fogja körül emberagy az újemlősagyat?!

Beláthatatlan távlatok ezek, hiszen ha be akarnánk látni, olyan magasaknak kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk: saját vállunkra kellene állnunk. Biztosítékot követelni az élet, a küzdelem értelmére, feltételekhez kötni hitünket, a felfoghatatlant firtatni akkor, amikor pillanatokon belül minden időnkből kifutunk, holott rohannunk sem kellene – ez valóban az ember tragédiája. Ilyen esztelen intellektuális bíbelődéssel mindössze annyit érhetünk el, hogy homályban marad előttünk a felfogható is, az erőlködéstől elborul agyunk, vagy saját eszünktől robban szerteszét. Távlatokat nyitunk magunk előtt, de ez nem jelenti azt, hogy fejjel megyünk a nem létező világsemminek.

Elegünk van már a mindenkori megváltókból is, akik változó világunkban sorra az örökkévaló, egyetlen teljes és megmásíthatatlan igazság képviselőjeként állnak elénk. Lehetőleg olyan távolságban, hogy ha valóban világítótornyok voltak is, messziről csak zavarba ejtő, megtévesztő, imbolygó lidércfényként tűnnek föl. Jobb híján úgy megszoktuk a lidércfények követését, hogy amikor követhetetlen példájukat a szintén önjelölt megváltóként előálló, a megismerés eredményeit és emlékeit önhatalmúlag, hideg logikával és kérlelhetetlen agresszivitással bekebelező, tárgyiasult ész kezdte követni, mi ugyanúgy követtük ezt az elkövetőt is, visszhangozva jelmondatait, mintha kősziklák zúgnák a dalt.

Ha megálljt mondunk az önmagát abszolutizáló, belátástalan egyeduralomra törekvő, elanyagiasodott észnek, jól tesszük. De véres kínok és törődések árán szerzett valódi jogaitól nem foszthatjuk meg. Még kevésbé valódi szerepétől. Ami a gazdasági és politikai földrajzra érvényes, hogy a feladatmegosztás minden földrészre kiterjedő összefüggésrendszerében képtelenség a túlélés egymás kárára vagy egymás iránti közömbösséggel, ugyanúgy érvényes a feladatmegosztást végrehajtó elmetevékenységre is, agyunk egyetlen tartományának működését sem becsülhetjük alá.

A krízis tetőzése társadalomban és elmében egyaránt elkerülhetetlen. Előérzetétől nem nyüszíteni kell, nem is a cinizmus betonbunkerébe menekülni előle, hanem szembefordulni, szembenézni vele. Tudni kell róla, számítani, felkészülni rá. Alkalmassá válni a túlélésre. Megtalálni a nem egymás rovására élés lehetőségeit, az egyedek egymáshoz való viszonyának fejlettebb, újszerű, de mégis a fajban rögzíthető, konzerválható, örökíthető normáit, törvényeit.

A törvény: erő – csak az életigazság képes igazán törvényerőre emelkedni – az élet próba – az élet az igazság próbája – az igazság a törvény próbája – az élet a törvény próbája – az élet erőpróba – próbáljunk meg erőt adni törvényeinknek – szemet szemért, fogat fogért – külső szilárdság – külső forma – szerkezeti szilárdság – szervezeti szilárdság – kemény formatartás – konzervativizmus – ellenálló képesség – változatlanság – megtartva túlélés – rideg túlélés – az atyai erő rideg igazságtörvénye – tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél e földön – atyám, anyám, testvérem – lágyság – érzékenység – sérülékenység – alkalmazkodás – változva túlélés – a fiúi jóság lágy szeretettörvénye – szeresd felebarátodat, mint önmagad – ezt fogd fel – micsoda felfogás – fogékonyság – képlékenység – regenerálódás – rugalmasság – rugalmas szilárdság – alkalmazkodás – alkalmazkodás és alkalmazás – megtartva változás – megtartva-változva túlélés – a belátó szentlélek anyai bölcsességének harmóniatörvénye – a harmónia erő – a harmónia törvény – szeresd atyádat és anyádat, tiszteld, értsd meg felebarátodat, hogy hosszú életű légy e földön.

Ne áltasd magad! Ne szeresd felebarátodat, ha nem vagy képes szeretni! De ne várd el felebarátodtól sem, hogy szeressen téged, mint önmagát! A legnagyobbak törvénye nem a te törvényed. Nem élhetsz nyomorított lelkiismerettel egy léleknyomorítóan túlméretezett törvény súlya alatt. Ezt a törvényt senkinek sincs joga számon kérni rajtad. Neked sincs jogod számon kérni senki emberfián.   

Hacsak nem önmagadon.

Hogyan is szerethetnéd, aki tőled idegen!

De megérteni van esélyed. Mint önmagad. Akár idegen, akár nem. Már nincs sok időd. Nem húzhatod a végletekig. Kívül-belül tanulnod kell, míg meg nem váltod önmagad.

Előző fejezet

A szellem kalandjai

Következő fejezet